Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 89. számában jelent meg.
#15 - Paint Drying (2016)
Ha valakit igazán érdekelni kezd egy művészeti forma, akkor elemi kötelessége, hogy felfedezze annak legvégső határait. Az igazi filmbuziknak meg kell tudniuk, hogy merre húzódik a mozgókép Romániája – ami hol lebegő testeket, transzcendens sugallatokat jelent (Andrej Tarkovszkij: Tükör), hol pedig egy koncentrációs táborban kitenyésztett szex-szörnyeteg tombolását (Luigi Batzella: Beast in Heat). De néha a birodalom határán nincs más, csak egy kurva nagy fal.
Charlie Lyne (új nevén: Charlie Shackleton) filmjében például egy fehér, frissen mázolt példány látható – a történet főszereplője pedig a rajta látható festék, amely ebben az olykor kissé talán egyhangúnak tűnő moziban alkalmasint makulátlanra szárad a 10 óra és 7 perces játékidő végére. Gene Hackman viccelődött azzal az Éjszakai lépésben, hogy Eric Rohmer filmjei olyanok, mintha a festék száradását figyelné az ember – de ez a hatszázhét percnyi alvadás korántsem emlékeztet a meghitt rohmeri unalomra. Mert az angol korhatárbizottság hergelésére készült műdarabot nemhogy végignézni nehéz, de lényegében nézni sem lehet: a mozgásra szomjazó szemek két perc alatt elfáradnak, mivel képtelenek észrevenni az egyetlen cselekményt jelentő száradás folyamatát. És mégis mit látunk a körülöttünk lévő világból, ha az orrunk előtti változásokat sem tudjuk érzékelni?
A Paint Drying az inhumán idő megfoghatatlanságának nagyszabású metaforája és az emberi percepció korlátoltságának fájdalmas performansza: vicces és szadista mozgóképes börtön, amely érzékeink csököttségét és testbe zártságunkat teszi átélhetővé – akkor is, ha csak néhány percig büntetjük vele magunkat. De az benne az igazán klassz, hogy Andy Warhol mozdulatlan filmjeihez hasonlóan egyáltalán nem is kell megnézni, hiszen blődségében tökéletes koncepciója önmagában, a provokatív gondolat szépségével okoz esztétikai élvezetet – és emiatt ez az nézhetetlen metafilm látatlanul is sokkal inspirálóbb, mint a nézés aktusát agyatlanul követelő filmek szánalmas sokasága.
szerző: Nagy V. Gergő
