A nyár elején bemutatott In the Heights című Broadway-musical adaptáció megnyitotta a 2021-es zenés filmes szezont, ami idén kivételesen gazdagnak ígérkezik. Az egymást követő nagyszabású zenés stúdiófilmek láttán bizakodhatunk, hogy a valaha Hollywood legnépszerűbb műfajának számító, évtizedek óta tetszhalott állapotban tengődő filmmusical újra menővé válhat. Ez a cikk a Recorder magazin 85. számában megjelent írás aktualizált változata.
A musical az egyik legmegosztóbb filmes műfaj: hatalmas és lelkes rajongótáborral rendelkezik, ugyanakkor szenvedélyesen gyűlölik azok, akiket ki lehet kergetni a világból egy zenés betéttel. Talán pont kettős megítélése miatt tekintett rá kissé mostoha műfajént Hollywood az elmúlt 50 évben, pedig a hangosfilm megszületését követő évtizedekben a musicalek legalább akkora kasszarobbantó produkcióknak számítottak, mint ma a szuperhősfilmek. Amikor a Kaliforniai álom pár éve óriási közönségsiker és Oscar-szenzáció lett, még anomáliának számított, idén viszont nem egy, hanem minimum három musical is esélyes arra, hogy az év filmje legyen.
A Hamiltonnal szupersztárrá váló Lin-Manuel Miranda első Broadway-sikere, az amerikai latino közösséget ünneplő In the Heights filmfeldolgozása nyár elején érkezett az amerikai mozikba, a szintén Broadway-sikerből adaptált, középiskolai magányról szóló Dear Evan Hansen ősszel nyitja meg a díjszezont, az év végére pedig befut a Steven Spielberg által rendezett új West Side Story is, aminek bérelt helye van a jövő évi Oscar-jelöltek között.
Ez a trió már önmagában is szokatlanul erős felhozatal egyetlen évre, pedig ezzel még koránt sincs vége. Idén egy musical, Leos Carax Annette című filmje nyitotta meg a Cannes-i filmfesztivált, ezen kívül jön még Lin-Manuel Miranda rendezői debütálása, a feltörekvő színházi zeneszerzőről szóló Tick, Tick... Boom, az énekesnő Camila Cabello nevével fémjelzett modernizált Hamupipőke-adaptáció, a leendő drag queen felnövéssztoriját megéneklő Everybody’s Talking About Jamie, illetve a Joe Wright által rendezett Cyrano-musical a Trónok harca Tyrionjaként ismert Peter Dinklage főszereplésével. Hivatalosan idén decemberben érkezik a Gonosz Nyugati Boszorkány eredettörténetét elmesélő gigasiker színpadi musical, a Wicked filmváltozata is, de a szereposztásról vagy a forgatásról szóló hírek híján erről nehéz elképzelni, hogy tényleg tartani fogja a tervezett dátumot.
Hogy pontosan mi változott meg a stúdiók hozzáállásában, azt nehéz megállapítani – bár hatalmas sikert aratott tavaly nyáron a Hamilton színpadi felvételének debütálása a Disney+-on, a fenti produkciók ekkor már bőven túl voltak a bejelentésen. De egyáltalán miért ment ki ennyire a divatból a valaha a stúdiók legjövedelmezőbb befektetésének számító filmmusical?
Gyógyír a gazdasági válság okozta depresszióra
A zenés film lényegében együtt született meg a hangosfilmmel: az első hangos jeleneteket tartalmazó filmben, az 1927-es A dzsesszénekesben többször is dalra fakad a főszereplő. A nagy gazdasági világválság hatására bezárt színházakból érkező tehetségek – köztük a koreográfus-rendező Busby Berkeley és a táncos-énekes-színész Fred Astaire – a harmincas években lenyűgöző táncjelenetekkel és kameramozgásokkal újították meg a zenés filmet. Az 1939-as Óz, a csodák csodája mindent elsöprő sikere tovább emelte a műfaj nívóját, amit a filmkészítők előszeretettel használtak fel a legnagyobb technikai újítások (például a Technicolor) kipróbálására.
A következő két évtizedben a hollywoodi stúdiórendszer uralkodó műfajává vált a musical; olyan zseniális ének- és tánctehetséggel rendelkező sztárok, mint Gene Kelly és Judy Garland látványos zenés produkciók tömkelegében ragyogták be a nagyvásznat annak érdekében, hogy az ötvenes években egyre több háztartásban megjelenő tévé képernyője elől visszacsalogassák a moziba az embereket.
A filmmusical hosszú uralkodásának egyik fő oka, hogy igazi hibridként tudott ötvözni más műfajokat: mivel az egyetlen kötelező elemnek az éneklős jelenetek számítanak, egészen eltérő stílusú és történetű alkotások születhettek. Az aranykor két meghatározó musicalje, a boldog békeidőkben játszódó nosztalgikus és szentimentális Találkozunk St. Louis-ban és a filmipar működésébe szatirikus betekintést nyújtó Ének az esőben kevés közös jellemzővel bír a dalbetéteket leszámítva.
Új-Hollywood nem kér a dalolászásból
A hatvanas évek vége hozta el a műfaj népszerűségének leáldozását, de az évtizedben születő West Side Story, a Mary Poppins, a My Fair Lady, A muzsika hangja és a Funny Girl még olyan kiemelkedően teljesítettek az Oscar-gálán és a mozikasszáknál is, hogy a stúdiók továbbra is biztos befektetésként tekintettek rá – tévesen. Sorra buktak orbitálisat az olyan jövedelmező ötletnek tűnő Broadway-adaptációk, mint a Camelot, a La Mancha lovagja vagy a Fesd át a kocsidat, de a műfaj koporsójába a főként egzotikus állatokból álló szereplőgárda miatt rendkívül költséges Doctor Dolittle és a félrecastingolt Barbra Streisand nevével fémjelzett Hello, Dolly! látványos bukása verte bele az utolsó szöget az évtized végére.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy soha többé ne készültek volna filmmusicalek, de korábbi státuszuk Hollywood egyik legnyereségesebb és legnépszerűbb műfajaként örökre megroppant. A vietnámi háború és a polgárjogi mozgalmak hatására egyre inkább a politikai hangvételű és a jelen valóságára fókuszáló új-hollywoodi filmek kerültek az élvonalba: a Bonnie és Clyde, a Szelíd motorosok vagy a Vad banda mellett már nem volt helye az eszképista mesevilágoknak.
A hetvenes-nyolcvanas években is akadtak sikeres zenés filmek, de a nyomasztóan realista Kabaré, a Bibliához polgárpukkasztó módon nyúló Jézus Krisztus Szupersztár, az ötvenesévek-nosztalgiát iróniával megtöltő Grease vagy a kapitalizmus- és amerikaiálom-kritikus Rémségek kicsiny boltja már távolról sem emlékeztettek az aranykor musicaljeire. A kilencvenes években leginkább a Disney-reneszánsz animációs filmjeiben csendültek fel musical-dallamok, és az egész évtizedből egyedül az Evita tekinthető igazán emlékezetes élőszereplős musicalnek.
Egy új aranykor hajnala?
Az ezredforduló majdnem elhozta a stúdiómusical felemelkedését: az idén 20 éves Moulin Rouge! ahelyett, hogy erőltetett realizmussal próbálta volna komolynak feltüntetni magát, tíz lapáttal tett rá az érzelmi túlfűtöttségre és a meseszerűségre. A rendező Baz Luhrmann a legismertebb slágerek kreatív újrahasznosításával, posztmodern pimaszsággal és szórakoztatóan harsány stílussal tette fel újra a műfajt a térképre. A rákövetkező évben bemutatott Chicago pedig a legjobb filmnek járó Oscar-díjat is bezsebelte, mégsem indított jelentősebb trendet. Bár az elmúlt évtizedben is volt példa anyagilag és/vagy kritikailag sikeres musicalekre a Mamma Mia!-tól kezdve A nyomorultakon át a Kaliforniai álomig, pár éve még elképzelhetetlen volt, hogy úgy elárasszák a musicalek a stúdiók premiernaptárját, mint az idén.
Sok múlhat a 2021-es filmeken: siker esetén új erőre kaphat a műfaj, azonban ha a tavalyi Macskákhoz hasonló csúfos bukás lesz a sztori vége, Hollywood megint behúzhatja a satuféket. Intő jel, hogy az In the Heights bemutatója sem sikerült túl dicsőségesre: ugyan a kritikusok ünnepelték Jon M. Chu a klasszikus musicalek nagyszabású stílusát megidéző filmjét, nagyot bukott az amerikai mozikban (a hazai bemutatót emiatt törölték is), és ezt csak részben lehet azzal magyarázni, hogy az HBO Max előfizetői számára a premierrel egy időben vált ingyen elérhetővé a film és a mozik látogatottsága sem közelíti még meg a járvány előtti számokat.
Ez csak tovább erősítheti a stúdiókban azt a hitet, hogy a kockázat csökkentése érdekében minél ismertebb művekhez kell nyúlni, pedig már most is biztonsági játékot játszanak: a bejelentett projektek túlnyomó többsége ugyanis sok éve bemutatott Broadway-darab adaptációja. Ennek a stratégiának az a kockázata, hogy mindössze néhány év elég lehet ahhoz, hogy egy-egy időszak kulturálisan meghatározó színpadi szenzációja elavulttá váltnak hasson.
Ezért nem működött például a netflixes The Prom – A végzős bál, ami 2016-os színpadi születésekor még egész merész kiállás volt a LMBTQ-jogok mellett, de a filmváltozat tavalyi bemutatójának idejére már kifejezetten cikisnek hatott. Nem beszélve arról, hogy ha valamit megtanulhattunk a rettenetes Macskákból, akkor az az, hogy a zenés színház nem mindig kompatibilis a filmnyelvvel. Éppen ezért ideje lenne eredeti forgatókönyveken alapuló és eredeti dalokkal megtöltött filmekkel elhozni a musicalek második aranykorát, hogy ne csak színpadon születő művek filmre átmentett verzióját nézhessük a mozikban.
|
LIN-MANUEL KICSODA? A tavalyi év egyik legfontosabb filmes eseménye volt a Hamilton eredeti szereplőgárdás Broadway-felvételének debütálása a Disney+ streamingszolgáltatón: a 2015-ben bemutatott sikerdarabot valóságos kultusz övezi a musicalrajongó közösségben, míg a kívülállók valószínűleg értetlenül nézték, miért őrül meg mindenki a rappelő alapító atyáktól. Hasonlóan meghökkentek a Fehér Ház 2009-es rendezvényének résztvevői, amikor a fellépő 29 éves Lin-Manuel Miranda közölte velük, hogy szerinte senki nem testesíti meg úgy a hiphopot, mint Alexander Hamilton, az Egyesült Államok első pénzügyminisztere. Majd ahelyett, hogy az akkoriban a Broadway-en futó első sikermusicaljéből, az In the Heights-ból énekelt volna valamit (ahogy azt kérték tőle), előadta a Hamilton nyitódalának egy korai változatát. A közönség – köztük az Obama házaspár – ekkor még láthatóan nem tudta eldönteni, hogy Miranda viccel-e, de az évtizedek óta nem látott musicalszenzációvá váló Hamilton a bizonyíték, hogy nagyon is komolyan gondolta.
Miranda Puerto Ricó-i bevándorlók gyermekeként született 1980-ban, és hamar megmutatkozott a zene- és az előadóművészet szeretete: hatévesen zongoraleckéket vett, a középiskola első éveiben elkezdett iskolai darabokban szerepelni, végzősként pedig már ő rendezte azokat. Amikor kamaszként megnézte a Rentet a színházban, rádöbbent arra, hogy “szabad” a mai világunkról szóló musicaleket írni, majd az egyetemen elkezdett dolgozni a latin zenét és hiphopot vegyítő In the Heights-on, ami New York azon spanyolajkú negyedében játszódik, ahol ő is felnőtt. Az egyetem után helyettes angoltanárként dolgozott a zeneszerzés mellett és megalapította a Freestyle Love Supreme improvizációs zenei formációt. Mikor az In the Heights 2008-ban eljutott a Broadway színpadára, kritikai- és közönségsiker lett, majd be is zsebelt négy Tony-díjat. Miranda ezt követően pihenésképpen Mexikóba utazott, ahol kikapcsolódásként elolvasta Ron Chernow életrajzi könyvét Alexander Hamiltonról, az alapító atyáról, akit nyughatatlan természete emelt az új állam élére, ugyanakkor a végzetét is ez okozta. Az államalapítás történetét többek között a hiphop, jazz, pop és a klasszikus musical elemekkel vegyítő Hamilton – melynek szerzője és eredeti főszereplője is Miranda – évtizedek óta nem látott sikert aratott, az afroamerikai, latino és ázsiai színészekből álló szereplőgárdájával reprezentációs mérföldkő lett, elnyert 11 Tony-díjat és korszakos zsenivé avanzsálta alkotóját. Miranda betört Hollywoodba is: többek között ő szerezte a Vaiana című Disney-rajzfilm zenéjét és írt pár új dalt az élőszereplős A kis hableányhoz, illetve szerepelt Az Úr sötét anyagai sorozatban és a Mary Poppins visszatérben is. Az igazi filmes belépőt a Tick, Tick... Boom című színpadi musical adaptációjának megrendezése jelentheti: a Netflixre valamikor idén érkező film főhőse egy pincérként dolgozó férfi, akinek legnagyobb vágya, hogy megírja a következő “nagy amerikai musical”-t. Ki más tudna ezzel a történettel jobban azonosulni? |
szerző: Rácz Viktória
