Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 85. számában jelent meg.
#12 - Csak azt ne hidd, hogy bőgök (Denk bloß nicht, ich heule, 1965)
Milyen az igazi kultfilm? Egyrészt vagány és láthatatlan, mert legalább húsz évre betiltották. Másrészt emlékeztet arra, hogy milyen az élet, vagy hogy milyen lehet az élet.
Mondjuk arra emlékeztet, hogy az élet az, amikor valaki nem akar semmit, csak próbálgatja magát a helyzetekben, vagy hogy az élet az apró lázadások, apró győzelmek sorozata, egy semmittevő, de az igazságot keresve semmittevő kölyök megfelelő választása, például az a pillanat, amikor belép három idegen közé, és meg meri csinálni, amit a többiek nem mernek: lekever egy pofont. Az élet egy jó gesztus, a jó „comic timing”, az illő ritmus és a flow: egy mozdulattal megnevettetni valakit, vagy beleütközni egy nőbe a folyosón, és túszul ejteni egy mandzsettagombbal.
Az igazi kultfilmben mindig vannak életszerűen elbaszott és eltúlzott helyzetek (az apa tízpercnyi rinyálás után a tévének vágja a pezsgősüveget, majd holtan összeesik), és néha – de csak ritkán! – költői dialógusok („Ez egy egész normális csók volt.” „És melyik csók a szerelem?”). Ja, és az igazi kultfilm tiszta szívből viszolyog a középemberek középérzéseitől, a középiskolai tanároktól, középvezetőktől vagy a középpályásoktól, mert „Isten nem a középszerűségen keresztül nyilatkozik meg” (Bresson). Egy igazi kultfilm van: a Csak azt ne hidd, hogy bőgök.
szerző: Nagy V. Gergő
