Hódítók és vadak. Nun Gun: Mondo Decay (lemezkritika)

A Nun Gun első lemeze a legszemetebb olasz horrorfilmek zenei formuláit szétroncsolva értelmezi újra a xenofób, rasszista, öncélúan erőszakos alkotásokat. Ez a kritika először a Recorder magazin 85. számában jelent meg.

Lee Tesche és Ryan Mahan, az Algiers gitárosa és basszusgitárosa, valamint Brad Feuerhelm fotós (aki a lemez pár dalán dobol is) projektjének ötlete 2013-ban született meg, amikor véletlenül lelassítva hallgatták végig Umberto Lenzi 1981-es, Cannibal Ferox című, több országban betiltott horrorjának filmzenéjét. A Cannibal Ferox zenéje a lassítástól – a felnagyított, mélyült, megnyúlt, széteső hangoktól – vált igazán horrorisztikussá. A zene széthullásában a xenofób Mondo-filmek eszmeiségének metaforikus lebontását látták. 

Az olasz horror 1960-as években elszabadult barbár mellékága a dokumentarizmus látszatát keltve használta ki a gyarmatosítás mögött rejlő legelemibb ösztönöket, félelmeket, kíváncsiságot és erőszakot. A Mondo-filmek manipulált képsorokkal, véres-beles speciális effektusokkal, kontextusukból kiragadott híradó- felvételekkel igaznak állították be azt, ami attól a legtávolabb áll. A „halálfilm”, illetve „shockumentary” néven is ismert szenzációhajhász tahóságok alapműve a Paolo Cavara, Franco Prosperi és Gualtiero Jacopetti rendezte 1962-es Mondo Cane, ami ismeretterjesztés címszó alatt sokkolta a nézőket idegen kultúrák idézőjeles szokásainak epizódjaival: egy bennszülött nő gyermeke megölése után szoptat egy malacot, egy törzs tagjai disznókat vernek halálra, kényszeretetett és feláldozott lány, kutyanyúzás és így tovább. 

Mindezen túl az 1980-as évekig népszerű Mondo-filmek legnagyobb bűne, hogy képmutatóan állították szembe az ártatlannak ábrázolt fehér „hódítókat” a rémisztő „vadakkal”. Ez a gondolat a Mondo Decay közel egy órájának minden kolonializmust arcba üvöltő percét átjárja. Ugyanakkor, mint minden italohorrornak, a Mondo-filmeknek is baromi jó zenéjük van. A szintetizátordallamokra, rézfúvósokra, dobgépre, vonósokra és gitárra épülő sejtelmes-dögös filmzene kontrasztja az alkotások visszataszító üzenetével izgalmas probléma, amit a Mondo Decay bármilyen film- és zeneesztétikai tanulmánynál hatásosabban dolgoz fel.

Az italohorror-zenéket a Nun Gun a houstoni chopped and screwed hiphop remix-technikájával elemeire és rétegeire bontja szét, a lelassított és manipulált zene nem evilági hangjaival újraértelmezve az eredeti kompozíciókat. Elképesztő, ahogy Prosperi és Jacopetti 1971-es Addio Zio Tom című rasszista áldokumentumfilmjének főtémáját a feketék elnyomása ellen évtizedek óta küzdő ONO egy agyontorzított krautrock-himnusz formájában dolgozza át a felismerhetetlenségig. Minden hosszan elemezhető dal más irányból csapja tarkón a Mondo-filmeket, az apokaliptikus atmoszféra és a nyugati-kapitalista civilizáció tematikus elmeszelése ugyanakkor összefogja a megannyi érintett műfajt. 

A Stealth Empire cyberpunk-slágerében Lucio Fulci 1979-es Zombi 2-jének zenéjét idéző dubtechno-alap lüktet a szexi gitártéma alatt, Mark Stewart (The Pop Group) pedig kapitalista kizsákmányolásról és kollektív szorongásról szövegel. A magabiztosan kézben tartott revizionista koncepció legszebb példája mégis a lemezt záró America Addio tíz percen át tartó improvizációja, amelyben egy monoton Mondo-akkord mosódik az elmúlás fokozódó zajába, miközben Prosperi és Jacopetti 1966-os Africa Addio című ocsmány filmjének monológrészletei vadul sisteregve semmisülnek meg. 

Előadó: Nun Gun

Cím: Mondo Decay

Kiadó: Algiers Recordings

Megjelenés: 2021. február 19.

Műfaj: hiphopba oltott poszt-indusztriális dekonstruált italohorror-zene

Kulcsdal: Stealth Empire

9/10

Pernecker Dávid