"Sok száz éven keresztül így énekeltünk” – Interjú Lakatos Mónikával

Lakatos Mónika eseménydús évet zárt, idén ősszel neki ítélték oda a WOMEX életműdíját, decemberben pedig megjelent legújabb lemeze, a Hangszín, amelyen a Cigány Hangok nevű formációval letisztult formában adnak elő tradicionális oláh cigány dalokat. Az énekesnővel hagyományőrzésről, változó énektechnikákról, lámpalázról beszélgettünk.

A Cigány Hangok a legfrissebb formációja, 2017-ben jött létre, most adták ki az első lemezüket. Kellett ennyi idő, hogy ezeknek a daloknak az eléneklésére vállalkozzon?

Nem is az időn múlt, egyszerűen csak mostanáig váratott magára az ötlet. A családon belül többen is nagyon szépen énekelnek, rendszeresen szoktunk itthon zenélgetni, felidézni régi dalokat, hogy ki hogyan ismeri a szülőktől vagy a nagyszülőktől, közösségből. Sok dalnál csak azt tudom felidézni, hogy négy-öt évesen hallhattam utoljára, a családunk fiatalabb tagjai, akik közül többen velünk énekelnek a lemezen, nem is emlékeznek talán rájuk. Egyes dalokat feldolgoztak régebbi zenekarok – a Kalyi Jag, a Nagyecsedi Fekete Szemek vagy az Ando Drom –, de a fiatalok már nem éneklik őket. Ezért gondoltuk, hogy érdemes felvenni lemezre ilyen dalokat, amiket a fiatalabb nemzedék nem ismer, vagy nem ilyen formában.

NEM CSINÁL MÁST, MINT ÉNEKEL: LAKATOS MÓNIKA-PORTRÉ

Változott a gyerekkora óta, hogy ezek a dalok milyen közösségekben szólalnak meg?

A legtöbb otthon, szűk családi környezetben hangzik el, de előfordul, hogy más közösségben, összejöveteleken is: keresztelőkön, esküvőkön, születésnapokon. Ott néha elő szoktak adni néhány régi dalt azok, akik a zenét szolgáltatják.

Hány dalból szűkítették le a lemez anyagát? Hányféle változat létezik a dalokból?

Van, amit egyformán ismertünk – szövegében, dallamában –, van, amit bővebben, másként. Néha csak foszlányokra emlékeztünk, és mi magunk hozzáírtunk a dalhoz illő szöveget. Ez nem is baj, hiszen élő kultúráról beszélünk, az élő kultúra pedig változik, az adott generáció vagy előadó mindig beleteszi önmagát. A cigányzene improvizatív jellege szabadságot ad, az előadón is múlik, hogy mennyire őrzi meg az adott dallamot, mennyit változtat rajta. Ami a repertoárt illeti, akad néhány dal, amelyeket feltehettünk volna a lemezre, még várat magára egy következő hanganyag.

Nehéz a stúdióban megőrizni az oláh cigány zene élő, pillanatnyi jellegét?

Már nem egy hanganyagot készítettünk, mi is élünk a stúdió nyújtotta modern eszközökkel. De a zene élő varázsa nálunk onnan ered, hogy autodidakta módon tanultunk meg énekelni-zenélni. Nemcsak én vagyok ilyen énekes, a férjem és a lemezen szereplő többi előadó is a pillanatot éli meg. Persze ettől még igyekszünk fejben átgondolni, mit is szeretnénk közölni az adott dallal, de a Khél lászá című kannás dalunk például végig rögtönzésre épül.

A lemezzel inkább pillanatképet szerettek volna megörökíteni, vagy az utókornak is szánták?

Részben magunknak próbáljuk felidézni, részben a későbbi nemzedékeknek megmutatni, hogy milyen világban nőttünk fel. A dalokban is tükröződik, hogy az még egy másik világ volt, mint amiben most élünk – gondolok itt arra, hogy a fiatalok ma már az interneten beszélgetnek, találkoznak, emiatt a cigány közösségek kicsit eltűnőben vannak. Ez persze általánosan is igaz az emberi kapcsolatokra. A személyes kapcsolatokat nem lehet pótolni.

A koronavírus ráadásul idén tovább szűkítette ezeket az élő közösségi kapcsolatokat.

Igen, minket is megvisel ez az időszak – féltjük az idősebbeket és a fiatalokat is, próbálunk minél kevesebbet találkozni családtagokkal, minél kevesebbet eljárni otthonról. Minket is érint a személyes kapcsolatok hiánya. Nemcsak a családi közösség hiányzik, előadóként az is fáj, hogy nem tudjuk közvetlenül tartani a kapcsolatot a közönségünkkel, elszakadunk tőlük.

Szerencsére volt idén egy-két alkalom, ahol elő tudták adni az új dalokat, például a WOMEX díjátadó gáláján.

Ennek nagyon örültünk. már maga a díj is nagy boldogság, ráadásul énekelhettünk egy dalt a Muzsikással, és találkozhattunk a közönséggel. Noha csak távolról, de mégis érezhető, amikor nem csak az üres székeknek énekelünk. Nem számítottam még ekkora közönségre sem, nem beszélve azokról, akik online követték az eseményt. Sokat jelentett számomra továbbá az is, hogy meglepetésvendégként fellépett velünk a nagynénikém, aki a Romanimo című hallgatós lemezemen szerepelt. Fontosnak tartottuk a férjemmel együtt, hogy bemutassuk őt a nagyobb közönségnek, hiszen a nénikém egyike azoknak, akiktől ezt a kultúrát, zeneiséget megkaptam.

Cél, hogy szélesebb körben megismertessék az oláh cigány zenét?

Fontos, hogy nyissunk a nagyközönség felé, mert sokan csak a vonós és kávéházi zenéhez kötik a cigányzenét. De fontos az is, hogy a saját közösségünkben zenéljünk, mivel a fiatal generációk inkább már a mulatós vagy a populáris zenéket kedvelik, és ritkábban énekelnek régi stílusú dalokat. A változás énektechnikában is megfigyelhető női énekeseknél. Fontos, hogy ők hallják, hogy sok száz éven keresztül így énekeltünk. Reméljük, hogy vissza tudunk idézni egy mára letűnt kort és hangulatot, amikor még cigány és nem cigány emberek együtt zenéltek és mulattak közösségekben, rendezvényeken, lóvásárban, és ott kultúrát is cseréltek.

Hozzá kellett szoknia, hogy a színpadra szólóénekesként álljon ki?

Én a családban tanultam meg énekelni, gyerekkoromban nem láttam példát arra, hogyan kell előadóként létezni a színpadon. Az élet adta azt a lehetőséget, hogy egy pár lettünk Rostás Mihály Mazsival, egy a munkánk, együtt alkotunk dalokat mindhárom formációnkban, a Romengóban Lakatos „Guszti” Jánossal, Kovács Misivel és Novák Csabával. A férjemmel először a Ki mit tud?-on mutatkoztunk be, ott is lettünk egy pár, azóta pedig folyamatosan okulok a tapasztalatainkból, visszanézem-visszahallgatom magam a korábbi felvételeken. Nem volt menedzserünk, aki megmondta volna, hogy hogyan viselkedjünk a színpadon. Mi voltunk a saját magunk tanárai.

Most már otthonosabban mozog a színpadon? Nagyobb a komfortérzete?

Aki ismer, tudja, hogy minden előadás előtt lámpalázas vagyok. A WOMEX gála előtt is izgultam; előadás közben remélhetőleg ez nem olyan feltűnő (nevet). Huszonöt év van már mögöttünk, az ember ennyi idő alatt sokat változik, most a tapasztalatoknak köszönhetően már úgy tudok felmenni a színpadra, mintha nem idegeskednék. Remélem, méltók leszünk, meg tudunk felelni ennek a díjnak, hogy később is azt mondhassák az emberek, a műsoron nem érződik a lámpaláz.

fotók: Farkas András

A cikk megjelenését a Halmos Béla Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.