Filmrecorder. A sorozat, amibe azonnal beköltöznénk. Akik mi vagyunk (kritika)

A Szólíts a neveden rendezője visszatért a ráérős, mediterrán hangulatú felnövéstörténet műfajához, csak most kettő helyett nyolc órán át tart a varázslat. Ez a kritika először a Recorder magazin 82. számában jelent meg.

Luca Guadagnino filmjeibe legszívesebben azonnal beköltözne az ember. Kalauzoljon akár egy gyilkos indulatoktól fülledt medencés villába (Vakító napfényben), akár a fallal kettéválasztott Berlinben egy boszorkányok által üzemeltetett tánciskolába (Suspiria), mindig képes hipnotikus hangulatot teremteni. Csúcsteljesítménye eddig egyértelműen a Szólíts a neveden!, amelyben fogta mindenki kamaszkorának a legszebb nyarát, áthelyezte Olaszország eddig legkevésbé elcsépelt filmes helyszínére és köbre emelte az első szerelem minden izgalmát, varázsát és előre kódolt fájdalmát. 

Nem csoda, hogy a filmvilág azóta is egy Szólíts a neveden 2-t vár tőle, amitől nem is zárkózik el, de addig is megkaptuk tőle a második legjobb dolgot: egy újabb Olaszországban játszódó felnövéstörténetet, ami viszont kettő helyett nyolc órán át tart. Különbség azonban, hogy a cselekményközpontú szerelmi történet helyett a hangsúly teljesen a hangulatra tevődött át. Konkrétan együtt lógunk a kamasz főhősökkel, néha anélkül, hogy bármi érdemleges történne. Ez a megközelítés természetesen nem mindenkinek fog bejönni, ráadásul Guadagnino egyáltalán nem próbálja elkendőzni, hogy az útjukat kereső tinédzserek néha tenyérbemászóan megjátszósak és idegesítők is tudnak lenni. 

A szüleivel együtt egy venetói katonai bázisra költöző Fraser (Jack Dylan Grazer) ráadásul messze nem kínálja úgy tálcán magát, mint a Timothée Chalamet által legendás karakterré emelt Elio. Kifejezetten introvertált, nehezen megnyíló figura, akivel gyakran sem a két anyukája, sem az újdonsült haverjai nem tudnak mit kezdeni. Igazán érdekessé csak akkor válik, amikor Caitlin (Jordan Kristine Seamón – egy arc, amit az Isten is filmvászonra teremtett) bizalmába férkőzik és a kezdeti „összejönnek vagy sem?” dinamika a lehető legtermészetesebb hirtelenséggel átmegy valami teljesen másba. 

A minisorozat tökéletes formátum Guadagnino szellős, ráérős megközelítésének, mert a központi kettősön kívül minden karakterre jut elég idő. A támaszpont első női ezredesévé kinevezett leszbikus anya (Chloë Sevigny) szála legalább olyan érdekes, mint a Caitlin és apja (Kid Cudi) közti viszony vagy az elsőre csak az inkluzivitás-statisztikákat javítandó mellékszereplőnek tűnő fekete srácok közötti barátság. A lustán buja nyári hangulatban jólesik velük időzni és jólesik az is, hogy a sorozatot nem meghökkentő cselekmény-fordulatok viszik előre. Míg az HBO hasonló témájú tavalyi nagy dobását, az Eufóriát látva a szülők elborzadtak, hogy „Úristen, ilyenek a mai tinédzserek?!”, az Akik mi vagyunkot belengi egy időtlenség. A háttér (Trump 2016-os választási győzelme idején vagyunk), a témák (nők a katonaságnál, transzneműség, különböző bőrszínű párok) és a zenék maiak, de a kamaszkori útkeresés univerzális.

Amikor egy pár évvel ezelőtt megindult a tendencia, hogy a legizgalmasabb rendezőket átcsábították a tévébe, még nem lehetett tudni, hogy egy világjárvány miatt 2020-ban egyébként is alig mozizunk majd. Damien Chazelle (Kaliforniai álom), Paolo Sorrentino (A nagy szépség) vagy Alex Garland (Ex Machina) idei minisorozatai (The Eddy, Az új pápa, Devs) ugyan messze nem durrantak akkorát a képernyőn, mint a mozis áttöréseik és borítékolható, hogy az Akik mi vagyunk se válik a Szólíts a neveden!-szintű kultfilmmé. A jelenlegi helyzetben viszont szerencsések vagyunk, hogy egyáltalán van mit nézni ilyen rendező-nagyágyúktól. Ha pedig egyszer rákattantunk, az Akik mi vagyunk negyedik része lazán ver bármit, amit idén akár moziban, akár tévében láthattunk.

hol látható: HBO GO
osztályzat: 9/10
szerző: Onozó Róbert