Mit adhat át két magyar táncos a vogue rejtelmeiből?

Harminc év telt el azóta, hogy Madonna Vogue című száma ízelítőt adott a nagyközönségnek a harlemi ballroomok szubkultúrájából, és az elmúlt néhány évben ismét több fősodorbeli produkció foglalkozott a voguing táncstílusával és a hozzá kapcsolódó kultúrával. A két évadnál tartó Pose, és az idén nyáron az HBO Maxon debütált, Legendary című vetélkedő-valóságshow a 80-as évektől máig mutatja be a vogue bizonyos aspektusait. De hogyan lesz valakiből itthon vogue táncos? Milyen belülről egy ball? Mit jelent ma egy nemzetközi ház tagjának lenni? A vogue két hazai tanárát, Daniel Milant és Koni Milant kérdeztük. Ez az interjú először a Recorder magazin 82. számában jelent meg.

Ha valaki megkérdezi tőletek, mi az a vogue, hogyan tudjátok összefoglalni neki?

Koni Milan: Nagyon nehéz szavakkal körülírni, annak ellenére, hogy tényleg sokoldalú, és nem is igazán lehet más táncstílushoz hasonlítani. Ha valaki valóban érdeklődik, beszélni szoktam a történeti háttérről, mutatok egy-két videót, amin akár én, akár mások táncolnak.

Daniel Milan: Elsőre talán a pózokat lehet említeni, hiszen a vogue a pózolásból indult, és minden stílusában jelen van. Három fő stílust különböztetünk meg a vogue-on belül, amik alapjaikban hasonlóak, de ha egy laikus látná őket, lehet, hogy fel sem ismerné, hogy ezek mind összetartoznak. Az Old way maszkulinabb, katonás, a breakből és magazinpózokból inspirálódott; a New way extra hajlékonyságot követel, és főleg szögletes pózokból áll; a Vogue Fem inkább az Old wayre hasonlít, viszont sokkal femininebb, puhább táncstílus.

Ti melyik stílust képviselitek?

Koni: Én a Vogue Fem-et, a vogue legfiatalabb stílusát, amelynek két változata van, a Soft and Cunt, amit én is táncolok, ami nőiesebb, finomabb, érzékibb, és a Dramatics, ami energikusabb, pörgősebb, több trükköt használ. De belekóstoltam az Old és New waybe is.

Daniel: Engem először a house zene fogott meg, ezért a New way-jel kezdtem el foglalkozni, a house főleg ahhoz köthető. Szeretek kezekkel és karral dolgozni, hangsúlyozni vele a zenét. A nagy ballokon [ahol különböző kategóriákban trófeákért lehet versenyezni – szerk.] a saját kategóriámban szoktam indulni, a kisebbeken szeretek minél több mindent kipróbálni.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Daniel Milan | Daniel Moritz (@danielxmilan) által megosztott bejegyzés, Szept 22., 2020, időpont: 8:35 (PDT időzóna szerint)

Vannak olyan berögzült tévképzetek a vogue-gal kapcsolatban, amiket el kell oszlatni?

Koni: Akik hallottak róla, és nem táncos körökben mozognak, általában a Madonna-féle Vogue-ból ismerik, és olyankor szokták is rögtön mutatni a videoklip mozdulatait. A klipet ugyan vogue-osok koreografálták, és híres vogue-osok táncolnak benne, maga a stílus sokkal tágabb, mint amit a klipben lehet látni. A RuPaul – Draq Queen leszek!-ben előfordul, hogy helytelenül táncolják, de vannak azért olyan drag queenek is, akik nagyon jól vogue-oznak.

Hogyan találkoztatok először a vogue-gal?

Daniel: Magával a kifejezéssel 2014-ben találkoztam egy magyar tanár óráján, bár az még nem teljesen fedte a valódi vogue stílust. Akkor elkezdtem utánanézni, és láttam, hogy Magyarországon senki nem űzi; néztem videókat is, de videókból nem lehet megtanulni egy táncstílust. 2015-ben kimentem egy cseh táborba, ott találkoztam vogue-osokkal, és tanultam Icon Amazon Leiomy Maldonadótól [a „vogue Csodanője”, a Legendary zsűritagja – szerk.]. Azóta is rengeteget utazunk külföldre, ott tudunk autentikus tanároktól tényleges vogue-ot tanulni.

Koni: Én Danin keresztül ismertem meg a vogue-ot, nagyon sok alapot tanultam tőle. 2016 tavaszán lobbant be igazán a szenvedélyem: eljutottam Monika Tisci workshopjára, majd Danival először mentünk együtt egy ballra Olaszországban. Láttam vagy 20 olyan lenyűgöző kategóriát, amelyekről korábban nem is tudtam. Elsősorban az emberekbe szerettem bele: sokféle, a szó legpozitívabb értelmében érdekes ember alkotja ezt a ballroom-kultúrát.

Jól értem, hogy az itthoni szcénát nulláról kellett felépíteni?

Daniel: Igen. Először Szegeden tartottam órákat, ott építgetettem közösséget, aztán egyre többször meghívtak tánciskolákba és workshopokra, később pedig Pesten kezdtem tanítani, ahogy Koni is. Az első hazai vogue ballt 2018 márciusában szerveztem meg Szegeden, a másodikat is ott tartottuk, Budapesten pedig először tavaly októberben szerveztünk ballt.

Egy ilyen ball mennyire szól az önkifejezésről, mennyire a versenyről, és mennyire show?

Koni: Ha én táncos kategóriában indulok, nem a közönséget szeretném szórakoztatni, show-t csinálni nekik, hanem kiadni magamból, ami bennem van. A zsűri irányába is van persze egy bizonyítási vágy, de alapvetően inkább magukra figyelnek az emberek. A Legendaryben pont az zavar – amellett, hogy csak egy vogue-os ül a zsűriben –, hogy a kifutót máshogy építették ki, mint a ballokon. Oldalt ül a zsűri, nem az elején, feléjük táncolnak, ezért nem tudják igazán kihasználni a teret, másrészt a zsűri sem látja megfelelően a táncokat vagy a vonulást.

Daniel: Igen, ez ironikus, hogy a ball egyrészt önkifejezésről szól, ahol nem ítélkezünk senki felett, de mégiscsak ott a zsűrizés. Emberfüggő, kinek mik a szempontjai. Van, akinek az a fontos, hogy díjakat szerezzen, az első legyen, másnak csupán a részvétel, vagy a háza támogatása, de olyanok is indulnak, akik egy „wow” pillanatot szeretnének létrehozni.

A vogue ballokon az is érdekes, hogy nagyon specifikus, kifejezetten erre a célra szánt zenékre versenyeztek.

Daniel: A ballroom-kultúra a diszkózene idején jött létre, négynegyedes tánczenékre; az Old waynél, a pózolásnál az egyen volt a hangsúly. Később ahogy változott a vogue, úgy jött be a közegbe a house zene. A Masters At Work The Ha Dance című száma és Vjuan Allure DJ-producer vívmánya hozta létre ebből azt a jellegzetes vogue zenét, ahol a hangsúly már a négyen van, és egy éles, felerősített beütő cintányéreffekt pontozza – arra kell időzíteni a táncban az egyik leglátványosabb elemet, a hátrahanyatlós dipet. Szövegminták pedig azért kerültek a vogue zenébe, mert a ballokat egy kommentátor vezényli le, aki a kategóriáknál adja a hype-ot, mondja, hogy mit kell csinálni, és ezeket az élő megszólalásokat a számokba is belekomponálták. Az a jó, ha a DJ, a kommentátor és a táncos között létrejön az összhang.

A Pose című sorozatból, vagy a Paris Is Burning című dokumentumfilmből is kiderül, hogy sok vogue-os úgynevezett házakba tömörül, amelyek régen családokat alkottak. Ez mennyire maradt meg? Hogy kell elképzelni azt, hogy ti a Milan ház tagjai vagytok?

Daniel: Ez tényleg úgy indult, hogy régen egy házban laktak, közösen éltek, innen jött a „ház” név. Nem az volt a lényeg, hogy a legdurvább táncosokat, versenyzőket vegyék be a csapatba, elsősorban normális, közös, biztonságos életkörülményeket teremtettek egymás számára, hogy ne az utcán kelljen élniük. Másodlagos cél volt, hogy a ballokon is együtt indulnak. Mivel manapság már nemcsak New Yorkban van ballkultúra, a tagok nem együtt laknak, Facebook-csoport formájában él tovább ez a dolog. De a ház lényege továbbra is az, hogy szoros kapcsolatot tartsunk a többi taggal, megismerjük egymást. A járvány idején nehezebb megoldani, de máskor együtt megyünk ballokra, és együtt töltjük azt a hétvégét vagy hetet. 

A NYÁR TÉVÉSOROZATA FORRADALMAT CSINÁLT - kritikánk a Pose-ról

Koni: Minden ház máshogy választ be új tagokat. Mi négy éve Berlinben találkoztunk a New Yorkban élő Icon Stanley Milannal, aki a ház egyik „apja”. Még mindketten újak voltunk a ballroom-szcénában, az volt a második, illetve Daninak harmadik nemzetközi ballja. Már ott, majd később Facebookon is hosszan beszélgettünk vele, és ő kért fel rá, hogy csatlakozzunk.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

koni campbell milan (@konimilan) által megosztott bejegyzés, Febr 19., 2020, időpont: 6:26 (PST időzóna szerint)

Daniel: Több mint harminc éve létezik a Legendary, Iconic, Royal House Of Milan – ezek státuszok, amelyek azt fejezik ki, hogy egy vogue-os vagy egy ház milyen régóta van jelen a szcénában, mennyit adott hozzá. Most nagyjából 200 tagja van a világ különböző pontjain. 

A vogue mennyire kötődik az LMBTQ-közösséghez?

Koni: A ballroom-szcéna gyökerei egészen az 1870-es évekig nyúlnak vissza, akkor tartották meg Amerikában drag queeneknek az első – nem ez a legmegfelelőbb szó, de – „beöltözős bált”. Az 1920-as évekre nőtt a népszerűsége, mindenféle bőrszínű, nemű és szexualitású ember részt vehetett a ballokon, de ettől még jelen volt a rasszizmus és kirekesztés, ezért a hatvanas évekre létrejöttek külön fekete és latino drag ballok. A vogue-ot és a mai ballroomot azok a fekete és latin-amerikai melegek és transzneműek alakították ki, akik halmozottan diszkriminációnak vannak kitéve, szexualitásuk, nemi beállítottságuk, és bőrszínűk miatt is.

Daniel: Tőlük erednek a kategóriák, stílusok. A „vogue fem” abból a kifejezésből született, hogy „butch queen voguing like a femme queen”, vagyis egy meleg férfi úgy vogue-ozik, ahogy egy transznemű nő. A „sex siren” nevű, szexuális energiák kifejezéséről szóló kategória onnan jön, hogy sokan kénytelenek voltak szexmunkásként dolgozni. Az a mozdulat pedig, amikor valaki megfogja a mellét tánc közben, oda vezethető vissza, hogy a transznemű nők hormonszedés vagy nemi átalakító műtét után már így is ki tudták fejezni a nőiességüket.

Koni: Ezzel ünnepelték, hogy végre azok lehetnek, akik szerettek volna lenni.

De mára már világszerte egyre többen vogue-oznak, nemcsak az LMBTQ-közösségből.

Koni: És óriási nyitottságra vall, hogy beengednek minket egy olyan kultúrába, amiből mi, a többségi társadalom rekesztettük ki őket korábban. Nagyon hálás vagyok nekik ezért.

Daniel: Itthon is egyre diverzebb a vogue közösség, nemrég közösségi együttműködést indítottunk a Crush LMBTQ-bárral, ahol havonta fogunk leegyszerűsített ball-szerű vogue esteket tartani. Október 17-én pedig ismét lesz tényleges ball. Szerencsére már nemcsak cisz és ciszhetero táncosok gyakorolják itthon a vogue-ot. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez nem a mi kultúránk, csak vendégei vagyunk.

interjú: Huszár András
fotó: Hering Orsolya