A Pose-nak nincs sok nézője, nem biztos, hogy tarolni fog a díjátadókon, szembemegy azzal, ami manapság divatos a sorozatokban. Mégis, már a puszta létezésével történelmet írt. Olyan szereplőkkel népesíti be világát, akik korábban még apró mellékszerepeket is alig kaphattak, és olyanok mesélhetik el, akikből már rég kikívánkoztak a történeteik. Szikrázó báltermeivel, instant szerethető karaktereivel, csupaszív őszinteségével teljesen levett minket a lábunkról. A 65. Recorder magazin Filmrecorder rovatának cikke.
„Nem olyan nehéz ez, csak akarni kell.” Valahogy így lehet összefoglalni a Pose csattanós válaszát az összes olyan hollywoodi producernek, stúdiófőnöknek és szereposztónak, akik transzneműekről szóló történeteket nem transznemű alkotók és színészek kezébe helyeznek. Az FX új sorozatának hat főszereplője közül hármat színesbőrű transznemű színésznő játszik, az ötfős írószobában két transznemű nő is helyet kapott, és egyikőjük a tévé történetében elsőként rendezhetett sorozatrészt. A Pose radikalizmusa abban áll, hogy magától értetődőnek veszi: ennek történetnek ilyen formában van helye a tévében, méghozzá főműsoridőben.
A nyolc részes első évad megszületéséhez persze az is kellett, hogy Laverne Cox utat törjön az Orange is the New Black sztárjaként, hogy a Transparent évekig beszédtéma legyen, és hogy a sikersorozatot sikersorozatra halmozó Ryan Murphy boltoljon a Pose-zal. De a sorozat érdemeit így sem szabad alábecsülni: Cox karaktere pár évad után marginalizálódott a Netflix börtönsorozatában, a Transparent transz főhősét egy cisznemű, heteroszexuális férfi, Jeffrey Tambor alakította, a provokatőr Murphy pedig sokszor hajlamos volt szenzációhajhász oldalról megfogni kényes témákat a Kés/alatt vagy az Amerikai Horror Story című sorozataiban.
A Pose tehát kínos katasztrófába is torkollhatott volna, de nem az lett, hanem a nyár legjobb sorozata, egy vibráló, örömteli, minden nézőt tárt karokkal fogadó, szívvel-lélekkel készített kaleidoszkóp a nyolcvanas évek végének New York-i bálkultúrájáról. Nem a felső tízezer puccos és unalmas estélyeit kell elképzelni, hanem az LMBTQ-közösség, azon belül is főleg a feketék és latinók puccos és színpompás báljait, ahol különféle „házak” hadakoznak, akár a Trónok harcában, csak kardok helyett pengeéles sértésekkel és táncmozdulatokkal. Ki-mit-tud, színház és revüműsor egyszerre, ahol tucatnyi kategóriában mérkőznek a versenyzők: ki viseli legelegánsabban a menedzserek kiskosztümjét, ki a legfejedelmibb, ki tűnik a leginkább cisznek. A résztvevők szabadon átélhetnek szerepköröket, amelyekből a többségi társadalom odakint kirekeszti őket, és érdekes módon épp ezáltal tudják megmutatni legbelső önmagukat.
NAGY BALLROOM- ÉS VOGUING-ÖSSZEFOGLALÓNK
Az első évad gerincét két ház rivalizálása alkotja: a zsarnoki természetű, verhetetlen Elektra (Dominique Jackson) önkényuralmát elégeli meg egyik alattvalója, Blanca (Mj Rodriguez), aki saját házat alapít, mely egyben családként is funkcionál. Blanca befogadja a szülei által kitagadott, balett-táncosi babérokra törő Damont (Ryan Jamaal Swain), Damon fiúját, Rickyt (Dyllón Burnside), a Csipkerózsika-álmokat dédelgető szexmunkás Angelt (Indya Moore), és az utcagyerek Lil Papit (Angel Bismark Curiel). A család kiegészül még egy „nagybácsival”, a bálok idősebb nemzedékhez tartozó, showman konferansziéjával, Pray Tellel (Billy Porter): őket fogjuk megismerni, megszeretni, álmaik megvalósulásán és összetörésén végigkísérni.
Indya Moore, Ryan Jamaal Swain és Mj Rodriguez a Pose című sorozatban
Nemcsak azért forradalmi a sorozat, mert olyanok kapnak benne szereplési lehetőséget, akik előtt eddig zárva voltak a kapuk, hanem mert egyből teljes értékű, összetett, központi figurák bőrébe bújhatnak, és bonyolult, specifikus kérdéseket járhatnak körbe közérthető formában. Nincs olyan kalauz, aki a többségi társadalomból vezetne minket. A legfőbb heteroszexuális férfi szereplő, Stan (Evan Peters) az évad elején maga a megtestesült amerikai álom: feleség, gyerekek, jól fizető meló a Trump Vállalatnál. Az évad végére identitásválságba kerül, nem érti, miért szeretett bele a transznemű Angelbe, és elveszettebb, mint bármelyik kisebbséghez tartozó szereplő.
És a Pose nemcsak témájában megy szembe a fősodorral, hangnemében is. Igazodhatna a legnépszerűbb, legelismertebb drámákhoz, csupa komor, az erőszak formáira kihegyezett, szereplőit súlyos szenvedéseknek kitevő sorozathoz, ám a Trónok harca, a Westworld és A szolgálólány meséje helyett inkább klasszikus családsorozat kíván lenni, néha olyan teátrális-szappanoperás hangsúlyokkal, mint amilyeneket a szereplői bálványoznak. Nem trendeket követ, hanem választott világához idomul; nem gyötri meg feleslegesen hőseit és nézőit, miközben azt sem kendőzi el, hogy az AIDS tombolása közepette követünk a társadalom peremére szorult embereket.
Billy Porter a Pose című sorozatban
„Olyan világban élünk, ahol egy nap mind eltűnhetünk, és a mieink csupán emlékek lesznek, akiket a többség boldogan elfelejt”, ad hangot szorongásának Pray Tell, a Pose talán legemblematikusabb figurája. Majd hozzáteszi: „Muszáj a jelenben élnünk.” A Pose elérte, hogy ennek a jelennek egyetlen pillanatáról se akarjunk lemaradni.
szerző: Huszár András
