"Innentől kezdve a mi nyelvünk is zsibbad" - Platon Karataev-interjú

A Platon Karataev indie folkja hamar feltűnést keltett nemcsak itthon, de – először a Spotify playlistjeinek köszönhetően – nemzetközileg is. 2017-es For Her című lemezük egy párkapcsolat gyászciklusa volt, ezt az idén nyáron megjelent Atoms (kritikánk) az egzisztenciális megrendülés, az istenkeresés témájára cserélte, az akusztikus hangzást pedig elektromos gitárokkal dúsította fel. Október 9-én a Recorderen debütált az albumból készült remixlemez, ami a jellegzetes Platon-vokálokat elektronikus zenei környezetbe helyezi. A két frontemberrel, Czakó-Kuraly Sebestyénnel, és Balla Gergellyel, illetve a 2019-ben belépett basszusgitárossal, Sallai Lászlóval beszélgettünk. Ez az interjú először a Recorder magazin 82. számában jelent meg.

Gyakran beszéltek arról, milyen fontos a zenétekben a katarzis. Mit értetek ezen?

Balla Gergely: Ez mindenkinek mást jelent, számomra egy olyan dolog megérintése belül, amit már nem tudnék szavakkal leírni. Mélyre merülés, ami történhet dalírás közben, vagy akkor is, amikor a színpadon vagyunk.

Czakó-Kuraly Sebestyén: Gergő mélységként fogalmazza meg, de nevezhetjük magaslati pontnak is; a lelki csúcspontnak, amit a művészet adhat.

A kísérőszöveg szerint a katarzis az, amikor a belső énedet megközelíted; a nyitószám arra hív, hogy „éljük együtt át az alkotás katarzisát”. Hagyományosan viszont úgy értjük, hogy a katarzist a hallgató éli át.

BG: Ezt az ellentétet úgy szoktam feloldani, hogy minél mélyebbre merülünk önmagunkba, annál inkább egy egyénen túlmutató dologgal találkozunk. Legbelül egy egységélmény van; a legmélyebb katarzis egy kollektív megtapasztalás.

Ti is idéztétek Kertai Csenger írását, ami a Tiszatájban jelent meg. Ő a zenétek közösségiségéről ír, arról, hogy „a Platon zenéje elhalna közönség nélkül”.

CzKS: Én nem mondanám a zenénket közösséginek, legalábbis nincs benne az első öt dologban, ami eszembe jut róla. A mi művészi kommunikációnk inkább a magányban működik, ahhoz ad támaszt, útmutatást. Mindemellett érezzük, hogy embereknek ez fontos, a közelünkbe próbálnak kerülni, beszélgetni akarnak velünk. Ez talán nevezhető közösségisségnek.

BG: Valahol az a célunk, hogy a legszemélyesebb módon beszéljünk a legegyetemesebbről. Amikor ez sikerül, akkor olyasmit találunk, ami mindenkire igaz és érvényes. Érződik, hogy melyek azok a dalok, amelyekhez sokan tudnak kapcsolódni, de nem azért, mert felszínesek és emiatt sok a kapaszkodó rajtuk. De amikor alkotunk, nem ez a cél, bár nyilván örülünk neki, ha megtörténnek ezek a találkozások.

Czakó-Kuraly Sebestyén | Fotó: Hering Orsolya

Laci, te sok más zenekarban játszol. Ez a közösségiség másként működik a Platonnál, mint azokban?

Sallai László: Mindegyik zenekarnak, amiben játszom, van egy nagyon egyénre koncentráló része, és valahogy éppen ez találja meg az embereket. Néha zavarba ejtő, hogy olyan, mintha te tudnál valamit, ami nekik sokat segít – pedig sokszor csak projektálod azt, ami benned van. Ezzel időnként nehéz megbirkózni egy dalszerzőnek. 

A Platon szövegeiben azért nincs meg az a konkrétság, ami a te dalaidban.

SL: Igen, a fiúk másként gondolkodnak dalszerzőként. Az én szövegeimben a vershelyzet, a kiindulópont sokszor egy nagyon hétköznapi szituáció; megpróbálom megrajzolni, amit magam körül látok. Náluk a kiindulóhelyzet sokkal kevésbé hétköznapi, inkább... nem akarom a spirituális szót használni, mert van egy negatív felhangja, de közben meg mindig ez jut eszembe, de ez egy jó értelemben vett spiritualitás.

Az Ocean a klipjével együtt számomra jelképes a zenekarral kapcsolatban. A nyitó sorpár („I'm not saying that I'm crying / Just an ocean fell out of my eyes”)  lehetne egy nagyon szentimentális kép is, de működik. 

BG: Többen mondták, hogy ez is milyen szép párkapcsolati dal, pedig nem a szerelemről szól, hanem egy mélyebb, egzisztenciális gyászról. Valóban a két nyitó sor lehetne mérhetetlenül giccses és elfolyós, de aztán egyensúlyozza, feloldja a dallam, a hangszerelés és a szöveg maradék része. Mivel a többi kirakósdarab a helyén van, ennek is ott a helye; nem is lehetne más sorokat odaénekelni.

CzKS: Amikor Gergő először mutatta ezt a két sort, azt hittem, hogy viccel. Aztán összeállt az egész a szöveg többi részével, és azóta már nem jut ez az eszembe.

BG: Bennem szerzőként fel sem merült, hogy milyen giccsesen hangozhat valójában, vagy hogy vicc lenne.

SL: Nekem az a tapasztalatom, hogy az ember legjobb dolgai abból születnek, amikor azt gondolja a másik, hogy viccelsz. Viszont a legnagyobb katasztrófák is ebből vannak, úgyhogy ez egy necces terep.

A giccs és a szentimentalizmus talán abban különbözik, hogy az utóbbiban lehet egyfajta bátorság.

CzKS: Igen, de vékony a határ a kettő között, és sok dalszerző vérzik el abban, hogy nem találja el, vagy próbálja feszegetni ezt a határt, és átesik a giccsbe. Ez a popiparnak is az egyik rákfenéje.

BG: Lehet, hogy már nálunk is előfordult ilyen, vagy még elő fog fordulni.

Fontos a klipben, hogy nem dönthető el, hogy ifj. Vidnyánszky Attila figurája bolond vagy egy zseni, aki olyat lát, amit te nem.

BG: Ez amúgy jellemző az egész lemezre is, amin több megőrülős, tébolyult pillanat is van. Például a Wolf Throats szinte ugyanarról szól, mint az Ocean, csak más köntösben. Mi is gyakran feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi vagyunk-e őrültek, vagy vannak dolgok, amikre esetleg rá tudunk tapintani. Nem biztos, hogy van erre válasz.

A közönség visszacsatolása nem ad erre választ?

CzKS: Az egy ijesztő választ ad erre. Sokszor kapunk olyat, hogy „táltosok” vagyunk és hasonlókat.

BG: Nem akarunk megmondó helyzetbe kerülni, nincsenek abszolút kijelentéseink, csak kérdéseket teszünk fel. Ennél nem megyünk tovább, mert innentől kezdve a mi nyelvünk is zsibbad, és nem tudunk mit mondani.

Ezért is érdekes a Kaláka-feldolgozás, hiszen ott legalább azt lehet tudni, hogy „valaki jár a fák hegyén” – bár azt nem, hogy ki ez a valaki.

BG: Pont ez a zseniális ebben a Kányádi-versben. És az is, ahogy összefésülődnek a paradoxonok: „Mondják, hogy maga a remény / Mondják, maga a félelem”. Ez annyira jól összefoglalja, hogy miről szól az Atoms, hogy fontos volt, hogy rákerüljön a lemezre. (Eredetileg a De jó elhagyni magamat válogatáson jelent meg – a szerk.) Azért bónuszszám, mert az egyébként strukturált dalsorrendbe bárhová beilleszthető lett volna. Amúgy az általunk megírt anyagot a Bitter Steps zárja le, ami után ha nem is pont, de egy pontosvessző azért van.

Szó volt arról, hogy jónevű külföldi producerrel dolgoztok, de végül Zwickl Ábellel vettétek fel a lemezt. Ő milyen típusú producer?

BG: A HOTS segítségével elértük Matt Lawrence-t (aki Van Morrison stúdiójában kezdett, a Mumford & Sons hangmérnökeként Grammy-díjat kapott – a szerk.), akinek tetszett az anyag és szívesen dolgozott volna vele, de közben annyira elégedettek voltunk Ábel munkájával, hogy végül csak a név miatt nem akartunk Londonig menni. Egyszer azért érdekes lenne külföldön is egy felső polcos producerrel dolgozni.

Balla Gergely | Fotó: Hering Orsolya

CzKS: Ábel kreatív producer, elmondja a véleményét a dalszerkezetekről, a hangszerelésben is ad tanácsokat. Már jól ismer minket, tudja, hogy milyen irányba szeretnénk vinni egy-egy dalt, milyen érzésvilágokat szeretnénk megmutatni, milyen eszköztárunk van ehhez, és ő is hozzáad egy plusz nézőpontot.

BG: A For Hert is vele csináltuk, és az évek alatt kialakult egy közös nyelv. Amikor a Bitter Stepst megírtam, egyből így szólt a fejemben, a lábdobokkal, a sok vokállal, a kinyílással, de nehezen tudtam megfogalmazni, mit szeretnék visszahallani. Ábellel addig gyúrtuk, míg végre úgy hallottam, ahogy a fejemben megszólalt, és ez hatalmas élmény volt.

Több nemzetközi fellépést le kellett mondanotok, de az online megjelenést megnyomtátok. Milyen visszajelzések jöttek?

BG: Lengyelországban a Spotify kezdőlapján volt a Wide Eyes; ez és az Atoms nagy rádiós kampányt kapott több országban, amiben a HOTS is segített, de több sajtóssal is együtt dolgoztunk. Ahhoz képest, ahol a zenekar tart, elég jó a visszhang, bár nem nevezném átütőnek. Itthon jobban eljutott az emberekhez a lemez, mint külföldön, de nyilván itt mások a lehetőségeink.

Sallai László | Fotó: Hering Orsolya

Több komment szól arról, hogy magyar rajongók meglepődnek, hogy ez egy magyar zenekar.

BG: Van, aki örül, hogy eljövünk Budapestre játszani, és akkor esik le neki, hogy ez egy hazai zenekar, amikor magyarul posztolunk a Facebook-eseménybe.

Próbáltok tervezni a jövőre?

CzKS: Vannak terveink komolyabb turnékra 2021-re, de én kevés dologba akarom beleélni magam, mert nem akarok többször pofára esni.

Milliós hallgatottságú dalaitok is vannak a Spotify-on. Ehhez hogyan lehet viszonyulni? Ott még kommentek sincsenek, mint a YouTube-on, csak egy nagy szám.

BG: Ezt a mai napig nem tudtam felfogni, hogy mit jelent, hogy havi ötvenezer hallgatónk van, vagy hogy a Season Of Singinget majdnem kétmilliószor meghallgatták. Nehéz látni, hogy a digitális egység mögött hús-vér emberek vannak valódi sztorikkal. Ezért jó, amikor eljutnak hozzánk a személyes történetek, hogy kinek mit jelentenek ezek a dalok. Főleg most, amikor alig volt fellépésünk.

Van ennek valami anyagilag értelmezhető vonzata?

CzKS: Van, de azért nem ebből fogunk lakást venni magunknak.

Bradák Soma | Fotó: Hering Orsolya

Alig jött ki a második lemez, már a harmadikról is beszéltek.

CzKS: Megvan a váza, megírtuk a dalokat. Szeretnénk, ha ez sokáig érlelődhetne; felveszünk egy-két dolgot, azt hallgatgatjuk, és már itthon is belenyúlunk Gergővel. Soma is küld dobötleteket, aztán Laci basszust. Nagyon élvezzük az új dalokat, reméljük, még idén be tudjuk fejezni a felvételt, és jövő ősszel megjelenhet a lemez.

BG: Nagyon izgalmas, hogy már az új anyagon dolgozhatunk. Nagy változás, hogy ez magyar nyelvű lemez lesz. Hatalmas élmény az anyanyelvünkön énekelni, más súlya van a szavaknak. 

interjú: Rónai András
headerfotó: Hering Orsolya