Ez tényleg mind benne van egy népdalban? 2. rész: cigány himnuszok

Sokféle dalra mondták az elmúlt száz évben, hogy cigány himnusz, de a világ cigánysága csak a hetvenes években választott magának hivatalos himnuszt, és ennek is jó időbe telt, mire elfogadtatta magát. Ezzel párhuzamosan a magyarországi cigányságnak is lett egy – nem-hivatalos, nem teljesen vitathatatlan, mégis általánosan elfogadott – himnusza. Bepillantás és kitekintés, háttér és kontextus, keletkezés- és hatástörténet: Weyer Balázs cikksorozata a legismertebb magyar népdalokról is tud újat mondani.

Meglepő, hogy milyen kevés ország himnusza alapul népdalra, pedig az ember azt gondolná, hogy ennél mi sem természetesebb – valami, ami archaikus, sajátos, összeköt múltat sjövendővel. Ehelyett a legtöbb ország himnusza ugyanazokra a romantikus vagy katonaiinduló-sablonokra épül és még a folklorizálódás sem nagyon indult be az esetükben. Ennek persze biztos van logikus oka: a himnuszok nagy része a klasszikus zene nagy romantikus korszakában készült és ez passzolt is a friss nemzetállami pátoszhoz. A későbbi folklorizálódást (azt a folyamatot hívjuk így, amikor egy műzenei szerzeményt a „nép” annyira a magáénak érez, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben és eszközökkel való előadástól az végül el- vagy visszanépiesedik, „nép-szerű” lesz) pedig megakadályozta a himnuszokat körülvevő görcsös szimbólumpolitizálás. Láttam már brazilokat a brazil himnusz forró-feldolgozására táncolni, de ez azért ritka (a forró itt egy észak-brazil tánczene, nem hőmérséklet).

A TÁNCHÁZMOZGALOM EMBLEMATIKUS DARABJA: A MUZSIKÁS HIDEGEN FÚJNAK A SZELEK CÍMŰ DALÁNAK TÖRTÉNETE ITT OLVASHATÓ

A világ kétszázvalahány országa közül talán egy maroknyinak a himnusza alapul népdalra és nem sokkal többé a népdal-jellegű sem. Hogy néhány példát is mondjak: a montenegrói,  a svéd, a szlovák és legegzotikusabb példaként a mikronéziai. Utóbbinak viszont az alapja egy német népdal, az Ich hab’ mich ergeben, amely érdekes kvízkérdésként az egyetlen dal a világon, amely három ország himnusza is volt különböző időszakokban: néhány évig a II. világháború után Nyugat-Németországé, egy időben más szöveggel és nem hivatalosan ugyan, de Észtországé és – jelenleg is – Mikronéziáé (amely egy időben német gyarmat volt, hogy most tovább ne ragozzam az egyébként érdekes történetet).

Van ország, amelyiknek nincs himnusza (a fent említett svéd például nem hivatalos himnusz, de ezt játsszák le a sporteseményeken), van ország amelynek több is volt a történelem során és vannak népek, amelyeknek nincs országa, de van himnusza, akár több is. Ilyenek például a baszkok, ahol a hivatalos himnusz az Eusko Abendaren Ereserkia, amely a harmincas években egy népdalra írt új szövegből lett, de ott van nekik a Guernikako Arbola, a mitikus guernica-i tölgyfáról szóló népdal, amely még talán népszerűbb is, de ma már nem himnusz, csak egy hazafias dal. Az önálló államiság nélküli népeknél az identitás ilyen szimbolikus megfogalmazásainak mindig és óhatatlanul nagyon erősnek kell lenniük.

Szép lassan csak elérünk hozzánk, hogy a magyar népzenéről szólva a cigány himnuszokról beszéljünk. Sokféle dalra mondták az elmúlt száz évben, hogy cigány himnusz: a XIX. század elején, elsősorban Nyugat-Európában ilyen volt például egy ukrán-orosz dal, amelyet Jevhen Hrebinka versére írt Florian Hermann. Ez a Django Reinhardt által is sokat játszott Очи чёрные (Ocsi csornye, franciául Les Yeux Noirs, azaz Fekete szemek), amely dzsessz-sztenderdként és bárslágerként élt tovább – rögtön ismerős lesz, ha meghallgatjátok. De a világ cigányságának először 1971-ben lett hivatalos himnusza, amelynek kellett nagyjából húsz év, hogy elfogadtassa magát – a magyarországi cigányságnak viszont lett közben egy nem-hivatalos, de általánosan elfogadott másik.

A cigányság hivatalos nemzetközi himnuszát 1971-ben választották ki. Ekkor egy Londonhoz közeli kisvárosban, Orpingtonban tartották az első Roma Világkongresszust, hogy a világ számos cigány népcsoportja közös zászlót, himnuszt, jelmondatot válasszon és megállapodjon abban, hogy a jövőben együttműködnek egymással. (Mindez egyébként április 8-án történt, ez azóta a romák világnapja). Ezt a himnuszt Gelem, gelem (más átírásban Djelem, djelem és van még vagy tíz további) néven ismerik, hivatalos címe azonban Opre, Roma, azaz Fel, cigányok. Ez sem népdal, de a gyökerei népzeneiek, mára pedig egyértelműen folklorizálódott és világszerte különböző stílusokban és felfogásokban játsszák, mint elfogadott cigány himnuszt.

A szerzője a Belgrád mellett született Žarko Jovanović, egyébként virtuóz balalajka-játékos. A dal keletkezését ő maga is sokszor különbözőképpen mesélte el, de a legrészletesebb interjúban utal arra, hogy egy népdal-feldolgozásról van szó, amelyet 1949-ben egy tamburás barátjával készített és új szöveget írt rá (ez a ma ismert himnusz szövege), és a dalt már a harmincas évekből ismerte – így fogadjuk el ezt hitelesnek. Más visszaemlékezések szerint ott helyben írta a londoni kongresszuson, vagy útban odafelé, a London-Orpington vonatúton.

Jovanović ekkor már a párizsi éjszakai életben jól ismert zenész volt, a második világháború után költözött a francia fővárosba, miután több koncentrációs tábort is megjárt, végül a zemuniból megszökött – erre az élményre utalnak a himnusz sötétebb, a Fekete Légióról és az odaveszett családjáról szóló sorai. Jovanović, akit „kulturális miniszternek” is kinevezett a roma világkongresszus, úgy emlékszik, ő akkor érezte először, hogy tényleg ez lett a himnusz, amikor egy későbbi, genfi gyűlésen a küldöttek felállva énekelték, általánosan elfogadott azonban csak később lett. A folyamathoz nagyban hozzájárult, hogy a legjobb jugoszláviai roma énekesek – Esma Redžepova, Šaban Bajramović, Ljiljana Petrović-Buttler – nagyon szép felvételeket készítettek belőle, így a kilencvenes évekre világszerte sokan megismerték. Sokat segített az is, hogy lovári nyelven íródott és nem bonyolult a szövege, így a világ cigányságának meglehetősen nagy része értette.

A „magyarországi cigány himnusz”-nak nevezett dal is éppen nagyjából ekkorra vált elfogadottá. A szövegét a hetvenes években, beás nyelven gyűjtötte Orsós Jakab, egy legendás kisugárzású zalai beás cigány személyiség, érdemes utánanézni – munkájára nézve olajbányász, de maradandót elsősorban íróként és fafaragóként alkotott, a két faluval odébb élő Nádas Péter barátja volt. Ő jegyezte le tehát a szöveget, amelynek alapján Bari Károly készített dalszöveget és magyar műfordítást. Beás nyelven a Kalyi Jag, magyarul az Ando Drom kezdte játszani – mivel a beás a lováritól és a magyartól is teljesen különbözik, bár a beás volt az első, a magyar verzió, a Zöld az erdő, zöld a hegy is lett a mainstream kultúrában az elterjedtebb. (Érdemes például azt a hátborzongató felvételt megnézni, amikor az Ando Drom Cseh Tamásnak játssza születésnapi ajándékként a Ten Years After és a Zöld az erdő mashupját). 

A Zöld az erdő végül nagyon gyorsan himnusz-státuszba jutott – amikor Horváth Aladár egy kilencvenes évek eleji roma polgárjogi tüntetésen Egerben kimondta, hogy ez a cigány himnusz, már tényleg az volt. Hivatalosan azonban sosem lett, de eléggé elterjedt ahhoz, hogy tíz évvel később az országos roma önkormányzatnak állást kellett foglalnia, hogy a Djelem, djelem-et ismerik el hivatalos himnuszként – így furcsa módon vált valóra az Ando Drom által tíz évvel korábban énekelt Cseh Tamás dalból a „csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”-sor.

EZEK AZ UTÓBBI HARMINC ÉV LEGFONTOSABB MAGYAR FOLKLEMEZEI

A Zöld az erdő, zöld a hegy is himnusz-státusza sosem volt teljesen vitathatatlan, többek között mert a magyar himnuszhoz hasonlóan elég pesszimista, a balsors felől néz a cigány történelemre, de mindezzel együtt ma is népszerű és egyébként nagyon szép dal. Ahogy a Djelem, djelem (illetve Opre, Roma) is, amely azonban jóval optimistább végkicsengésű, összefogásra és felemelkedésre hív és ma már a világon mindenhol éneklik, ahol cigányok élnek – Magyarországon is játssza a Parno Graszt, a Romengo, lemezre vette Balogh Kálmán és még jó páran. Bár ahogy egy barátom fogalmazott, a sok himnusz közül még mindig a magyar a legnépszerűbb a magyarországi cigányok között.

Igen kevés himnusz van a világon, amely egyszerű dalként is megállja a helyét, amelyet egy koncerten is el lehet játszani vagy tábortűz körül lehet énekelni. De az a néhány, mint a Djelem, djelem is, szinte mind népzenei gyökerű, mert a népdal ereje éppen ebben, a könnyű megközelíthetőségben, megoszthatóságban, átélhetőségben rejlik.

A nyitókép az első roma világkongresszuson készült, a napszemüveges férfi Zarko Jovanonic.

A Djelem Djelem a Parno Graszt előadásában:

Balogh Kálmán és a Romano Kokalo tolmácsolásában:

Ljiljana Buttlertől:

és Saban Bajramovictól:

A Zöld az erdő beás nyelven a Kalyi Jagtól:

A cikk megjelenését a Halmos Béla Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.