Heti toplistáinkat filmes összeállításokkal élesztjük fel, amelyek akár az otthontanuláshoz, például a magyar- vagy a történelemérettségi témáinak jobb megértéséhez is segítséget nyújthatnak. Mostani témazáró toplistánkon az ókori rómaiakhoz és görögökhöz látogatunk el, nemcsak neves rendezők történelmi eposzain túl modern feldolgozásokkal.
# Spartacus (1960)
Az ötvenes-hatvanas évek amerikai filmművészetének egyik legnépszerűbb műfaja volt a történelmi eposz, azon belül is az ókori keleten, görögöknél vagy Rómában játszódó szandálos filmek; ezek voltak a hollywoodi aranykor blockbusterei, szuperhősfilmjei, nemcsak számukat, hanem léptéküket, egyre bombasztikusabb jellegüket nézve is. Stanley Kubrick kasszasikere, a Spartacus a kor legjobb ókoros filmjei közé tartozik, még úgy is, hogy a rendező rengeteget harcolt a forgatás kollégáival és a Universal stúdió producereivel, utólag pedig elhatárolódott a filmtől, mivel nem élvezett teljes kontrollt a produkció fölött. Pedig kifejezetten erős film, lenyűgöző csatajelenettel, egy fantasztikus Kirk Douglas-alakítással, és a rabszolgafelkelés történetének aprólékos bemutatásával. Sőt, árukapcsolással még a múlt héten vett hidegháborúhoz is hozzá lehet kötni: a film segített véget vetni a Joseph McCarthy szenátor által vezetett kommunista-ellenes boszorkányüldözés során zajló feketelistázásnak, mivel Douglas közbenjárásának köszönhetően a feketelistás Dalton Trumbo forgatókönyvíró megírhatta ezt a filmet - a rendszerellenes lázadásban pedig nem nehéz felfedezni a 60-as évek amerikai politikájával való áthallásokat.
# Julius Caesar (1953)
Nem maradhat ki egy ókori Rómát érintő listából az egyik leghíresebb államférfi, a hadvezérből diktátorrá váló, majd véres merénylet áldozatául eső Julius Caesar története, akit az irodalom és a filmművészet vissza-visszatérő szereplője is egyben. Leghíresebb adaptálója William Shakespeare (vele jövő héten bővebben is foglalkozunk a rovatban), a merénylethez vezető eseményeket, majd a tettesek utáni hajszát és polgárháborút elbeszélő dráma jó néhány filmes és tévés feldolgozást megélt; nem csoda, hiszen fordulatos, intrikával, összeesküvésekkel és árulásokkal, gyilkosságokkal fűszerezett sztori. Az 1953-es film büszkélkedhet a legnívósabb szereplőgárdával, Marcus Antoniust maga Marlon Brando alakítja, Brutust és Cassiust pedig James Mason és John Gielgud. A majdani, legendásan grandiózus és méregdrága Kleopátra rendezője, Joseph L. Mankiewicz ma nézve már kicsit porosnak ható, maníros filmet készített, de az alapanyag kellően hatásos, és hát a "Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni..." kezdetű gyászbeszédet/monológot egyszer azért muszáj látni Brando tolmácsolásában.
# Róma (Rome, 2005-2007)
Csalunk kicsit, hiszen a Róma nem film, hanem két évadot megélt HBO-sorozat, de sokkal jobb modern kori szandálos eposz, mint a Gladiátort követő filmes történelmieposz-hullám legtöbb darabja, beleértve a Tróját, a Nagy Sándort és a 300-at is. A sorozat nagyjából ugyanazt az időszakot öleli fel, mint a fent említett Julius Caesar, tíz évvel halad tovább, hogy eljusson a Marcus Antonius és Kleopátra bukását jelentő actiumi csatáig; felbukkan benne valamennyi neves történelmi személyiség, de az írók bölcsen nem őket tették meg főhősnek, hanem a történelem két "epizódszereplőjét", Lucius Vorenust (Kevin McKidd) és Titus Pullót (Ray Stevenson), akiket a történeti források csak futólag említenek meg. Alulnézetből, a tűzhöz és a nagypolitikához közel álló két jóbarát közkatona szemszögéből átélhetőbbek, személyesebbek a történelmi események, az akkor csillagászati összegnek számító költségvetésből gazdálkodó sorozat pedig a díszletekben, jelmezekben és akciójelenetekben se fogja vissza magát. A második évad kicsit rohamléptekben halad, több évadnyi cselekményen robog végig, de a Caesar elleni merénylettel végződő első évad végig remekbe szabott, Trónok harcásoknak is melegen ajánlott.
# Médea (Medea, 1988)
Kanyarodjunk el az ókori görögökhöz! A tárgyalt témánkhoz nemcsak a történelmi események tartoznak hozzá, elengedhetetlen ismerni az antikvitás művészetét, illetve az ókori mitológia jeles figuráit, történeteit is. A Médeával két legyet üthetünk egy csapásra: megismerhetjük a boszorkányos hírű, szerelme által megcsalt, bánatában és bosszújában saját gyerekeivel is végző papnő mítoszát, és kipipálhatunk egyet Euripidész ókori drámái közül. Az igazán merészek bevállalhatják Pier Paolo Pasolini 1969-es feldolgozását is, mi most Lars Von Trier húsz évvel későbbi tévéfilmjét ajánljuk, de ezt is csak végzősöknek: aki ismeri a dán rendező életművét, sejtheti, hogy lelki brutalitástól sem visszariadó művészfilmnek vág neki. A 75 perces, misztikus atmoszférájú, helyenként már-már pszichedelikus színvilágú, ködbe, apokaliptikus mezőkbe és mocsarakba burkolózó filmben egy eldobott, száműzött, megalázott nő folyamodik szélsőséges eszközhöz bosszúja beteljesítésére, az utolsó húsz perc kegyetlen tárgyilagossággal ábrázolja a gyerekgyilkosságot, a kiüresedést, felszabadulást és tébolyt.
# Ó, testvér, merre visz az utad! (O Brother, Where Art Thou?, 2000)
Na jó, elég a nyomasztásból, nem csak háromórás eposzokban és büntető művészfilmekben lehet mesélni ókori történeteket. A Coen-testvérek abszurd humorú, nem egyszer bohózatba hajló, messzemenőkig szórakoztató vígjátéka nem mást dolgoz fel, mint Homérosz Odüsszeiáját, csak épp a Trója ostroma utáni évekből áthelyezi a cselekményt az Egyesült Államokba, a nagy gazdasági világválság idejébe, ahol három szökött fegyenc próbálja megcsinálni a szerencséjét. Menet közben összefutnak a Küklopsszal (itt: a Ku Klux Klan félszemű vezetője), csábító szirének változtatják békává egyiküket (vagy mégsem?), a főhős Ulysses pedig vissza akarja hódítani egykori szerelmét, Pennyt (azaz Pénelopét). A rendezőpáros ebben a filmben talált egymásra George Clooney-val, aki boldogan bohóckodik a sükebóka Ulysses szerepében, és hőseink még dalra is fakadnak néhányszor.
