Heti toplistáinkat filmes összeállításokkal élesztjük fel, amelyek akár az otthontanuláshoz, például a magyar- vagy a történelemérettségi témáinak jobb megértéséhez is segítséget nyújthatnak. A kétpólusú világrend konfliktusrendszerét és a hidegháborús feszültségeket számos film feldolgozta, első témazáró toplistánkon szerepel személyes történeteket és nagypolitikai makrofolyamatokat bemutató alkotás is.
# Tizenhárom nap - Az idegháború (Thirteen Days, 2000)
Roger Donaldson két és fél órás történelmi dokudrámája átfogó képet ad a hidegháború egyik kulcseseményéről, a kubai rakétaválságról. A film az Egyesült Államok kormányának legfelsőbb köreibe vezet be, a Kennedy-testvérek és egyik kiemelt politikai tanácsadójuk áll a középpontban, értelemszerűen tehát amerikai nézőpontból ábrázolja az 1962-es, kis híján atomháborúig vezető feszültségeket. A főtanácsadó szerepében Kevin Costnert látjuk, aki mindig garancia bizonyos fokú pátoszra (ez nem az a film, ami mondjuk az amerikai elnök meghiúsult kubai invázióban játszott szerepét feszegetné), ellenben a rakétaválság történetét tárgyilagosan, akkoriban nyilvánosságra hozott források alapján, dokumentarista szemmel, kellő feszültséggel és drámával veszi végig.
# A mandzsúriai jelölt (The Manchurian Candidate,1962)
A hidegháborúból nemcsak a nagyhatalmi machinációkat fontos megérteni, hanem azt az általános közhangulatot, paranoiát, ami a keleti és nyugati blokkban egyaránt eluralkodott a második világháború végét követő évtizedekben. Tetőfokára hágott a gyanakvás, mindenki mindenkiben beépített ügynököt, potenciális merénylőt látott. Az eszkalálódás kellős közepén készült el Richard Condon magyarul is megjelent regényének első filmadaptációja, amelyben egy koreai háborús veterán (Frank Sinatra legjobb alakítása) felfedezi, hogy hősként hazatérő, politikai pályára lépő szakasztársa agymosás áldozatává vált, és a szovjetek alvó ügynöke. A film pazar politikai thriller, több lenyűgöző rendezői megoldással (az agymosásról egy hátborzongató egysnittes svenkkel rántja le a leplet); készült belőle egy kifejezetten jó remake is Denzel Washingtonnal, de az eredeti felülmúlja.
# Suszter, szabó, baka, kém (Tinker Tailor Soldier Spy, 2011)
Tomas Alfredson kémthrillerének több szempontból bérelt helye van a listán. Egyrészt a film egyik korai jelenetét Budapesten forgatták, feltűnik benne Kálloy-Molnár Péter és Mucsi Zoltán is (érdekesség: a háttérben zenélő muzsikusok egyike Premecz Mátyás billentyűs, a Kéknyúl vezetője). Másrészt minden magára valamit is adó hidegháborús összeállításban szerepelnie kell legalább egy John le Carré-adaptációnak, a hírszerző ügynökből íróvá avanzsált szerző ugyanis a téma szakavatott ismerője, szépirodalmi igényű mesterművekkel. Harmadrészt maga a film is remekbe szabott, parádés a szereposztása (Gary Oldman minimális rezdülései Oscart érdemeltek volna), szövevényesek a szálai, lenyűgözőek a retro-szocreál díszletek. Kompletisták megnézhetik a hét részes, 1974-es brit BBC-sorozatot is Sir Alec Guinnesszel, vagy a német terepen játszódó A kém, aki a hidegből jöttet.
# Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb, 1964)
Újabb kötelező altéma az atomkatasztrófától való rettegés, ami a legkülönfélébb filmes formákban megtestesült a szörnyfilmektől (a Them! vagy A lény 1951-es változata) egészen az apokaliptikus tévéfilmekig (Másnap). A csúcsra azonban már 1964-ben feljutott Stanley Kubrick, aki maróan gúnyos, fergetegesen keserű szatírában vázolta fel, milyen döntések vezethetnek egy atomháborúhoz. A válasz: az emberi bárgyúság, pökhendiség, a macsó farokméregetés, ja, meg az őrült náci. Nehéz volna választani az emblematikus jelenetek közül: az atombombát meglovagoló, pusztulásába kurjongatva zuhanó cowboy a leghíresebb, és utolérhetetlen az amerikai elnök és a szovjet főtitkár kölcsönösen udvariaskodó, virágnyelven lefolytatott, bohózatba illő telefonbeszélgetése.
# Hidegháború (Zimna wojna, 2018)
A politikai csatározások nyomán jött létre az a hosszú évtizedekig elnyúló világrend, amely megannyi átlagember életét nyomorította meg. Egy ilyen tragédiát beszél el Pawel Pawlikowski háromszoros Oscar-jelölt lengyel filmje, amely egyszerre formai bravúr, érzelmileg megrendítő karakterdráma és súlyos rendszerkritika. A két szerelmes viharos kapcsolatába a Vasfüggöny mindkét oldalán ékeket vernek a történelmi viszontagságok, szűk másfél órában bő egy évtizedet ölelünk fel e két ember életéből, a kényszerű szétszakítottságtól a keserű viszontlátásig, és még azon túl is. Mindkét főszereplő fantasztikus (Joanna Kulig igazi sztár, Tomasz Kot pedig mintha az ötvenes évek cigifüstös kávéházaiból lépett volna ki), a fekete-fehér képek gyönyörűek és klausztrofóbak, a szereplők útját végigkísérő, hol jazzbe, hol esztrádba oltott népdal pedig a megzenésített kelet-európai bánat.
CANNES-I KRITIKÁNK 2018 EGYIK LEGJOBB FILMJÉRŐL
