“Azért folytam a csapból is, mert önfeláldozó voltam” - Burai Krisztián-interjú

Burai Krisztián az évtized legfontosabb producere a magyar popban. Dolgozott mainstream sztárokkal (Rúzsa Magdi, Király Viktor), de még ismertebb a YouTube-on milliós nézettségű videókból (Opitz Barbi, Missh, Dér Heni, Essemm, G.w.M, Herceg stb.). Mostanában előadóként is egyre jobban fut. Ez az interjú először a Recorder magazin 78. számában jelent meg.

Hogyan kerültél a zenébe?

Már kicsi koromban úgy csaltam ki a gofrit anyu fodrászaitól, hogy táncoltam, Pataky Attilát énekeltem. Szegények voltunk, nem volt pénz játékokra, a két bátyámmal laktunk egy szobában. Aztán elváltak a szüleim, anyunak dupla műszakban kellett dolgoznia. Volt egy kismagnóm, és a piacon hamisítvány kazettákat vásárolgattunk. Az egyik egy Michael Jackson volt, akinek aztán anyu mutatta a videóit, és akkor elkezdtem Jacko-imitátorkodni.

Anyu egy csomó tehetségkutatón felléptetett, Mezőberényben és a környéken, egy csomó ilyet nyertem; szavalóversenyekre is jártam, küzdősportokban bajnokságokat nyertem. Aztán a gimnáziumban én voltam egyedül roma származású, és mindig ott van ez a pecsét az emberen, hogy vagy így, vagy úgy kívülállónak érzi magát. Ezért mindig olyasmit akartam csinálni, amit más nem. Zenélni akartam, csak fingom sem volt arról, hogyan kell. Volt az utcában egy gyerek, aki nagyon vágta a számítógépes dolgokat, ő szerzett valami zeneszerkesztőt.

Egy évet melóztam a gimi után a kábelgyárban, aztán fősulira mentem, hogy fel tudjam venni a diákhitelt. Többen összedobtuk a hitelből a pénzt egy házi stúdióra; azért akartuk magunknak megcsinálni az alapokat, mert nem volt pénzünk producerre. Ekkor kezdtem igazán foglalkozni a zenével. A mezőberényi zenekaroknak – a Magna Cum Laude is ott kezdte – egymás mellett volt a próbaterme, és az egyik gitáros, Rigó Tamás fölhozta Budapestre a demóimat.

Amikor följöttem, meglepődve láttam, hogy egy közösség már ismerte a dalaimat. Eleinte inkább az alapok iránt érdeklődtek. Egyre többet jártam föl, Király Viktoréknak csináltam alapokat (még Twinz volt a nevük), az Animal Cannibalsnek remixet stb. Voltam a Megasztárban a Streettel, de igazán azután kezdtek jönni a felkérések, hogy a The Voice-ban szerepeltem egy saját dallal. És abban az évben, 2013-ban három dallal kerültem az eurovíziós válogató top 30-ába. Ezután jött a nagy felívelés.

A régi számaid milyen stílusúak voltak?

Rap volt, gettós. Abban hiszek máig, hogy ami történik az emberrel, azt kell megírni, mert az lesz hiteles. A szerelmes dalaimat is így írom. Sokan kritizálnak ezért, de ha egyszer velem ezek történnek?! Meg mindenkivel: eszünk, iszunk, szexelünk, szerelmesek vagyunk, csalódunk.

De más stílusokat is kipróbáltam. Még a Freee magazin egy válogatására is felkerültem. Abszolút csak a hiphopot ismertem, meg a fekete zenéket, de hát az elektronikus zene is fekete tulajdonképpen, a techno detroiti fekáktól jön. Öten voltunk, mindenki jelentkezett valamivel; rábeszéltek, hogy én drum and basst csináljak. Azt sem tudtam, mi az; mondtam, hogy másoljatok át kazettára ilyeneket, aztán majd csinálok én is egyet. (Ez a Sunrise című szám Cash & Nyúl név alatt a True Sound Of Freee 4. részén jelent meg, megtalálható a YouTube-on – a szerk.) Ma már mindent meghallgatok, szeretem a latint is, nyilván a jazzt, a soult, de azzal nem lesz tele a hűtő.

Amikor szerzőként indultál, a hiphop még nem volt benne annyira a mainstreamben.

Igen, mára meg a hiphop lett a pop. De én nem mondom magam hiphop-előadónak, pedig tudok freestyle-ozni. Magyarországon a rapperek 60-70%-a nem tud, legalábbis a mainstreamben, a YouTube-os világban elvéreznének két sor után, hiába öltöznek trottyos gatyába. Az undergroundban az más, ott sokan tudnak. Ennek a kultúrának ez az alapja; Amerikában ha nem tudsz freestyle-ozni, nem vagy rapper.

Burai Krisztián és Opitz Barbi | Fotó: Lékó Tamás

Szeretem máig, ha a zenémben valahogy megjelenik a hiphop, csak nekem azért más. Ha az Essemm tesóm kijön egy hiphoppal, tőle jobban fogadják; de ha egy cigánygyerek, akkor azt mondják, hogy „á, ezt vártuk tőle”. Ha R&B-vel jössz vagy kicsit populárisabb dologgal, az más. Az a pár lépés távolság, ami nekünk van, ezzel küszöbölhető ki, hogy egy kicsit muszáj populárisabbra vennünk a zenét. Nem kockáztathattam meg soha, hogy túl rapeset csináljak, és annak a klipjébe rakjam az utolsó forintjaimat, mert ha nem jön be, nem lesz mit enni. Ez nem azt jelenti, hogy eladtam a lelkem, mert az is én vagyok, meg ez is. Nem volt lehetőségem arra, hogy kísérletezgessek, mert amikor bejött ez az egész dolog, már ott tartottam, hogy vagy megölöm magam, vagy elmegyek az országból, vagy elmegyek egy őserdőbe és nomád életet élek. Most már nyugodtabb vagyok, produceri vonalon is jól működök, előadóként is nagyon.

Ez hogy jött? Szokatlan, hogy producerként váltál ismertté, és csak utána előadóként.

Nem értem én sem. Mindig zárt ajtók vártak előadóként; csak producerként pörgött a nevem a szakmában. Nem is gondoltam, hogy lesz rám érdeklődés: ha huszonévesen nem volt, akkor harmincévesen már hogy lenne? G.w.M és Missh mondta, hogy „gyere, legalább refréneket toljál!” És megtetszett, hogy „ez tök jó, éneklik utánam a dalokat”.

De ez a mai napig inkább hobbi. Nem azért nincsenek szólódalaim, mert nem tudom egyedül megcsinálni, hanem mert nincs kedvem hozzá, szeretem megosztani a zenét, az örömöt. Ez a sok feat. lett a sikerem titka. Sok barátom mondta, hogy „nem jól csinálod, hogy odaadod a jó dalokat másoknak”. De mindig abban hittem, hogy amit az ember kiad magából, ami munkát befektet, az visszatérül. És így is történt. Egyszer egy italozás közben megint elkezdték ezt mondani, én meg mutattam, hogy a YouTube felkapottjai között 5-6 zeném is ott volt. A csapból is folyt a nevem, pont azért, mert önfeláldozó voltam.

Használtál producer taget („Burai on the beat”), pedig nálunk nem igazán szokás.

DJ Mustard mondja mindig, hogy „Mustard on the beat, hoe”. Dukai Regina és Young G csinált ebből poént; addig mondták különböző Insta-sztorikban, hogy „Burai on the beat”, hogy elkezdett mindenki így hívni. Úgy voltam vele, hogy benne van a családnevem, úgyhogy maradhat.

Burai Krisztián és Opitz Barbi | Fotó: Lékó Tamás

Kívülről úgy tűnt, hogy tudatosan építed magad.

Nem, nálam ez nem volt tudatos soha. Egy személyben csinálok mindent: zeneszerzés, szövegírás, felvétel, keverés, masztering, adminisztráció stb. – emellett sok mindent nem tudok kontrollálni. Ma már magam mellé vehetnék embereket, de most már minek? Meg amikor elkezdtem tudatosabban tervezni a dolgaimat, akkor rájöttem, hogy az nem én vagyok...

Amit nem egyedül csináltam, az a label a Gold Recorddal közösen. Mindig szerettem volna egy kiadót, már csak azért is, mert üzletileg nincs sok értelme, hogy egy előadó kér tőlem egy számot, sikeres lesz vele, megy fellépni – és az anyagi javak nem ide jönnek hozzám, csak őhozzá. Ezt is meg lehetett volna csinálni egyedül, de könnyebb, hogy van egy bejáratott csapat, akik a barátaim is. A Gold On The Beat kiadónál egyelőre Opitz Barbi van és Ábrahám, de folyamatosan keressük a tehetségeket. Persze az ezeréves barátaimmal, mint a Dér Heni vagy Rácz Gergő, továbbra is fogok dolgozni; nem kell, hogy mindenkiből olyan sokat keressen az ember...

Csak te vagy producer a kiadónál?

Szeretnék egy alapítványt létrehozni, ahol hátrányos helyzetű gyerekeket kitanítgatunk a producerkedésre. Lehetnének ők alattam, és akkor gyorsabban folyna a munka, nem kéne rám várni. Mert hát milyen az éhes ember, amikor beszabadul egy élelmiszerboltba? Meg akar enni mindent, amit előtte nem kóstolt. Szeretném élvezni, hogy most már keresek, ezért sokat utazgatok. Persze munkamániás maradok, viszem a laptopot. Két nap alatt minden másik nyaralást meguntam; folyamatosan beatboxoltam, freestyle-oztam, énekelgettem az utcán. Egyedül Thaiföldön nem zenéltem. Kellett is a pihenés, mert olyan sok koncert volt, hogy mindenki azt kérdezte, hogy bírom.

És hogy?

Nem akarok visszaesni oda, ahonnan jöttem, ennyi. Azelőtt sem voltak nyugodt estéim, egyfolytában kimaradoztam, belecsúsztam rossz dolgokba. De lehet ezt bírni, ha az ember nem csapja szét magát. Bár én szoktam inni, mert a mai napig parázok felmenni a színpadra, aztán egy bátorítóból lesz kettő, abból négy... de próbálom kontrollálni.

Gondolom, ez a fő jövedelmed.

Korábban is jövögettek jogdíjak, de ahogy elindult az előadói karrierem, a kettő együtt azért hasznosabb. Meg most a rádiók olyan szinten egy adott körre, adónként tíz-tíz előadóra összpontosítanak, hogy ezeken kívül nem igazán játszanak senkit. Hogy ez mi alapján dől el, az egy rejtelmes titok... de hál’ Istennek jött a YouTube, ami megnyitotta a lehetőséget azok előtt, akik nincsenek benne ezekben a körökben.

Tőlem is hányszor megkérdezték, hogy „pörgeted a YouTube-ot?” Hát Instára nem tudok egy hashtaget megcsinálni, dehogy pörgetem. Az egy valós mutató, nem az, hogy beül szerkesztőnek egy ember a marketinges végzettségével, és ő megmondja. Nem tudja megmondani, mert soha nem volt még lent. Az tudja megmondani, mi kell a társadalomnak, aki minden rétegét ismeri jól: fel tud szállni egy 7-es buszra, vagy az iskolaudvaron meghallgatja, hogy mit hallgatnak a gyerekek.

Burai Krisztián és Opitz Barbi | Fotó: Lékó Tamás

Mennyire jelent kihívást követni azt, amit a gyerekek hallgatnak?

Nagyon nehéz. Én a trapet egy-két számot leszámítva eleinte nem szerettem, a full hiphopon nőttem fel, meg a funky, a soul, a klasszikus R&B rajongójaként. De muszáj mindig nyitottnak lenni, megújulni, bármilyen nehezen veszi be a szervezetem, az ízlésem ezeket az új stílusokat.

interjú: Rónai András
fotók: Lékó Tamás