A vinylreneszánsznak a környezet láthatja kárát

Vajon mivel hagyunk nagyobb szénlábnyomot: ha megszállottan gyűjtjük a bakelitet, vagy ha a fizikai hordozókról leválva már csak az internetet használjuk zenehallgatásra? A Guardian elemzése nem ad megnyugtató válaszokat.

A zeneiparba is begyűrűzött a klímaválság, pontosabban, egyre többet hallani zenészektől az éghajlatváltozásra adott válaszkísérleteikről, legyen szó Thom Yorke-ról, aki képmutatónak nevezte magát, amiért ökotudatosságot szorgalmaz, miközben repülővel járja a világot; a Coldplayről, akik szüneteltetik a turnézást, amíg ki nem találják, hogyan lehetnének szénsemlegesek; vagy a Massive Attackról, akik a zeneipar megreformálását tűzték ki célul.

De persze nemcsak a zenészeket foglalkoztatja a téma, zenehallgatóként is szembesülnünk kell azzal, hogy fogyasztói eljárásainkkal mennyiben szennyezzük a környezetünket. A Guardian cikke az elmúlt tíz-tizenöt év vinylreneszánszára helyezi a hangsúlyt: tudvalevő, hogy a vinyl iránti kereslet évről évre nő, tavaly szintén emelkedtek az eladások mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában. A szerző utánajárt annak, hol gyártják le a hőn szeretett fekete lemezeket, és milyen melléktermékekkel, salakanyagokkal jár az előállításuk. Kutatómunkája szerint a legtöbb amerikai lemezkészítő Thaiföldről szerzi be azokat a PVC-labdacsokat, amiket azután koronggá préselnek; a bangkoki üzembe nem engedték be, ám már a 90-es évek elején is azt jelentette a Greenpeace, hogy a gyár súlyos környezeti károkat okoz a mérgező szennyvíz Csaophraja folyóba öntésével. Az észak-amerikai lemezgyártás hasonlóan rossz múltbeli mutatókkal büszkélkedhet, az LP-k, kazetták és cédék fénykorában mintegy 60 millió kilónyi műanyagot használtak fel évente, ami rengeteg üvegházhatást okozó gáz kibocsátásával járt. "A zene, mint gyakorlatilag minden más is, a petrol-kapitalizmus csapdájába esett."

MELYIK VOLT A 2010-ES ÉVEK LEGNÉPSZERŰBB BAKELITKIADVÁNYA?

Azzal sem járunk viszont feltétlenül jobban, ha mostantól leszokunk a fizikai hordozók gyűjtéséről, és csak és kizárólag streamelve vagy digitálisan vásárolva hallgatunk zenét. A digitális hangfájlok tárolása, feldolgozása, továbbítása ugyanakkor irdatlan infrastruktúrát igényel, amivel ugyanott vagyunk, ahol a part szakad. Sőt, ez potenciálisan még több gázkibocsátással jár, mint a vinylgyártás. "Aki streamel, az szenet, uránt és gázt éget." A cikk szerint alapvetően nem is az a probléma, hogy egyénileg mennyit streamelünk, egy-egy felhasználó ilyenkor elhanyagolható mértékű szénlábnyomot hagy, jóval kevesebbet, mint a fizikai hordozók esetében, makróban nézve a korlátlan mennyiségű zenét fogyasztó több milliárd streamelő azonban már megterheli a környezetet: pesszimista becslések szerint duplaannyira fokozzuk így az üvegházhatást, mint a fizikai hordozók fénykorában.

A cikk nem kínál választ arra, hogy akkor mit is tehetnénk, nyilván nem fogunk leszokni a zenehallgatásról, és a digitális zenefogyasztás dominanciájával ugyanúgy nehéz felvenni a harcot, mint a vinylrajongókat eltántorítani. Nem is ez a cél, inkább az olyan nagy cégek környezeti hatásainak átláthatóvá tétele, mint a Spotify vagy a Google. Érdekes kísérletként még egy környezetvédő vinylfajta is megjelent a piacon nyolc holland gyártól, ami újrahasznosítható anyagokból áll, nem pedig műanyagból. Nem úgy pattog-serceg, mint a klasszikus "bakelit", más a hangzása, furák a barázdái, de "ha kevésbé károsítja a környezetet, akkor mindez nem hiba, hanem a szépsége."