Filmrecorder. Irodalomórán nem így tanították - Dickinson (kritika)

A tavalyi év egyik legüdítőbb új sorozatában más oldaláról ismerhetjük meg a híres 19. századi költőt, aki itt nem poros vénkisasszony, hanem lökött, szenvedélyes tinilány, és hiphopra táncol. Ez a kritika először a Recorder magazin 78. számában jelent meg.

Emily nem egy tipikus tinilány. Nehezebben kezelhető, többet lázad, furábbak a kattanásai. Teszem azt, éjszakánként a Halállal diskurál. Vagy férfiruhában oson be egy tudományos előadásra, ahová nőként nem engednék be. Ja, amúgy a 19. század közepén él. Említettem már, hogy a vezetékneve Dickinson, és az egyik legjelentősebb amerikai költő lesz belőle?

Emily Dickinson életéről eddig leginkább csak súlyos, drámai filmadaptációk születtek, ami valahol érthető: utolsó éveiben már a hálószobájából se mozdult ki, verseit csak a halála után fedezték fel. Az új sorozatverzió címszereplője ehelyett egy fiatal, szenvedélyes, néha önző, máskor szeretnivalóan lökött kamasz, aki csökönyösen ágál a merev társadalmi normák és szerepfelfogások ellen. A Dickinson legközelebbi rokonai a 90-es évek modernizált Jane Austen- és Shakespeare-filmjei, csak most nem a múlt század klasszikusai csöppennek mai közegbe, hanem a jelenkori tinikomédiák kliséi, nyelvezete, stílusa, zenéi utaznak vissza az időben.

Nagyon könnyen elsülhettek volna kínosan is az olyan anakronizmusok, minthogy Emily és szerelme – aki mellesleg a bátyja jegyese – Lizzóra táncolnak; hogy a folytatásokban érkező új Dickens-regény kitárgyalásánál egymásra ripakodnak a szereplők, hogy „ne spoilerezz!”; vagy hogy a Halált Wiz Khalifa játssza. De a Dickinson üdítően hóbortos, még az esetlenségei is szerethetőek. Na persze, Hailee Steinfelddel nem lehet mellélőni: minden fintora aranyat ér, minden szerelmes pillantásától parázslik a levegő, mintha rá öntötték volna Emily Dickinsont.

Dickinson

hol látható: Disney+
osztályzat: 8/10
szerző: Huszár András