Férfihölgyek, a nagy frászt!

A Sleater-Kinney tíz intenzív év alatt egy sokszínű, kompromisszummentes, határokat tágító punkrockkarriert épített fel, hogy aztán egy évtizedre elvonuljon, majd diadalmasan visszatérjen. A trió a kilencedik sorlemezének megjelenésekor megint változáson ment keresztül: áttekintjük az eseménydús pályát. Ez a cikk a Recorder magazin 75. számában megjelent írás bővített változata.

A Sleater-Kinney történetét végigkíséri, hogy a külvilág meg akarja szabni nekik, mit hogyan csináljanak. A szakma, a sajtó vagy a közönség magyarázkodásra készteti őket. Követelések, kifogások, kétkedések, kötekedések. Milyen műfaji skatulyába passzírozhatók be? Miért csak lányok alkotják? Miért nincs basszusgitárosuk? Most akkor riot grrrl zenekar, vagy sem? Ők dacosan mutattak be ezeknek az elvárásoknak. Kicsiben úgy, hogy amikor egy brit fesztiválon a szervezők „férfihölgyeknek” titulálták őket, a következő lemezük nyitódalában elbitorolták a gúnynevet (The Ballad Of A Ladyman). Nagyban pedig úgy, hogy huszonöt éves karrierjüket egy hosszabb hiátussal, de egyenletesen magas színvonalon járták be, csupa remek lemezzel.

Zenébe csatornázott női düh

Az első szó, ami eszünkbe jut a Sleater-Kinney zenéjéről, az a düh. Nem is düh: vulkanikus, dacos, konfrontatív harag. A mindannyiunkban mélyen legbelül áskálódó félelmek, magány, szélsőséges és szenvedélyes érzelmek kirobbanása valamiféle katarzis reményében. Ez már mind ott dolgozik a huszonnégy óra alatt rögzített, nyers és fésületlen 1995-ös debütlemezen. A két gitár zabolátlan energiájában; a feminista kiállásokban („Nem fogom leszopni a nagy egód / és lenyelni a büszkeségem”); Corin Tucker elementáris vibratójában; Carrie Brownstein velőtrázó sikolyában, amely egy másik Carrie bosszúját csatornázza a véres végzős bálról.

A Sleater-Kinney egy ausztráliai zenei zarándokút során született meg, a csapat gyökerei azonban Seattle tőszomszédságába, Olympiába, a riot grrrl szülőhelyére vezetnek vissza. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján alulról szerveződve létrejött, feminista punkrock mozgalom/műfaj a zenei színteret uraló szexizmussal és sovinizmussal szegült szembe: a riot grrrl-ök garázszenekarokat alapítottak, fanzinokat írtak, igazságtalanságokra hívták fel a figyelmet, minden koncertet politikai kiáltványként kezeltek, és fittyet hánytak a normákra.

Bár a Sleater-Kinney mindkét alapítótagja riot grrrl-zenekarokból érkezett (Tucker a Heavens To Betsyből; Brownstein már HTB-rajongóként az Excuse 17-ből), és mind alapeszményéből, mind underground attitűdjéből rengeteget megőriztek, valójában már a mozgalom főhulláma végén léptek elő, és egy idő után egyébként is szűkösnek érezték annak kereteit. Számaik az első öt lemezen ritkán lépték át a három perces felső limitet, de a nyers punkrock zajongáson és energiákon túl a dallamosság, bonyolultabb, neadjisten, popos struktúrák felé mozogtak. Legalább annyira hatott rájuk a Sonic Youth vagy a The Go-Go’s, mint a Bikini Kill.

Verhetetlen triumvirátus

A zenekar kezdettől trióként működött, két ének-gitár, egy dob felállásban, a klasszikus és verhetetlen mesterhármas azonban csak a harmadik, Dig Me Out című lemeznél állt össze, Janet Weiss csatlakozásával. Az első két lemezen is jó a dob; a harmadiktól zseniális. Elég meghallgatni az album nyitószámának első taktusait, hogy megértsük, mit ért azon a másik két tag, hogy Weiss lehorgonyozta őket – ritmikailag, muzikalitásban, és puszta erejével, hol kérlelhetetlen tamjátékával, hol géppuskagyors pergőfilljeivel, hol dinamikus váltásaival.

A Sleater-Kinney zenei hangzásvilágának lételeme az örökös feszültség és kontraszt. A riot grrrl-zenekarok szokatlan konfigurációiból merítve Tucker elektromos gitárja alacsonyabb hangfekvésben tölti be a basszus szerepét, örökös párbeszédben Brownstein szólógitárjával. A két énekszólam is úgy ütközik, mint egy barátságos, de közel sem finomkodó moshpitben. A vokálharmóniák és harapós riffek dobizmokkal megtartott összjátékára a legjobb példa a One More Hour, amelyben egy szakítás után két csalódott szerelmes önti ki minden fájdalmát, és a valóságban akkor épp frissen szétment Tucker és Brownstein hozott dalszövegrészeikkel anélkül juttatják érvényre saját nézőpontjukat, hogy semlegesítenék, kioltanák egymást.

Top 5 Sleater-Kinney dal

You’re No Rock And Roll Fun – Nevetve feltartott középső ujj isteni harmóniákkal.

The Size Of Our Love – Egy sosemvolt country-korszak hegedűs-tragikus balladája.

Oh – Csintalan poppunk Sleater-Kinney módra.

The Fox – A sludge-döngöléses, szirénsikolyú dal, ami még a halottakat is felrázná.

One More Houre – A legszívettépőbb szakításfeldolgozás.

De nemcsak a vokál- és gitárszólamok tudnak ellenpontozni, itt jönnek a képbe a fülbemászó refrének, amelyek gyakran szöges ellentétben állnak a dalszövegek eltérő esztétikai minőségével. Az egyik vidám és ellenállhatatlan, a másik a bordák közé rúg. A rágógumi-dudorászós Little Babies olvasható a punk befogadó szellemiségének himnuszaként, de a mohó rajongók és gondoskodó anyuka szerepébe kényszerített rockzenész szatirikus viszonyaként is. A You’re No Rock N’ Roll Fun, ami alighanem a Sleater-Kinney legpoposabb szerzeménye – az első tíz évből biztosan – földbe döngöli a sznob, arrogáns indiefiúkat.

Mind szövegekben, előadásmódjukban, személyes vagy genderpolitikai állásfoglalásaikban váltakoznak a direktebb, keresetlen, vitriolos szavakba mártott támadások  (Call The Doctor, #1 Must Have, Sympathy) és a szerepjátszó, reflektáltabb közlemények (The Swimmer, Jenny, Modern Girl). Általában Brownstein képviseli az utóbbit, Tucker az utóbbit, de a két térfél átjárható: a The Size Of Our Love húsba vágó költői képeivel („A szerelmünk akkora / mint a bennünk növő tumorok”) Brownstein pőre oldalát domborítja ki, a francia ízű Milkshake N’ Honeyn pedig Tucker elsöprő erővel kieresztett vércsevijjogás helyett játékosan affektál. A Sleater-Kinney különben is önreflektív zenekar, temérdek dallal, amelyekben meta-módon definiálják, mit jelent számukra zenélni, énekelni, fellépni (I Wanna Be Your Joey Ramone).

Fent a csúcson, a szakadék szélén

Az első két, ha nem is kiforratlan, de még hiányos lemez (Sleater-Kinney, Call The Doctor) és az első csúcsprodukció (Dig Me Out) után két, valamelyest átmeneti album következett, amik apránként tágították a határokat – Olympiából Portlandbe tették át a székhelyüket, sokáig még a gitárok és az erősítők beállításait sem variálták egy lemezen belül. A fordulópontot a 2001-es év jelentette. Tucker 2000-ben hozzáment a zenéhez ezer szállal kötődő, film- és kliprendező Lance Bangshez, egy évre rá gyerekük született. Aztán jött szeptember 11.

Happy Birthday @lancebangs! Thanks for being my rock. pic.twitter.com/4Ys6iVY7Lm

— Corin Tucker (@corintuckerband) September 4, 2019

A 2002-es One Beat a Sleater-Kinney-t jellemző dualitás jegyében sző egybe és purgál ki újsütetű személyes aggodalmakat és nagypolitikai szorongásokat. A Far Away utal 9/11-re és George W. Bushra, ám egy újszülöttjét dajkáló anya képével indít; a protestdalokban bővelkedő album zárószámában Tucker koraszülött kisfia életét féltve imádkozik azokért, akik elvesztették gyereküket. A hangszereléssel már itt merészebben bántak, a punkrockot-poppunkot blueszal vegyítve (Sympathy), a The Clash-féle reggae-s lüktetést szintis pszichedéliába csúsztatva (Combat Rock), tereminnel sóhajtozva (Funeral Song).

A 2005-ös The Wood – a Sleater-Kinney másik mesterműve a Dig Me Out mellett – azonban ennél is tovább megy, és minden eddiginél súlyosabb, maximalista wall-of-sounddal, vaskos-varacskos gitártorzításokkal, foggal-körömmel szaggató gitárszólókkal, sötétebb szövegekkel zilálta szét, majd építette fel újra azt, aminek a zenekart ismertük. Az új kiadónál (Sub Pop), új producerrel (a The Flaming Lipsszel dolgozó Dave Fridmann), új hatásokból táplálkozó (a Pearl Jam, akinek előzenekara voltak; a White Stripes és a Black Keys, akik előzenekaraik voltak), atombombaként lecsapó rockalbummal új csúcsra értek. Egy évre rá feloszlottak.

Hallgatás, visszatérés, kérdőjelek

A Sleater-Kinney 2006-os feloszlásának, avagy határozatlan ideig – mint kiderült, tíz évig – tartó hiátusának okairól sokáig nem lehetett sokat tudni. Brownstein 2015-ös memoárja, a Hunger Makes Me A Modern Girl beenged a színfalak mögé: az énekes-gitáros főleg saját, részben a megterhelő turnék okozta fizikai és mentális összeomlásának tulajdonítja a dolgot, de a könyvből az is látszik, hajlamos az önostorozásra; vélhetőleg közrejátszott az is, hogy Tucker nem szívesen maradt volna távol hosszabb időre a családjától. Mindhárman találtak új elfoglaltságokat: Weiss dobolt Stephen Malkmus zenekarában, Tucker két szólólemezt adott ki, és egy remek lemez erejéig beszállt a Wild Flag szupergroupba, aki szép tévés karriert futott be a Portlandia szkeccssorozat alkotó-főhőseként és a Transparentben.

Carrie Brownstein és Gaby Hoffmann a Transparent című sorozatban

Aztán 2014-ben minimális felvezetéssel, kvázi egyik napról a másikra jelentették be a Sleater-Kinney visszatérését. A 2015-ös No Cities To Love albummal egy ereje és energiái teljében lévő csapat dózerolt le bárminemű, punkoskodásra és a tagok életkorra irányuló szkepticizmust, fesztelen new wave-es, posztpunkos, garázs-dancerockos, himnikus és/vagy glames számaik pedig hemzsegnek a frappáns, slágeres melódiáktól. A diadalmenet látszólag ezzel sem akart véget érni, jött a hír, hogy következő, kilencedik lemezüket St. Vincent produceri kezei alatt fogják felvenni, ami nemcsak álomkollaborációnak ígérkezett, de azt is jelezte, hogy nem elégednek meg annyival, hogy újra meg újra visszahozzák a régi Sleater-Kinney hangzást.

Ebbe az örömteljes várakozásba csapott be a villám, amikor másfél hónappal a The Center Won’t Hold megjelenése előtt Janet Weiss bejelentette, távozik a zenekarból. A 2006-os feloszláshoz hasonlóan ezúttal is csak kurta információmorzsákra alapozhatunk: Weiss közleményében úgy fogalmazott, a zenekar „új irányba tart”, ezért ideje továbblépnie.

A döntés szűkszavú, gyászos hangulatú nyilatkozataikból ítélve Brownsteint és Tuckert is váratlanul érte, bár a Tonight Show-beli fellépésük mesterkéltsége így utólag magyarázatot nyert. „Corinnal ketten alapítottuk a zenekart, velünk is fog majd véget érni” – fogalmazott Brownstein, de persze nem könnyű ennyivel csillapítani a veszteségérzetet. Hárman többek voltak részeik egészénél, egy mohó, újító, egyedi entitás. Most majd valami más következik.

szerző: Huszár András