Stabil változók. A Sleater-Kinney új lemeze és a ráncok

Egykor ők voltak az amerikai alternatív rock fésületlen ifjú leányai, ma megkérdőjelezhetetlen tekintélyű nagyasszonyok. Mit nyertünk és mit veszítettünk azzal, hogy a Sleater-Kinney pályája immár harminc évet foghat át? Ez a cikk elsőzör a Recorder magazin 112. számában jelent meg.

Ha megversenyeztetnénk őket azon az alapon, hogy egységnyi idő alatt hányszor keltették a halálhírüket, ádáz küzdelem bontakozhatna ki a westernfilm és a rockzene között. A lamentálás a huszadik századi populáris kultúra e két, prototípusaiban egyként Amerikában megtervezett és legyártott bástyájának sorsa felett persze sok mindent kifejezhet: rendíthetetlen hitet a haladási elvben, erős hajlamot a nosztalgiára, elengedési nehézségeket és más pszichológiai zavarokat – de az is benne van a pakliban, hogy csupán szimpla kulturális pánikot, amely, mint az ilyesféle pánikoknál oly gyakran, ezúttal is a részleges vakságból ered. Kérdés azonban, hogy biztosan a gyászolók részleges vakságáról van-e szó. Vajon kik érzékelik pontosabban a valóságot: a temetési menet keserű (vagy épp kárörvendő), a kulturális progresszió törvényét sohasem megkérdőjelező, keményszívű pesszimistái, vagy a halványabb életjeleket is lelkesen ünneplő, a haladáselvre merészen fittyet hányó idealisták?

Végül is, a seriffek és a postakocsik minden jóslat és kétségtelenül lehangoló időszak ellenére sem tűntek el a mozikból, ahogy minden magára valamit adó klub, sportcsarnok és fesztivál is hónapról hónapra fel tud mutatni jó pár masszív tömegvonzó erejű gitárzenekart. Két tendencia viszont (és most már maradjunk csak a zenénél) kétségkívül tagadhatatlan: az egyik az elöregedés (az előadói oldalon feltétlenül, a fizetőközönségnél inkább csak nagyobb részben: a számok nem hazudnak), a másik pedig a kulturális jelentőség elpárolgása. Így ha kifejezetten búslakodni akarunk kedvelt zsánerünk fonnyadása-térvesztése felett, akkor a következő kérdést tegyük fel: hányszor képezte mostanában a szélesebb közbeszéd tárgyát egy fiatal(abb: átlagéletkor ≤ 40 év) rockzenekar? És bár a rutinosra csiszolt válasz nyilván az lenne, hogy nem valami gyakran (ha egyáltalán), az elmúlt hónapok során valami mintha határozottan elmozdulni látszana. Csak nem arra, amerre várni lehetett.

MÉG EGY KÖR ZÁRÁS ELŐTT - a The Rolling Stones huszonnegyedik nagylemeze kapcsán
szerzőnk elmélázik az idő természetén

Ha a rockzene, mint kábé minden más, erőforrás kérdése is, akkor a megoldás voltaképp végig ott volt a szemünk előtt. Az érdekes és friss vibrálás ugyanis nem a világ nyugati szemmel nézve távoli, egzotikusabb szegleteiből érkezik (ahogy például még pár éve is oly sokan várták, köztük nagy felfedező szellemek, mint Seymour Stein, Madonna és a Ramones szerződtetője), hanem úgyszólván a szomszédos szobából. Nem országok vagy kontinensek határait kell átlépni hozzá, csupán a nemekét – amihez az igény is masszívan megképződött az elmúlt évtized újabb aktív egyenlősítési hullámmozgásaival.

Szóval, a lányok és az ő energiáik. A nagyobb kluboktól (az Otoboke Beaver, az Amyl and the Sniffers vagy a Halestorm szintjétől) a Paramore arénáin át egészen a Grammy-díjakkal körbekerített, hegytetői táborokig, Taylor anyánkig és hű bajtársaiig, az aktuálisan fúvó szelektől leginkább lobogó ingű-szoknyájú Boygeniusig. Mindnek megvolt az előképe a múltban a legkonkrétabb nevekig, de hogy már akkor is egyértelműen a hadak élén masíroztak volna, ekkora közfigyelemtől övezve, miközben a szegény rivális férfiakat mindenki mélán unja, komoly képpel azért nem állíthatnánk.

Megint más kérdés persze, hogy meddig maradnak majd az érdeklődés homlokterében – ahhoz viszont egyáltalán nem kell előrepillantgatni a jövőbe, hogy belássuk, az idáig vezető folyamatban és az aktuális rezgésekben van pár kulcsfigura, aki már csak az életkora folytán sem evezhet együtt az új rajjal, viszonyítási alapként azonban korántsem mellékes, miként is veszi a jelentősebb kanyarokat. Az amerikai rockzenében alig van ma fontosabb társaság ebből a szempontból a Sleater-Kinneynél.

Érintésnyi közelség

Hogy Carrie Brownstein és Corin Tucker a szó legszorosabb értelmében máshogy fogja meg a gitárt, már az 1996-os második lemezüknél sokaknak feltűnt, és persze azóta is az elismertségük egyik alapját adja – a megközelítés eredetiségét azonban a legtöbben alighanem az ösztönös zsenialitás és a mérsékelt képzettség találkozásából eredeztetik, pláne, hogy ez megfelel a hagyománynak, amelybe a Sleater-Kinney egykor mintegy önként becsatlakozott – nevezzük ezt a tradíciót akár egyszerűen csak punkrocknak, precízebben poszt-punknak vagy (eltartott kisujjal) riot grrrlnek. De nagyon úgy tűnik, hogy nem csak erről volt és van szó.

Az a dinamika ugyanis, ami ebben a harminc évben a két főnök, illetve 2017-ig harmadik pólusként Janet Weiss dobos között működni látszik, szorosabb, intenzívebb, közösségibb, családiasabb és így jóval bonyolultabb testi és lelki viszonyokat tükröz, mint amit általában a közös szakmai célok és az összekapaszkodva elérhető pénzügyi előnyök által egyben tartott, férfidominálta zenekaroknál megszokhattunk. Több és egyenlőbben megosztott örömöt és drámát, kevesebb (bár a zérusnál azért több: ajánlott olvasmány ehhez Carrie Brownstein príma memoárja, a Hunger Makes Me a Modern Girl) egyéni hisztériát. Többé-kevésbé.

Bárhogyan is, az alapvető művészeti és létproblémát ma egyértelműen egy olyan kérdés, a méltóságteljes korosodás lehetősége és nehézségei jelenti a Sleater-Kinney számára, amely a nők számára mindig élesebb és többrétegű – mivel minden pozitív fejlemény dacára továbbra is masszívan szexista patriarchális kultúrában botorkálunk, a rockzene pedig az előadóművészet része, nem kis részben színház, ahol a látvány prezentálásának mikéntje kulcsfontosságú.

FÉRFIHÖLGYEK, A NAGY FRÁSZT! - átfogó cikkünk a Sleater-Kinney munkásságáról

Szorosan a zenénél maradva (mert a másik részhez elég a fotóikra pillantani, hogy belássuk, milyen szépen megoldották) ez leginkább az ekkorra már (Carrie Brownstein 49, Corrin Tucker 51 éves) nyilvánvalóan megváltozott energiaháztartás, vágyak, álmok és igények összeszinkronizálását jelenti – egymással, a lejátszott hangokkal és egyúttal a zenekar addigi múltjával is. Sohasem egyszerű vállalás: tele a padlás keserűen sikertelen példával. A Sleater-Kinney az utóbbi pár évben őszintén felmutatta ezt a küzdelmet, ami jóval érdekesebb a forever young hazugságával házaló megannyi deresedő halántékú kolléga és kollegina erőlködésénél – még ha nem jelent is automatikusan diadalmas végeredményt.

Ötvenesek, hetvenesek, ti is jöjjetek

A tízévnyi kényszerszünet után a győzedelmes visszatérésnek stabil alapot biztosító No Cities to Love megjelenését követő időszakban előbb a radikális, kissé tán ijedt fazonigazítási szándékot lehetett érzékelni az elektronikusabb/mechanikusabb The Center Won’t Holdon, majd pedig gyakorlatilag rögvest utána a (szintén őszinte, szintén ijedt) kármentését, mivel a Center (ami semmiképp sem volt rossz lemez, ha nem küldenénk is fel a zenekari örökdobogóra) egyfelől Janet Weiss kilépéséhez, másrészt a hallgatóság intenzív megosztásához vezetett. Megerősítve mintegy, amit a zenekar belső, familiáris jellegű viszonyairól fentebb vázolni igyekeztünk: noha rangjának megfelelően a Sleater-Kinney ma már bármelyik posztra abszolút első osztályú zenészeket képes leszerződtetni, az igazi dobosuk (barátjuk, nővérük) nélkül, sietősen készült első anyag, a Path of Wellness nyilván nem véletlenül lett annyira enervált és iránytalan, lényegében a zenekar egyetlen igazán gyenge albuma. 

Az idén megjelent Little Rope-nak ennek fényében azt kellene bizonyítania tehát, méghozzá a hallgatókat lebilincselő módon, hogy igazából nem is olyan rossz a helyzet. Hogy van remény, és lesz jövő. Többszörösen is ez lehetett itt a tét, hiszen a lemez készítése Carrie Brownstein gyászának árnyékában zajlott, akinek édesanyja akkortájt veszítette életét egy autóbalesetben, de ha erről valamiféle karcos és zaklatott, a korai időket felelevenítő zenére asszociálnánk, alaposan félreolvassuk a nyilvánvaló jeleket. A nehéz, de talán éppen ezért inspirálónak sejthető terhek ugyanakkor bőven érződnek az anyagon, főleg annak jóval meggyőzőbb első felén: a Little Rope-on a Sleater-Kinney a saját, alaposan beskálázott hangján, illetve annak egyfajta érett, klasszicizálódott, itt-ott már-már hardrockosított verzióján szólal meg, komoly és abszolút előkelő módon, egyetlen másodperce sem nevetségessé válva vagy élettelenné fonnyadva – ami nem kevés. 

De mindent összevéve egyúttal az elvárhatónál két-három fokkal simább, rendezettebb módon is, aminek talán a legfőbb oka az udvariasan profi, kevéssé élő megszólaláson túl, hogy a zenekar újraindulása óta a nyugtalanabb, ideges, szorongással teli frekvenciákat erősen egymaga képviselő (a nyilvánosság előtt és különféle filmes projektjeiben ezzel szemben kifejezetten jó humorú, önironikus) Brownstein alig osztott magának szerepet a mikrofon mögött – vagyis a lemezt az objektíve persze masszívabb hangú, egyúttal viszont kevésbé érdekesen szabálytalan Tucker dominálja, mintha egy párkapcsolatban mindig az otthonülősebb, olvasósabb fél választana programot az izgága és kalandkereső másik helyett. 

Állítva kicsit a perspektíván ugyanakkor megint némiképp más – és újfent rokonszenvesebb – lehet a kép. Eddig úgy tanultuk meg ugyanis, hogy a rockzenekaroknál a középkorúság a legfájdalmasabb életkor: a lángoló ifjúság és a sokszor katartikus búcsúmozdulatok közötti sápadt sáv, az „ahhoz képest” és a „semminél azért jobb” korszaka a Rolling Stonestól a Metallicán át a Pixiesig. A Sleater-Kinney negyven fölött kiadott anyagaira viszont minden hibájukkal együtt sem lehet legyinteni – korántsem véletlen például, hogy a mostani turnéjuk műsorát nyugodt szívvel tudják a visszatérés utáni zenéikre boltozni a szimpla nosztalgiamenet helyett. És ott, a színpadon erejük és képességeik teljében lévő, igazi uralkodónőket láthatunk: a legragyogóbb követőket a Patti Smith vagy Kim Gordon által szépen és magabiztosan kitaposni kezdett ösvényen. Nem a köd van előttük, és nem is a köd lesz utánuk.

szerző: Greff András