Mizmor: Cairn (lemezkritika)

Bár sok szempontból hasonló műfajokról beszélünk, a black és a doom metál hatásmechanizmusa igazából a spektrum két végét jelenti. Ezért is volt olyan lenyűgöző hallgatni, ahogy a Mizmor lemezről lemezre egyre közelebb került a két stílus amalgámjához; a Cairn pedig egyértelmű betetőzése nem csak ennek a folyamatnak, hanem az eddigi életműnek is. Ott van benne előbbi nyers angstja, blast- beat hajtotta vágtái és torokszaggató sikolyai, akárcsak utóbbi mamutsonka-vastagságú riffjei és maga alá temető hangképei, a kettő szimbiózisából pedig új minőség születik. Aztán pár hallgatás után azonban feltárul, hogy a lemez legerősebb pontja mégsem ez. Hanem a Camus, valamint a minden hangszeren játszó és éneklő A.L.N. eddigi hitéből való kiábrándulása által ihletett szövegek, amik Phil Elverum legjobb soraihoz hasonlóan keresetlen egyszerűséggel, mégis poétikusan ragadják meg azt, hogy mennyire félelmetes és csodálatos az élet, és milyen is az, amikor összeomlik az, amire addig építettük az életünket – legyen az vallás vagy egy másik ember. A Bell Witch Four Phantoms-ja óta nem volt ennyire transzcendentálisan súlyos extrémzenei lemez.

9.5/10

Kollár Bálint