Filmrecorder. Dear White People – harmadik évad (kritika)

Zűrzavarosabb évad, mint az eddigiek, de a végére szépen összefűzik a jelenleg futó legjobb egyetemistás sorozat szálait.

Ahogy az egyetemisták is gyakran harmadévben bizonytalanodnak el, hogy mit is akarnak pontosan kezdeni magukkal, úgy a Netflix szatirikus vitaestje, a Dear White People főhőseinek vezérmotívuma is épp a harmadik évadban lesz az útkeresés. Ekkor szembesülnek a külső korlátokkal, amelyek megnehezítik a vágyott életcél elérését.

Sam címadó, konfrontatív rádióműsorát hátrahagyva vizsgafilmjéhez keres anyagot, és próbálja meg újradefiniálni önmagát, homályos elképzelései elől gyakran inkább sorozatnézésbe menekülve. A dékán fia, Troy az egyetemi vicclapnál teljesedne ki, vegyes eredményekkel. Gabe anyagi gondjai miatt dolgozói érdekérvényesítésbe fog, míg Reggie-nek új, karizmatikus mentor kínál kitörési lehetőséget PTSD-jéből. A sorozat továbbra is állandóan ütközteti diverz főszereplői nézőpontjait – faji, nemi, szexuális és osztálykülönbségeit –, de idén főleg egyéni talajvesztettségeket, kiútkereséseket jár körbe.

Már ettől is széttartóbbá válna a sorozat a magabiztos második évad után, ám Justin Simien és csapata a bevett formátumot is borítja: az egyes epizódokat nem egy-egy főhős sztorija köré építi, hanem felbontja öt-tíz mikrotörténetre. A kamera szereplőről szereplőre vándorolva adja át a stafétabotot, sokadrangú háttérszereplőket emelve ki központi figurává rövid ideig. A keretek demokratikus tágítása passzol a sorozat eszményéhez, de zűrzavart okoz az évad első felében. Az írók végül ügyesen fűzik össze a kismillió szálat egy szexuális zaklatásos ügyben, megcáfolva, amit Sam és Lionel az évadnyitó elején mond egy titokzatos figurának: „Megint ugyanazokat a köröket futjuk, mint egy Netflix-sorozat harmadik évada.”

osztályzat: 8/10

szerző: Huszár András

Ez a kritika a Recorder magazin 75. számában jelent meg először.