Szidják vagy dicsérik Ed Sheerant?

Mit tud kezdeni a poptimista kritika Ed Sheerannel? Látszólag lehúzták, de olyan igazán mégsem. Ez a cikk először a Recorder magazin 75. számában jelent meg.

Művészet vagy üzlet? Nem ez a kérdés!

A poptimista irányzat győzelme a nyugati popsajtóban többek között azt jelenti, hogy mára elavult, rockista előítéletnek számít a művészet szembeállítása a népszerűséggel. De Ed Sheerant e szerint a szemlélet szerint is nehéz hova tenni. Ő az, aki szégyenkezés nélkül elmesélte 2017-ben, hogy a ÷ című lemezére felkerült íres Galway Girlért meg kellett küzdenie a kiadóval. Mármint fordítva, mint szokásos: a kiadó mondta, hogy ez nem cool, mire ő azt válaszolta: „400 millió ember él a Földön, akik írnek mondják magukat, még akkor is, ha nem azok, szóval a dal kurva nagyot fog szólni”. Azért nem kell életidegen idealistának lenni ahhoz, hogy a kommercializmusnak ez a szintje ellenérzéseket szüljön az emberben.

Éppen ezért tűnik jó alanynak Ed Sheeran új, No. 6 Collaborations Project című albuma arra, hogy megnézzük, hogy áll a poptimista kritika. A lóláb itt is kilóg: a lemez névleg a 2001-es, a befutás előtt megjelent No. 5 Collaborations Project EP folytatása, de nemcsak hogy a legnépszerűbb sztárokkal hozott össze (pszeudo)baráti együttműködéseket, de nyilvánvalóan ott van Sheeran céljai között a brand megerősítése az eddig csak érintőlegesen megfogott célcsoportoknál (hiphop – Sheerannek régi mániája, hogy reppeljen, de még mindig fájlalja, hogy nem ismerik el e téren) és új területek meghódítása (latin pop, country-rock).

A kritika zavarodottsága

Messziről nézve az albumot jól lehúzták – a Metacritic gyűjtőoldalon 57 pontra értékelték, ami igen rossznak számít. (Nyáron csak négyen kaptak rosszabb kritikákat, köztük Morrissey és Iggy Azalea.) Közben viszont olyan igazi rendes fikázás csak kevés akad (pl. a Pitchforkon), és a lehúzó kritikák is általában véve elismerőek Sheerannel kapcsolatban. A leglelkesebbek is fanyalognak, aztán a végén adnak egy jó pontszámot.

Mintha nem igazán mernék a kritikusok a dolgukat végezni, értsd: kritizálni. Ed Sheeran „vitathatatlan dalszerzői és hangszerelői tehetségének” (New Yorker) fő bizonyítéka, hogy kitalált, vagy inkább aktualizált egy formulát (romantikus, biztonságos, sztárként is „kívülálló kisember”), ami működik – hiszen sokan szeretik. Van-e még mit mondani erről?

Hát lenne, de a legtöbben nem mondják. Amit mondanak: az aktuális lemez nem igazán meggyőző; Sheeran rossz rapper; nem hihető, amiről énekel; nincs kohézió az albumban, nincs kémia a sztárvendégekkel. Vagyis: Sheeran nem jó, amikor nem azt csinálja, amihez ért. És amikor azt csinálja?

Ez most dicséret volt?

„Mondj Sheeranről, amit akarsz, az biztos, hogy tudja, hogyan kell popdalt írni. Lehet, hogy nem lesz emlékezetes, biztos, hogy nem lesz autentikus, de nem fogsz tudni menekülni előle” – írja róla a Consequence of Sound, és az olvasó elgondolkodik: ez vajon most dicséret volt? Valószínűleg igen, hiszen az (amúgy igen lehúzó) cikk „Ami jó benne” részében szerepelt.

Árulkodó az AllMusic kritikájának vége is: „az együttműködők listája vadabb lemezt sejtet, mint amilyen az valójában lett, de ez szándékos. Kifejezéstelen, eseménytelen groove-ja nem az üres kellemességet tükrözi, hanem azt, hogy Sheeran tudja: ez az a hangzás, ami a popzenét meghatározza 2019-ben.” Aha, tehát akkor nincs is mit felróni neki? Parancsra tette.

szerző: Rónai András