A spanyol film élő legendája, Pedro Almodóvar megöregedett, fáj mindene, a múltban él. Túl van a fénykorán. Új filmjében, a Fájdalom és dicsőségben (magyar mozibemutató: május 23.) erről mesél Antonio Banderas tolmácsolásában, és ennél jobb döntést nem is hozhatott volna. Vajon így látja-e majd a cannes-i zsűri is?
A cannes-i forgatagban, amikor a bőség zavarában döntéseket kell hozni, hogy melyik filmre üljön be az ember, gyakran felmerül a dilemma, hogy a legjobb filmjeiket már rég maguk mögött tudó élő legendákat vagy a feltörekvő új tehetségeket érdemes-e előnyben részesíteni. Én nagyjából azt vallom, hogy 70 felett már egy rendező sem igazán képes megkerülhetetlen remekművre. Nyilván van pár kivétel (Hanekétől a Szerelem ugrik be elsőre), de aki több évtizedes filmkészítés után jólétben, tisztelői által körülvéve, lényegében buborékban él, azt ritka, hogy olyan impulzusok érjék, mint a legkreatívabb időszakukban. Ez ugyanígy igaz a zenészekre is, ezért nem olyan hiteles figura például Bono 2019-ben, mint 1986-ban. A zenészeknek persze megadatik a lehetőség, hogy még ha évtizedekig nem írnak egyetlen értékelhető új számot sem, akkor is elmennek egy Greatest hits turnéra, ahol ugyanúgy imádni fogják őket, mint karrierjük csúcsán.
Pedro Almodóvar az egyetlen igazi rocksztár kaliberű európai rendező. Mármint Bono vagy Jagger-szintű rocksztár-rendező, mert több, mint három évtizede sikeres nem csak művészileg, de anyagilag is. Az utóbbi tíz évben viszont Greatest hits filmekből él. Kreatív csúcsát az ezredforduló környékén élte és az 1999-es Mindent anyámról, illetve a 2002-es Beszélj hozzá! tökéletesen házasította korai punk-korszakának humorát a felnőtt melodrámával. A Rossz nevelés és a Volver már kezdte reciklálni a korábbi témáit, de a Megtört ölelések óta folyamatosan önmagát ismétli. Az abszolút mélypont a Szeretők, utazók volt, amelyben a régi vicces filmjeit próbálta megidézni, ám bebizonyosodott, hogy tisztes, őszes hatvanasként már messze nem olyan merész a humora, mint amikor a Franco-korszakból ocsúdó Spanyolországban ő jelentette a polgárpukkasztás netovábbját.
A hetvenhez közeledve először kellett szembenéznie azzal, hogy már öregesnek számít és Cannes-ban is csak sajnálják, hogy kreatív csúcsidőszakában mindig lecsúszott a fődíjról. A Fájdalom és dicsőséggel azonban váratlanul csinált valami nagyon vagányat; beismerte, hogy igenis öreges, nincs már humora, drogot csak fájdalomcsillapításra fogyaszt és egyre nehezebb kreatív energiát találnia magában. Mégpedig azért, mert öreg. Öreg, beteg, fáj a háta, fáj a feje, elmart maga mellől sok mindenkit és csak az emlékeinek él.
Ezt a teljes lelki lemeztelenítést ráadásul úgy oldja meg, hogy nem próbál ravaszkodni kikacsintásokkal és utalásokkal; teljesen egyértelmű, hogy a Salvador Mallónak elnevezett sikeres rendező ő maga, még ha Antonio Banderas is játssza. Banderas szerepeltetése sok szempontból jelzésértékű, hiszen karrierjük kezdetén elválaszthatatlanok voltak, majd évtizedekre elhidegültek - ez a történet is konkrét feldolgozásra kerül a filmben - de a trashbe hajló nyolcvanas évekbeli szexkomédiákban Banderas mindig a vágy tárgya volt, most viszont ő a rendező alteregója.
A hollywoodi latin macsó szerepkörből ugyan már kiöregedett, de első ránézésre még mindig nagyon daliás színész első blikkre kicsit nehezen hihető megfáradt, beteg öregemberként, de ez az érzés gyorsan elillan, ugyanis ő is átérzi a pillanat jelentőségét és apai-anyait belead élete szerepébe. Szabályosan eggyé válnak egykori mentorával, Almodóvar tekintete néz ki a szemeiből és az ő jellegzetes mozgásával jár-kel, a parádés ingekről nem is beszélve. Az életmű két fontos női múzsája is megjelenik; Penélope Cruz és Julieta Serrano, mindketten a rendező anyja szerepében és kulcsjelenetnek tűnik, amikor az anya megkéri híres fiát, hogy ne írja bele őt a filmjeibe. Tudjuk, mennyire sikerült.
A Fájdalom és dicsőség alapján az is egyértelmű, hogy Almodóvar igenis vágyik a dicsőségre. Tudja, hogy valahol kicsinyes dolog, mégis, ha valaki egész életét az alkotásnak szentelte, nem tud továbbmenni folyamatos pozitív visszajelzés nélkül. Éppen ezért semmi szánalomra méltó nincs abban, hogy szabályos mozgalom szerveződött Pedro Almodóvar Arany Pálmájáért. Kiszámíthatatlan, hogy Iñarritu zsűrije enged-e ilyen nyomásnak, de a cannes-i fődíjak történetében egyáltalán nem ritka az “eljött az ő ideje” típusú életmű-kitüntetés. Nem a legjobb filmjéért ismerték el Lars von Triert, Theo Angelopuloszt vagy Nuri Bilge Ceylant sem, a lényeg, hogy bekerültek a nemzetközi filmművészet legrangosabb panteonjába. Ahol Pedrónak is ott a helye.
Ha esetleg mégsem jönne össze most, vagy akár sosem, nekünk, nézőknek akkor is óriási szerencse adatott meg azzal, hogy abban a korban élünk, amikor Almodóvar alkot.
szerző: Onozó Róbert
A cannes-i filmfesztivál ideje alatt a Recorder újságírója folyamatosan tudósít a helyszínről itt a site-on, a pillanatnyi benyomásait pedig a Twitteren (Onozó Róbert) közli.
