A PJ Harvey-dokumentumfilm egyaránt elnyerheti a gyönyörű sajtófotók szerelmeseinek és a stúdiózás kulisszatitkai iránt érdeklődők tetszését. A nagyszerű dalszerző-énekes módjával engedi csak közel magához a nézőt, de a váratlan felfedezések hiányát bőséggel kárpótolják az életből ellesett vicces, hangulatos apróságok. A berlini filmfesztiválról jelentjük.
A PJ Harvey 2016-os stúdiólemeze, a The Hope Six Demolition Project elkészüléséről szóló A Dog Called Money több országban játszódik, de alapvetően két síkon mozog. Az egyikben PJ Harvey otthonosan mozog, otthon érzi magát. Ez a londoni stúdió, ahol producereivel és zenészeivel rögzíti az új anyagot. Itt oldott, fesztelen, még azt is megengedi, hogy kiállítási tárgy legyen belőle, és vadidegenek nézhessék, ahogy dolgozik. A másikban idegen. Ezek háború sújtotta övezetek, harmadik világbeli országok, veszélyes negyedek. Afganisztán, Szíria, Koszovó, Washington gettója. Polly Jeant mindenhol az ember érdekli, tádzsik zenészekkel vagy hegyvidéki falubeliekkel is megtalálja a közös hangot, még ha nem is beszélnek egy nyelvet. De a kamera sokszor kapja el olyan közösségben, ahonnan feltűnően kilóg. Egyedüli fiatal nőként muszlim férfiakkal. Egyedüli fehérként afro-amerikaiak közt.
Seamus Murphy hibrid zenei dokumentumfilmje azt a folyamatot kapja lencsevégre, ahogy idegenként szerzett tapasztalatok ismerős közegben zenei formát öltenek. Harvey 2011-től 2014-ig több alkalommal elkísérte a fotóriporter Murphyt külföldi útjaira, és ottani élményeit énekelte-zenésítette meg a 2016-os albumon, melynek stúdiófelvételeit végig követte Murphy. Láthatjuk tehát egyfelől, hogyan születnek meg a stúdióban a dalok, hogyan játsszák fel a szólamokat a zenészek, hogyan kerülnek fel az ötletek és a pipák a falra ragasztott gigantikus ütemtervre. Mindeközben hol montázsfilm gyanánt peregnek útifelvételek a bejátszott dalok alatt, hol Harvey narrál egyes jeleneteket a The Hollow Of The Hand című verseskötetével. A filmbeli snittek egy jó része pedig a lemez videoklipjeiben már napvilágot láttak, de Murphy persze nem csak kopipésztelte a montázsokat.
Nincsenek beszélő fejes interjúk Harveyval vagy a zenészekkel, a rendező csak rögzíti a látottakat. Ebben hűen illeszkedik a lemez dalszövegeihez, amelyek maguk is tényszerűek, tárgyilagosak, dokumentarista jellegűek, helyenként banális köntösbe csomagolva Harvey megfigyeléseit. A film egyik erénye, hogy direkt kapcsolatot létesít a látogatások során szerzett élmények és az egyes dalok között, rávilágítva arra, hogyan működnek az inspirációk. Néha magától értetődő az ok-okozat: Harvey megismerkedik Paunie-val, a washingtoni afro-amerikai sráccal, aki arról rappel, hogy csak a csajok, a zene és a zsé számít, majd vágunk a címadó A Dog Called Money felvételére, ami erről a srácról szól. Máskor ennél burkoltabbak a párhuzamok, mint amikor Harvey egy afgán tüntető rigmusainak ritmusára énekli az I’ll Be Waiting verzéjét. Megint máskor különféle vallási közösségek rituáléi szolgáltatnak zenei alapanyagot, legyen szó gospelről, görög-keleti miséről vagy lebilincselő szúfi szertartásról, ahol transzba kántálják magukat a férfiak, és melynek mellbevágó hatását Harvey csupán elenyésző mértékben képes európai zenészeiből rögtönzött férfikórusával újrateremteni.
Forradalmian új revelációk aligha érnek minket az A Dog Called Moneyban a stúdiózásról, a zeneszerzésről, vagy akár PJ Harveyról, aki a versnarráción túlmenően nem engedi túl közel magához a nézőt, nem tárulkozik fel, valamennyire zárt könyv marad, dacára annak, hogy a stúdiómunkálatok alatt szó szerint megfigyelhetik őt az egyirányú tükörablak mögül. (Köztük Dányi Krisztina, aki a Recordernek be is számolt annak idején az installációs élményeiről.) A performansz-vetület a film elején még hangsúlyos elemként van tálalva, ám Murphy nem igazán foglalkozik vele; egyszer-egyszer kivisz ugyan a bámészkodókhoz, de nem értelmezi a voyeurködést, aminek így nincs sok köze az utazásokhoz, a lemez tartalmához, és a filmnek is szervetlen része.
Akad még egy-két összecsapott, elkapkodott szegmens, például a film végére odabiggyesztett Trump-gyűlés és a menekültválság pár percbe sűrítve, az viszont egyértelműen látszik, hogy fotósszemmel készült a film. Szépen el lehet gyönyörködni egy-egy kompozícióban, amelyek minden további nélkül bekerülhetnének egy sajtófotó-kiállításra, és Murphy képei nemcsak szemrevalók, gyakran humorosak is az elcsípett pillanatok – a fánál pisilő ember, aki aláássa a Washington Monument impozáns képeslap-felvételét; az ünnepi lovasfelvonuláson a kelletlen képű lószarlapátoló. Harvey pedig akkor mutat legtöbbet magából, amikor a zenélés önfeledt öröme tükröződik az arcán egy behangolt tekerőlant megszólaltatásakor, egy, a film hangsávját is kisajátító, szédületes szaxofonszólót követő reakciójában, vagy egy kabuli muzsikus dorombjának kipróbálása közben. Nem értjük, mit mond neki a nevető zenész, és Harvey se beszél a férfi nyelvén. Mégis megértik egymást a zenei közös nevezőn.
szerző: Huszár András
A berlini filmfesztivál alatt a Recorder újságírója a helyszínről tudósít az oldalon.
