Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 91. számában jelent meg.
#17 - Minden hét hét nap (Každý týždeň sedem dní, 1964)
Nem a Nikon, nem az Olympus, és nem is a Polaroid: a régi világ legjobb fényképezőgépei az atombombák voltak. A Hirosimára dobott „Kisfiú” és a Nagaszakit sztyeppévé pusztító „Kövér ember” rémületes képet adott az emberiség egészéről, s közben egyetlen pillanatba merevítette az áldozatok utolsó gesztusait – miként a fotók is egyszeri mozdulatokat és vissza nem térő perceket zárnak az örökkévalóságba, így valójában magát a pusztulást rögzítik. Nincs erősebb vaku, mint a gombafelhő előtti villanás, amely kiragad az idő esetleges folyamából, s beleforrasztja az embert az utolsó pillanatba – körülbelül úgy, ahogy a filmképet fotóvá változtató freeze frame teszi ezt a gyanútlan filmhősökkel, legyen szó golyótűzbe rohanó rablópárosról (Butch Cassidy és a Sundace kölyök), az ünneplés közben fenékre ülő Robert De Niróról (Szarvasvadász), vagy arról a tengerparti kiskamaszról a Négyszáz csapás végén.
Az utolsó villanás előtti pillanatról mesél a szlovák film makulátlanul elfeledett remeke, a Minden hét hét nap – pontosabban arról, hogy milyen fiatalnak lenni a vaku lobbanása előtt és az atombomba árnyékában. Eduard Grečner tetőtől-talpig újhullámos mozijában egymásra hágnak a freeze frame-ek és a gombafelhők – de közben folyton szól a rockandroll, nagyüzemben megy a csajozás, és előfordulnak hibátlanul kretén viccek is (például egy alkalommal hulla van a biciklin!). És egyáltalán: lehet nem imádni egy filmet, amiben a főszereplőt, az atomkrízis miatt morózus asztronómust TÚRÓNAK hívják?
Oké, Grečner moziját néhol azért megkísérti a korabeli KGST-művészfilmek bölcselkedő nyavalygása, de azért az alapérzületet inkább az „utolsó buli” hangulata és a kölykös spleen adja meg – na meg a mai szemmel már egészen lefegyverző stiláris szabadosság. Ez a szlovák rendezőpionír úgy vág jelen, múlt és víziók között, mint egy megvadult Alain Resnais, s úgy használja a hangsávot, mint a korai Tobe Hooper: smirglihangok és bizarr csontzene festik alá a hidegháborús rettegés különféle szólamait, máskor radioaktív nyekergések és villanyégő-zörgések adják meg a huszonéves vetyengés ritmusát. Grečner végső soron a későkamasz nihilizmus formáját ismeri föl a nukleáris szorongásban, és a modern fiatalkor melankóliáját guberálja ki a robbanás ködéből: azt mutatja meg, hogy a második világháború végén lehulló szuperbombák magát az időt is darabokra törték – s így a biztos jövőt elveszítő huszonéveseknek csak efemer élmények szilánkjai maradtak ebben a végórától (meg a felnövéstől) borzongó világban.
szerző: Nagy V. Gergő
