A francia jazz-zongoristát, karmestert és filmzeneszerzőt szombat hajnalban, Párizsban érte a halál, 86 éves volt, leghíresebb munkáit a francia újhullám rendezőivel alkotta.
Michel Legrand pályája során több mint kétszáz filmhez és sorozathoz szerzett zenét, tizenhárom Oscar-jelöléséből hármat díjra váltott, öt Grammy-díjjal jutalmazták. Karrierje korai, 50-es évekbeli szakaszában híres francia énekeseket – például Maurice Chevaliert – kísért, vagy hangszerelt kíséretet dalaikhoz. Már 22 évesen kijött első albumával, amelyen saját nagyzenekarával játszott sztenderdeket és népszerű dalokat: a párizsi tematikájú I Love Paris minden idők egyik legkelendőbb instrumentális lemeze lett. Még ugyanebben az évtizedben Amerikába látogatott, ahol Miles Davisszel, Donald Byrddel, Bill Evansszel, John Coltrane-nel és Art Farmerrel rögzítette Legrand Jazz című albumát.
Legfontosabb korszaka alighanem a hatvanas évekre tehető, ekkor dolgozott együtt ugyanis a francia újhullám jelentős rendezőivel, Jean-Luc Godard-ral (Külön banda), Agnès Vardával (Cléo 5-től 7-ig), illetve Jacques Demyvel. Utóbbival alkották meg a musicaltörténet két nagy hatású alapművét, a Cherbourg-i esernyőket és A Rochefort-i kisasszonyokat. Az 1954-es, Catherine Deneuve főszereplésével készült Cherbourg-i esernyők legfőbb újdonsága az volt, hogy a szereplők végigénekelték a filmet, az összes párbeszéd dalban hangzott el, Michel Legrand hömpölygő, érzelemdús, fülbemászó zenei témái önmagukban is népszerűek lettek, és a mai napig hatással vannak a műfajra, a Kaliforniai álomban is egyértelmű Demy- és Legrand-ihletések fedezhetők fel.
A Demy-musicalek sikerének hatására ezután Hollywoodban is megvetette a lábát, Oscar-díjat kapott az 1968-as A Thomas Crown-ügy betétdaláért (The Windmills Of Your Mind), 1971-ben a Kamaszkorom legszebb nyara, 1983-ban pedig Barbra Streisand Yentl című filmjének zenéjéért, de szerzett kíséretet Orson Welles (H mint hamisítás, a tavaly Netflixen megjelent, posztumusz The Other Side of the Wind) és Robert Altman filmjeihez (Pret a porter - Divatdiktátorok), valamint Bond-filmhez is (Soha ne mondd, hogy soha). Haláláig alkotott és rendszeresen koncertezett, egyik utolsó, tavaly szeptemberben a Guardiannak adott interjújában így fogalmazott: „Amikor betöltöttem a nyolcvanat, rájöttem, hogy életművem utolsó korszaka a klasszikus zenéről fog szólni, ezért szereztem egy zongoraversenyt, amit saját magam rögzítettem, egy csellóversenyt, egy hárfaversenyt, és néhány szonátát. Írtam egy grandiózus balettet. Nagyon büszke vagyok rá. Szép zárófejezet.”
