A kétszeres Grammy-díjas amerikai trombitás, zeneszerző a modern jazz egyik legelismertebb alakja volt, de számos más műfajba is sikerrel kirándult. Halálát veseelégtelenségből fakadó hirtelen szívmegállás okozta, hosszú évek óta dialízisre szorult. Mindössze 49 éves volt.
A texasi születésű Hargrove trombitajátékára még fiatalkorában figyelt fel a hangszer egyik mestere, Wynston Marsalis, amikor ellátogatott a dallasi Booker T. Washington Előadó- és Képzőművészeti Gimnáziumba. Egy évig tanult a Berklee-n, majd átiratkozott a New York-i New Schoolba, ám mindenekelőtt a Greenwich Village-i jazzklubok és jam sessionök állandó vendége volt. Első szólólemeze 1990-ben jelent meg Diamond In The Rough címmel, amelyen sztenderdeket és saját szerzeményeket egyaránt játszott. Ezt követően még több tucat saját lemezt adott ki különböző felállásokban (Roy Hargrove Quintet, The RH Factor, Roy Hargrove Big Band). 1997-ben Habana című lemezével a legjobb latin jazz albumnak járó Grammyt ítélték oda neki, 2002-ben pedig a legjobb instrumentális jazz album kategóriájában győzedelmeskedett a Herbie Hancockkal, Michael Breckerrel, John Patituccival és Brian Blade-del rögzített Directions In Music: Live At Massey Hall címet viselő koncertlemezzel.
Fő irányvonalát a hard bopban határozta meg, ám mint azt az első Grammyje is mutatja, sok crossover projektben is részt vett, és bár mindig haladt a korral, nagy hangsúlyt fektetett a hagyományok életben tartására, a jövőbe tekintés mellett a múlt ismeretére. Szorgalmazta, hogy a fiatal jazz-zenészek is játsszanak Charlie Parkert, Dizzy Gillespie-t, és ne akarjanak egyből újítani. „Ha nincs meg a zenében a swinges lüktetés, akkor mi értelme az egésznek?” – nyilatkozta az iRock Jazz magazinnak. „Manapság mindenki egyből sztárrá akar válni, és rögtön a saját útját járni, de ha nem töltekezel jazztörténeti ismeretekkel, nincs mire építeni.”
A jazz-funk-hiphop fúziójában mozgó RH Factoron kívül számos groove-os produkcióban közreműködött, legyen szó Hammond-orgonás funkról (Jimmy Smith: Damn!), neo-soulról (Erykah Badu: Mama’s Gun, Worldwide Underground; D’Angelo: Voodoo, Black Messiah), hip-hopról (Common: Like Water For Chocolate) vagy blues ihletésű popról (John Mayer: Continuum). ?uestlove – akivel a Soulquarian nevű kollektíva részeként dolgoztak együtt Badu, Common és D’Angelo lemezein – így emlékezett zenésztársára az Instagramon: „Szó szerint ő az az egy személyes fúvósszekció, aki megszólal a fülemben, ha a zenére gondolok. Elképesztő volt látni, ahogy saját magával harmonizál, kilenc fúvós szólamot rétegez egymásra irdatlan hosszú, 10 perces dalokban, és szinte SOHA nem kell visszahallgatnia magát ahhoz, hogy emlékezzen rá, mit játszott.”
Roy Hargrove haláláig koncertezett, Magyarországon utoljára épp idén tavasszal lépett fel a Budapest Jazz Clubban a kvintettjével.
