„Milyen zenét játsszak?” – Tcha Limberger-interjú

Tcha Limberger, a vak belgiumi szintó hegedűs, október 5-én lép fel a Kalotaszeg Trióval a Budapest Ritmo fesztiválon az Akváriumban. Elmesélte hogyan tanult meg hegedülni és magyarul, mert beleszeretett magyar nótába, hogyan zenélt tíz napon át szinte megállás nélkül Neti Sanyival és más legendás kalotaszegi zenészekkel, hogyan álmodta meg Paco de Lucia gitárművész halálát, hogyan kavarnak be a diktatúrák a zenébe. Limberger flamencótól, jazzen át magyar nótáig, kalotaszegi zenéig nagyon sok mindent játszik páratlanul és már csak az alapján is látni kell, ahogyan mesél. 

(magától belekezd) Évek óta mesélem ezeket, úgyhogy kész sztorijaim vannak. Van amikor jobban megy, van amikor kevésbé. Szóval: zenészcsaládban nőttem fel. Nagyapám hegedűs volt, a bátyja hegedűs is, meg csellista is és gitáros. Zenészek a bácsikáim és apám is. Valahogy fel sem vetődött bennem soha, hogy én más is lehetnék, mint zenész. Az egyetlen kérdés, ami felvetődött bennem: milyen zenét játsszak? Amikor gyerek voltam, megfertőzött a flamenco, egyszerűen megőrültem érte. Olcsó flamencókat hallgattam. Valójában inkább flamenco-imitációkat.

Szóval mindig gitároztál?

Nem, először nem. Énekeltem. Utánoztam a szövegeket, amelyeket nem tudtam és nem is értettem. Csak énekeltem. Ahogy egy gyerek szokott. Mások különlegesnek tartották, én nem. Ez volt a játékom, ezt akartam csinálni. Mások fociznak, de én, ugye, nem focizom. Én énekeltem. Aztán hatéves koromban elkezdtem gitározni tanulni. Kilenc lehettem, amikor az első koncerteket adtam, vagy inkább koncert-féléket, mindenesetre volt színpad. Magamat kísértem gitáron, és flamencóra emlékeztető dolgokat énekeltem. De nem tudtam igazán, szükségem volt valami iránytűre, tanárra. Egyrészt lusta voltam, másrészt viszont ahol éltünk, Bruges-ben, nem volt senki, aki rendes színvonalon flamencót játszott volna, úgyhogy csak másolgattam tovább. Aztán elkezdtem rájönni, hogy sokat segítene, ha tudnék spanyolul. És kialakult közben már a hangszergyűjtő szenvedélyem is, amivel párhuzamosan felfedeztem, hogy engem szinte mindenféle zene nagyon érdekel, legalábbis ami nem jazz vagy pop és többé-kevésbé európai.

Mit jelent ez a minden? Tényleg minden?

Nagyjából minden, ami globálisan érthető és úgymond nyugatias hangzású. De eztán ez gyorsan tovább tágult, amikor emberek Törökországból, Afrikából kazettákkal tértek haza, meg hangszerekkel és elkezdtem felfedezni mindenféle rituális zenét és találkoztam emberekkel, akik játszottak ilyesmit, például Bolíviában vagy Peruban. Váratlanul egy ilyen andoki zenét játszó zenekar vezetője lettem, amiben semmi európai felpuhítás nem volt, nem volt charango, nem volt gitár, vagy mandolin, csak szigorúan sípok és dobok és nagyon unortodox harmóniák eredeti hangszerekkel, mindenféle síppal és dobbal. Sok bolíviai zenésszel találkoztam és ők sokat meséltek. Na az volt az egyik. És közben, úgy tízéves korom körül, egy New Orleans-i típusú rezesbandában is elkezdtem játszani, ami nem esett nehezemre, mert apám egész életében a Django-féle gypsy swinget játszotta.

Akkor erre legalább volt tanárod otthon.

Nem, nem igazán. Nyersanyag volt, az mindig ott volt, még ha nem is nagyon érdekelt engem ez a zene, de az életemnek a része volt. Szóval épp itt bendzsózok ebben a zenekarban, ami egyébként elég könnyű volt. Amatőr New Orleans-i banda, nem vett nagyon igénybe. De a klarinétos nagyon rendes srác volt, és így elkezdett érdekelni a klarinét, hogy hogyan működik. Közben meg ment tovább a flamenco is, de mire tizenkettő lettem, elhatároztam, hogy nem csinálom tovább ezt az olcsó másolatot, mintha flamencót játszanék. Hiába imádták az emberek, én egyre kínosabbnak éreztem. Éreztem, hogy nem igazi és ha az igazit akarom, akkor el kell mennem Spanyolországba egy időre.

Nehéz elképzelni, hogy milyen lehet ez a flamenco, amiről beszélsz, hogy hogyan hangzott egy gyerektől.

(énekel) Ó, de jó….  Még mindig tudom… Ilyenkor felteszem Camaron (Camaron de la Isla – a szerk.) lemezét, persze nem azt, amikor azt a hülye borzalmas kereskedelmi izét énekli, hanem amikor fandangót.

És Paco de Lucia?

Vele nem találkoztam, de van róla egy fura történetem. El is mondom. Aludtam, és azt áImodtam, hogy színpadon vagyok valamilyen zenészekkel, nem tudom milyenekkel. Egy adott ponton spanyolul kell mondanom valamit a közönségnek és normális viszonyok között ezt nem szoktam, mert nem beszélek elég jól spanyolul hozzá, bár szeretem. És akkor álmomban azt mondat a színpadon: „Sajnos be kell jelentenem, hogy Paco de Lucia egészségügyi okokból rövid szabadságra megy”. De nem tudtam, hogy kell mondani. Betegállomány? Vagy táppénz? De Paco ott állt mögöttem, és súgta a spanyol szót. Ennyi volt az álom. Aztán felébredtem, és két órával később hívott egy jó barátom és kérdezte, hogy hallottam-e, hogy Paco meghalt.

Ott tartottunk, hogy tizenkét éves voltál.

Igen és felhagytam a flamenco-imitálással. És elkezdtem klarinétozni tanulni, ahogy mondtam. A flamenco-gitáromat pedig elcseréltem egy django-gitárra, mert ez egész család azon játszott, úgyhogy ez nekem könnyű volt. Egy barátom, aki jobban értett a New Orleans-i zenéhez, mint én, elkezdett magyarázni róla, Louis Armostrongról, Sydney Bechetről, George Lewisról. Ő tanított meg rá, hogy hogyan hallgassak zenét úgy, hogy meg is értsem, hogy érezzem, hogy ha valami igazán jó, akkor mitől az. És akkor egy darabig így elvoltam. Tizenhét lehettem, amikor unokatestvérekkel és egyéb rokonokkal egy cigánytáborban egyszer csak rájöttem, hogy a családom egy gitáros-gyár. Egyre gyorsabb és gyorsabb kezű gitárosokat gyártunk nagy mennyiségben és ez pont az ellentéte annak, amire én vágyom. Úgyhogy megkérdeztem: miért gitározik nálunk mindenki? Hol a hegedű? – utalva arra, hogy nagyapám, akit egyébként Piotto-nak hívtak, még hegedűs volt, a magyar és román zenészek mindig hegedültek, a manus zenészek is hegedültek, Django (Rheinhardt – a szerk.) maga is hegedült – nagyon gyönyörűen egyébként. Aztán megtaláltam nagyapám felvételeit, köztük Toki Horváth Gyula lemezeit, aki egy budapesti prímás volt. És itt el kell nektek magyaráznom, hogy a Nyugat-Európai manus cigányoknak Belgiumban, Franciaországban, Németországban, Hollandiában a magyar nóta számított az igazi zenének. De annak is egy imitált, másolt változata, amit Tata Mirandóék, egy holland manuscigány-zenekar játszottak. Nagyjából ahogy én flamencót, úgy. Nem magyar nótát, hanem valamit, ami arra emlékeztet.

Szóval az olcsó másolata valaminek, ami már eleve sem volt igazi?

Igen. A magyar nóta már önmagában is elég bonyolult képlet. Ugye ez valamikor 1800 körül indult, amikor a nemesi osztály keresett magának valami magyarosan hangzó zenét, de ami azért mégis jobban illik hozzájuk, mint a falusiak primitívnek gondolt zenéje. Így aztán kitalálták ezt az új stílust, ami elég népszerű lett. Annyira, hogy már-már majdnem el is feledkeztek az emberek a hagyományos népzenéről miatta. Ezért is utálják annyira a puristák. Na, én ennek az olcsó másolatával nőttem fel, így aztán én imádom a magyar nótát. A manus cigányoknál a magyar nóta a zenélés legmagasabb elképzelhető szintje. Szóval, mikor már két éve tanultam hegedülni, elmentem Budapestre, és ott láttam Boros Lajost, Járóka Sándort, Buffó Rigó Sándort, a korszak nagy neveit és kész voltam: ó, hát ez kell nekem, ezt akarom megtanulni. De egy barátom, Kállai Zsolt azt mondta: sosem fogod tudni megtanulni, ha nem beszélsz magyarul. És igaza volt, de ezt már csak azután értettem meg, hogy megtanultam magyarul. Mert a nyelv ritmusából jön a zenéé. Aztán, mikor már beszéltem a nyelvet, visszajöttem Budapestre, hogy zenetanárt keressek magamnak és végre jó magyar nóta-zenész legyek. De nagyon hamar találkoztam valakivel, aki azt mondta, hogy ez nagy csalódás lesz, mert ez már nem olyan, mint régen – a régiek, mint Magyar Imre, Rácz Béla, Horváth Toki Gyula, ők már nem játszanak és már a mentalitás is más, nem a zene a lényeg, hanem az ivás meg a pénz. Játszanak még vendéglőkben, de a fegyelem már nem a régi, a szenvedély már odavan.

És igaza volt? Tényleg csalódtál?

Sajnos teljesen igaza volt. Természetesen még mindig vannak kivételek, de nagyrészt alacsony a színvonal. És ez részben azért van így, mert a magyarok már nem értékelik ezt a zenét, így a turistáknak játsszák, azok meg nem értik a műfajt, így nincsenek igényeik. A magyarok sajnos elkezdték lebecsülni, szégyellni a magyar nótát. Igaz, hogy a magyar nóta nem hagyományos zene. Csinált zene, magyarok találták ki, de a 19. századtól mindig cigányok játszották. Viszont nem cigányzene, hanem magyar, csak cigányok adták elő, általában hihetetlenül jó zenészek, hihetetlenül jó előadásban. A magyar nótával egyetlen baj van: a rettenetes szövegek. Giccses, nyálas, elképzelhetetlenül ostoba, borzalmas szövegek. Hihetetlenül szar. Sajnos, most, hogy már értem a szövegeket, azt is megértem, hogy az emberek miért utálják a magyar nótát, de azért még nem kell ijedten eltekerni a rádiót, ha megszólal. Boros Lajos zenekara például csodálatos: annyira magas színvonalú, pontos, a zenészek folyamatos párbeszédben vannak, minden kis változást olyan érzékenyen követnek, a tempót, a dinamikát, mindent. Fantasztikus zenekar.

Aztán, ahogy ezt mind szép lassan megértettem, egy haver egyszer azt mondta: nem kéne ezt a magyar nótát erőltetni. Inkább menj Erdélybe, ott van hagyományos, ősi, hegedűs magyar zene. Az nem mű, az igazi. De miért mennék Romániába magyar zenét tanulni? Merült fel a kérdés. Aztán felvilágosítottak, hogy ott magyarok élnek, magyarul is beszélnek. De azt nem értettem továbbra sem, hogy egy budapesti hogyan érezheti azt a saját zenéjének, amikor errefelé olyat sosem játszottak, legfeljebb citera- meg dudazene volt, vagy nem tudom. De még gyerekkoromban, amikor a világ minden zenéje érdekelt, felvettem rengeteg dolgot a belga rádióból, a kedvencem például egy belga muzikológus fantasztikus műsora volt, amelyben elképzelhetetlen helyekről játszott zenéket, Ausztráliából, Pápua Új-Guineából, Afrikából – és Kalotaszegről. Szóval emlékeztem a kalotaszegi zenére.

Na, gondoltam, már úgyis Magyarországon vagyok, közel Erdélyhez. Az akkori barátnőm ismert valakit Kalotaszegen, úgyhogy mentünk. Amikor Kalotaszentkirályra megérkeztem, fontos élmény volt, kellemes emlékeim vannak a természetről, az illatokról. Akkor még eredetibb állapotában volt minden, mint most. Ez 2001-2002-ben volt. Arra emlékszem, hogy Magyarországon akkor már nem lehetett jó kenyeret kapni, Erdélyben akkor még jó volt a kenyér. Feltűnt, hogy az emberek vendégszeretőek. És persze, a muzsika, a zene. Volt egy tábor, tudod, ezek a népművészeti-népzenei táborok, zene, tánc, még festés is, szóval egyben az egész folklór-dolog, tíz napig. Nagyon intenzív élmény. És akkor első este megyünk hazafelé, aludni, mikor egyszer csak három a kocsma előtt üldögélő zenész felől hallom, hogy „ez roma csávó”. Megfordultam és romani nyelven kérdeztem tőlük, hogy „mi újság, hogy vagytok?”. Elkezdtünk beszélgetni, mondtam nekik, hogy magyar nótát játszom. „Na hozd a hangszert!” – és elkezdtünk játszani és játszottunk másnap reggel 5-ig Tóni Rudival, aki a mostani trióm brácsása, Kiscsipással, Neti Sanyival, meg volt egy gyergyói fiú, aki bőgőzött, Robi, szóval az összes fontos figurával arrafelé, mert hogy ők ültek ott. Azonnal feltűnt, hogy ők milyen befogadóak velem azonnal, sokkal inkább, mint a magyar nótás társaság, akik zártak és nehezen megközelíthetőek voltak. És tíz napig muzsikáltam reggeltől reggelig. Következő évben, mikor ott voltam, hatodik nap valaki odajött, hogy „hallottam, hogy te jazz-t is muzsikálsz”. Én meg? „Ja igen, várjál csak, az hogy is van?” Annyira belemerültem a kalotaszegibe, hogy minden mást elfelejtettem. Ez a jó, csak így lehet megtanulni valamit. Így aztán könnyedén megtanultam a kalotaszegi stílust.

Szóval én azon kattant alakok egyike vagyok, akik szeretik a magyar nótát, van is egy zenekarom erre, a Budapest Gypsy Orchestra, amely a legjobb magyar nóta-zenészekből áll manapság, köztük a műfaj utolsó maradék csellistájával, Szekfű Károllyal, aki csodálatos zenész. És, ettől függetlenül, játszom kalotaszegit is, ami bizonyos szempontból a magyar nóta ellentéte, ez a puristáknak való. Elvileg nem lenne szabad a kettőt együtt csinálni, de még egyszerre szeretni sem, mert ezek utálják egymást. A puristák gyűlölik a magyar nótát és az azt játszó embereket a már említett okokból, a magyarnótások meg utálják az erdélyit, mert túl primitívnek tartják. De az is vicces, hogy Berki Viktor, a Kalotaszeg Trió nagybőgőse szintén szereti a magyar nótát.

Utólag úgy érezted, hogy igaza volt annak, aki Kalotaszegre küldött az igazi magyar zenéért?

Igen is, meg nem is. Nem teljesen. Nem kell feltétlenül Kalotaszegre menned, mehetsz mondjuk Gyimesbe is. De az teljesen más és hallásra nem is feltétlenül magyaros. De az én számomra a magyar nóta ugyanannyira magyar, mint mondjuk a széki zene. A rádióban persze azok a borzalmas, szörnyű nótaénekesek mentek mindig.

De ez politika is volt, a kommunizmusban a magyar nótát tolták, az volt a félig-meddig hivatalos, támogatott tradíció, az erdélyi akkor underground volt.

Erről is van szó. Képzeld el, ha Franco még száz évig élt volna…

Ne már, nem akarom elképzelni.

De érted, mit mondok… Akkor sikerült volna teljesen eltüntetni a flamencót és a copla lenne a nagy spanyol tradíció. A diktatúrák a zenébe is mindig bekavarnak. Na de számomra a kalotaszegi is, a magyar nóta is gyönyörű. És mindkettőnek vannak jó és rossz előadói vagy dalai. A puristák meg úgyis leszólják, akit akarnak, még Berki Viktort is, a nagybőgősünket, mert túl szofisztikált. Csak rövid vonóval szabadna játszania, mert az úgy volt régen, itt mást kéne fognia, mert régen úgy fogták… Könyörgöm, ő erdélyi, egyébként a dolog mestere, és nem 1915-ben vagyunk.

A zene mindig változott, csak sokáig ez nem volt dokumentálva, mert nem voltak felvételek.

El tudjuk képzelni, hogy hangzana a magyar nóta, ha nem találták volna föl a hangrögzítést? Nem, nem tudjuk. A hangfelvétel lehetősége minden zenére hatott. Még ha nem is tudod, akkor is hatnak rád a felvételek, amiket hallottál vagy olyan akarsz lenni, mint az a bizonyos lemez, ami a bibliád. Mint Camaron a flamencóban. Még aki nem akarja, abban is van egy kicsi az ő stílusából, csak mert mindenki rongyosra hallgatta a lemezeit. Felvételek nélkül teljesen más irányba fejlődött volna a zene.

Hány nyelven beszélsz?

Nyolc, körülbelül.

A különleges érzéked a zenéhez és a nyelvekhez összefügg?

Biztos, hogy összefügg. A nyelvnek is van egy melódiája, ritmikája, ami jellegzetes, és ami nélkül nem lehet átérezni az egész népnek a lelkét. És mindkettőt imitálás útján a legkönnyebb tanulni.

Mik most a fő zenék az életedben?

Kalotaszegit másfél éve nem muzsikáltam. Tavaly muzsikáltunk egy estét Kicsi Csipással, Viktorral, Rudikával. Mondjuk az igaz, hogy Belgiumban van egy gitáros barátom, ő nagyon szereti a bolgár, az erdélyi, a magyar zenét, amúgy jazzmuzsikus is. Vele szoktam együtt zenélni, néha előveszek egy cigány csárdást. De igazán kalotaszegit Belgiumban nincs kivel. Egyébként új nevet keresek a trióra, mert azzal ellentétben, mint ahogy gondoltuk, a Budapest Gypsy Orchestrát könnyebb eladni például Angliában. Tcha Limberger’s Budapest Gypsy Orchestra – ez valahogyan szól és az emberek értik. Pedig abban heten vagyunk, cimbalom, nagybőgő, cselló, öt zenész jön Budapestről, kettő Belgiumból. A trióban ugye hárman vagyunk, és én ténylegesen azt gondoltam, hogy az könnyebb lesz – beülünk a menedzserrel a kocsiba és megyünk ide-oda. És nem, mert az emberek nem veszik meg. Kalotaszeg Trio? Nem tudják, hogy mi az. Viszont nem akarom úgy hívni, hogy Trio Transylvania, mert ebből van ezer egyrészt, másrészt meg nem erdélyi zenét muzsikálok én, mert én nem vagyok táncházi zenész, aki a mezőségit is ismeri, meg a gyimesit is, meg a székit… Én csak a kalotaszegit tudom, mert az az erdélyi zene, ami engem érdekelt. És ilyen szempontból nem lenne korrekt másképp elnevezni.

interjú: Liber Endre és Weyer Balázs

Az október 5-7. között zajló Budapest Ritmo részletes programja erre.