„Mindig is szerettem bombasztikus refréneket írni” – Blossoms-interjú

A 2013-ban alakult Blossoms kései hajtása a brit indie gitárpopnak, ám első lemezükkel és már-már pofátlanul fülbemászó slágereikkel mégis sikerült úgy befutniuk, mintha még a 2000-es évek első felének színtere termelte volna ki őket. A Sziget Nagyszínpados koncertjük előtt készült interjúnkban megkérdeztük a zenekart (Tom Ogden énekes-gitárost, Charlie Salt basszusgitárost, Josh Dewhurst szólógitárost, Joe Donovan dobost és Myles Kellock billentyűst), nem vágynak-e vissza abba az aranykorba, hogyan kanyarodtak el a pszichedelikus gitároktól a popszintik felé, milyen fura szokásaik vannak a színpadra lépés előtt, és az is kiderül, mi köze lehet David Beckhamnek a The Stone Roseshoz.

Az első lemezeteket nagyrészt három év dalterméséből raktátok össze. Ehhez képest a második album előtt még két évetek sem volt arra, hogy tök új dalokat szerezzetek. Nehezebb dolgotok volt a feszesebb időtartam miatt?

Tom Ogden: Mire eljutottunk az első lemezünk stúdiómunkálatainak végére, már igazából akkor is hasonló metódust követtünk. Bent, a stúdióban, a felvételek között új dalokat szereztem, és egyből fel is vettük azokat is. Így született például a Honey Sweet, a Getaway, a Deep Grass és a Smashed Pianos. Sosem próbáltuk el őket előtte a próbateremben; egyszerűen csak rögzítettük a stúdióban. Ugyanígy fogtunk neki azután a második lemeznek. De persze az első album befejezése után – még mielőtt kijött volna – is írtam új dalokat, úgy egy éven keresztül, mielőtt ismét stúdióba vonultunk volna. Így aztán mindig egy lépéssel előre járunk.

A Cool Like You-n – főleg a második felén – még mindig megmarad a pszichedelikus, koszos gitárhangzás, de az egészét tekintve már inkább szintialapú, poposabb lemez. Magától, természetes folyamat részeként alakult így?

Tom: Úgy gondolom, igen. Az olyan korai számainkon, mint a Blow, még dominál a pszichedelikus gitár, meg ilyesmi, és aztán organikusan alakult úgy, hogy mondjuk a Charlemagne-on vagy a Honey Sweeten már gazdagabb szintetizátorhangzás társul a gitárok mellé. Ez egy természetes fejlődési út volt.

Joe Donovan:  De közben be is ruháztunk néhány újfajta szintetizátorra.

Tom: Ez igaz, rákaptam azokra a szintikre, amiket például a Honey Sweeten használtunk, bejött rajtuk pár hangszín, úgyhogy vettem még néhány vintage billentyűs hangszert, és otthon azokon is írtam dalokat. Adta magát, hogy ez aztán hatással volt az új anyagunkra.

Ért titeket valamilyen meglepetés a második lemez felvételekor? Olyan zenei újdonság, kísérletezés, amire nem számítottatok előzetesen?

Tom:   Nem igazán.

Charlie Salt: Ugyanarra a formulára épül, mint az első lemez.

Tom: Ugyanazok az emberek dolgoztak rajta.

Charlie: De persze hatott ránk mindaz, ami az elmúlt pár évben történt velünk.

Az a fajta indie rock/pop műfaj, amelyben ti mozogtok, utoljára talán a kétezres évek elején-közepén volt igazán népszerű, akkor robbant be a hozzátok hasonló fiatal zenekarok legutolsó nagy hulláma. Mára rengeteget változott a zenei színtér, ti mégis nagy sikert tudtatok aratni az első lemezetekkel. Nem éreznétek magatokat jobban otthon a tíz, tizenöt évvel ezelőtti zenei közegben?

Tom: Hát, több pénzt tudtunk volna keresni.

Joe: Nem olyan biztos, mert ma több a lehetőségünk. Úgy vélem, az bennünk a szokatlan, hogy manapság ritkaságszámba megy, amikor öt gyerekkori haver ugyanarról a környékről zenekart alapít, amely aztán természetes pályát fut be, nem pedig valami mesterséges kreálmány. Ez lejön szerintem az interjúinkból, meg a színpadon is. Nem is tudok most sok más hasonló indulású újabb bandát kapásból, talán csak a Catfish And The Bottlement.

Tom: Ha tíz-tizenöt éve tűntünk volna fel, szerintem még mindig zenélnénk. Nem hiszem, hogy eltűntünk volna közben a süllyesztőben. Lényegtelen, mikor indultunk.

Joe: Nem változtatnál semmin, ugye? Nem vágyunk vissza semelyik időszakba, hogy bárcsak zenéltünk volna már akkor is.

Tom: Josh amúgy is még csak három éves lett volna a kétezres évek elején, szóval…

Már a kezdetektől sokat koncerteztek. Hogyan befolyásolják a dalszerzést az élő fellépések, a közönség reakciói?

Tom: Sehogy. Mindig is szerettem bombasztikus refréneket írni, a Blowé is direkt olyan nagyszabású, hogy együtt lehessen énekelni, és az még jóval azelőtt született, hogy nagy közönségek előtt játszottunk. Most is hasonlóképp közelítem meg a dalokat, legfeljebb az a különbség, hogy most már tudom, hányan fogják együtt énekelni velünk.

Joe: Tom dalszövegei viszont mindig az életvitelünkből sarjadnak, és hát az sokat változott. 17 évesen az ember még állandóan bulizik, jól berúg, hajnalig kimarad, és nyilván ezekből merít a dalszerzésnél. Alex Turnerék (az Arctic Monkeys, akik a Blossomsszal egy napon léptek fel a Nagyszínpadon - szerk.) első lemeze is pont erről az életstílusról szólt, ezért is volt annyira hiteles. Azóta persze sokat változott, és már más dolgokról szólnak a dalai. Na, ő tökéletes példája annak, hogy hogyan lehet ezt csinálni.

Charlie: A koncerteken ugyanakkor sokkal jobban összecsiszolódtunk.

Tom: És az is igaz, hogy a második lemezre felkerült dalokat sokszor egy kicsit pörgősebb tempóban rögzítettük, hogy élőben is gyorsan lehessen őket játszani, ebből a szempontból mégiscsak hatással volt ránk a turnézás. Nem a dalszerzésre, csak a dalokhoz fűződő viszonyunkra.

Mik voltak a legvadabb turnéélményeitek?

Josh Dewhurst: Ébren maradni este tíz óra után.

Tom: Sokféle fénypontot meg lehetne említeni. Például, amikor a The Stone Roses előzenekara voltunk a manchesteri Etihad Stadionban, és a buli után elmentünk iszogatni Ian Brownnal, na az szuper volt. David Beckham is ott volt. Másrészt visszaemlékszem az első időszakokra, amikor még Joe és Charlie vezették a furgont, amivel turnéztunk, és állandóan hullafáradtak voltunk. Diákszállókban aludtunk, meg ilyenek. Mindent magunknak kellett csinálnunk, és mivel még sosem volt részünk hasonlóban, fejest ugrottunk az egészbe.

Joe: Vezetés a helyszínre, kipakolás, ilyen beállás, olyan beállás…

Tom: Piálás. Buli hajnali háromig. Másnap reggel koránkelés, irány a következő helyszín. Most már turnébusszal utazunk, komplett stáb áll mögöttünk, ez azért megkönnyíti a dolgunkat.

Charlie: Az utazás azért még mindig kimerítő tud lenni. Két éve volt, azt hiszem, amikor Dél-Koreában léptünk fel, majd átrepültünk Ausztráliába, ahol négy napig turnéztunk, onnan pedig egyből Londonba, hogy a Kendal Calling fesztiválon játsszunk.

Joe: Ráadásul egy nap háromszor. Délután lenyomtunk egy akusztikus szettet, este kilenckor a rendes koncertet, és a végén még egy DJ-s bulit.

Tom: Ez azért eléggé leszívja az energiáinkat, de igyekszünk mindig jól érezni magunkat.

 
Vannak rutinszerű szokásaitok a koncertek előtt?

Joe: Ó, nekem van.

Tom: Másodikként szeret színpadra lépni.

Joe: Mindig én megyek fel másodiknak.

Babonából?

Joe: Aha. Elég fura vagyok.

Charlie: És általában bömböltetünk a koncert előtt néhány diszkóslágert is.

Utolsó kérdés. Nyilatkoztátok, hogy a második lemezre nagy hatással volt az ABBA zenéje. (Josh ABBA-s pólót visel – a szerk.) Láttátok a Mamma Mia második részét?

Myles Kellock: Én igen. Marha jó.

Tom: Én még az elsőt sem láttam.

Josh: Nem ábrázolja túl pontosan az ABBÁ-t, ugye?

Joe: Nem, teljesen más a sztori, csak a dalokból indul ki.

Charlie: Tömény giccs.

Joe: Ha nem veszed komolyan, akkor nagyon szórakoztató.

Myles: Tipikusan esős napra, takaró alá kucorodásra való film.

interjú: Huszár András

és az idei lemez: