Dominók – Az Arctic Monkeys-életműve

2018.05.25. 08:28, rerecorder

Tranquility Base Hotel & Casino címmel május 11-én jelent meg az idei Sziget zárókoncertjét adó Arctic Monkeys hatodik nagylemeze. Végighallgattuk az egyik legnagyobb kortárs rockzenekar eddigi életművét – aminek az utolsó fejezete egy nagy csavar. A 62. Recorder magazin Diszkográf cikke következik.

# Whatever People Say I Am That’s What I Am Not (2006) (a lemezek az albumcímre kattintva szólnak!)

Az a vicc az egészben, hogy ha csak egy lemezt – ezt az egyet – készít el Alex Turner és gitárzenei kisegyüttese, már akkor is helyük lenne a kétezres évek fontosabb könnyűzenei történéseit tételező összefoglalókban. Úgy meg aztán, hogy a sheffieldi zenekar hiperhosszú címmel rendelkező bemutatkozó lemeze nem egyszeri csoda lett, még izgalmasabb visszatekinteni arra, hogyan kezdődött minden és miből lett a cserebogár. Az már-már az ordas közhely kategóriájába tartozik – de mi azért elismételjük –, hogy az Arctic Monkeys nemcsak művészi teljesítményével írt poptörténelmet, hanem azzal is, hogy tulajdonképpen ez volt az első zenekar, amit úgy, ahogy van, az internetes közösségi zenei kultúra, egész pontosan a MySpace emelt fel. A 2002-ben alakult együttes 2003-ban adta első koncertjét, és még ugyanabban az évben vette fel az ominózus, MySpace-en terjedő demót, a Beneath The Boardwalkot, miközben a zenekar másolt cd-i is terjedtek. Turneréket pedig – akik végül 2004-ben a független Domino lemezkiadóhoz szerződtek – felkapta a BBC, a zenei sajtó és a tabloid lapok is. Mindenki beindult, hogy újra itt egy Clash-Jam-Smiths-Stone Roses-Blur-Suede-stb.-utód, karcos, egyszerre artisztikus és plebejus rockzenekar, ami képes a fiatalok nyelvén a fiatalokhoz szólni. És hát ez is van a 2006-ban elképesztő hájp közepette kiadott Whatever People Say I Am That’s What I Am Not című lemezen: fülbemászó, kreatív, karakteres gitárzene, izgalmas mikromegfigyelések, korosztályos vallomások, és több brit kulturális hagyományt, sok filmes és irodalmi linket is nyitó kisrealista popköltészet. Fantasztikus rajt. Arról nem beszélve, hogy a cím önbeteljesítő jóslat is.

# Favourite Worst Nightmare (2007)

Annyi, de tényleg annyi tűzcsóvaként fellobbanó, aztán elhamvadó egylemezes csodát látott a világ popkultúrája (azon belül a brit popszíntér is), hogy meglehetősen sokan kétkedve várták az Arctic Monkeys második LP-jét. Ilyen értelemben a legnagyobb művészi és kreatív húzás éppen ez a kiadvány. Bizonyították ugyanis, hogy több van bennük egyetlen patronnál. Na, de ne szaladjunk előre. Alig hogy megjelent a debüt, az alapító basszusgitáros, Andy Nicholson kikerült a zenekarból – először csak ideiglenesen, azzal, hogy „kimerítette az intenzív turnézás”, ám végül a helyére belépő Nick O’Malley állandó tag lett. Már vele készült a Favourite Worst Nightmare, ami ugyan a kitaposott ösvényen indult el, mégis számos új irányba elkalandozott. Az album egyik fele feszes és pörgős gitárzene, de ezek a számok is kidolgozottabbak és színesebben hangszereltek, mint a bemutatkozó album dalai (többek közt a páros lábbal berobbanó, lemeznyitó Brianstorm, a Teddy Picker, vagy a Fluorescent Adolescent). Az utánuk következőek meg egyértelműen ellépnek az előzmény világától, némelyik tempóban és intenzitásban, némelyik hangszerelésben, miközben olyan előképek tűnnek fel, mint Paul Weller (Jam- és Style Council-korszaka) vagy a Smiths.

POFA BE ÉS JÁTSZD A SLÁGEREKET! - A 2007-ES INDIE-OSZTÁLY MA.

# Humbug (2009)

A második Artic Monkeys-lemez turnéja után Alex Turner „pihenésképp” a Rascals-frontember, Miles Kane-nel alakított zenekart The Last Shadow Puppets néven. A hatvanas évek tripjén utazó duó 2007-ben felvett és 2008-ban kiadott első nagylemezének (The Age Of The Understatement) felvételei, kiadása és turnéja után az Arctic Monkeys részben a Queens Of The Stone Age frontemberével, Josh Homme-val, részben pedig az előző album (és az említett Last Shadow Puppets-lemez) producerével, a Simian Mobile Discóból ismert James Forddal állt neki az új felvételek elkészítésének. A zenészek haja hosszabb lett, a tempók lassabbak, a hangzás rockosabb, koszosabb, sötétebb, pszichedelikusabb; amikor új világukról faggatták őket, gyakran hivatkoztak hatásként Nick Cave-re, Hendrixre, a Creamre vagy a Beatlesre. A hangzóspektrum korábbi szélesedése itt még tovább folytatódott: új gitársoundok, -effektek, billentyűs hangszerek, -hangszínek, glockenspiel, xilofon és mindenféle csörgő-zörgő alkalmatosságok tették gazdagabbá, sűrűbbé, bujábbá a szövegeiben is erotikus utalásokkal teleaggatott albumot.

# Suck It And See (2011)

Tulajdonképpen szabályként fektethetjük le, hogy nincs olyan Arctic Monkeys-lemez, ami olyan volna, mint az előző. Ez, mint regula, természetesen a zenekar negyedik albumára is igaz. Talán a zenekar kiadójának a neve miatt van, hogy Alex Turnerék lemezei sok esetben úgy állnak egymás mellett, mint a kirakott dominósor – egy részük olyan, mint az előző, de már van rajtuk valami más is (lásd még: Akármit mondanak rólam az emberek, én nem az vagyok). Az ismét Kaliforniában, ezúttal azonban teljes egészében James Ford vezetésével rögzített albumon ugyan visszatérnek az amerikás-sivatagi hangulatok – inspirációként a Doors pszichedéliája is becsatlakozik –, a lényeg azonban az, hogy Turner újra klasszikus brit hivatkozási pontokat választott, sőt jobban beépítette a Last Shadow Puppets-lemezről ismert hatvanas évekbeli epikus hatásokat. A Submarine című 2010-es brit kamaszfilmhez szólóban készített hatszámos filmzenelemezéről pedig konkrétan át is emelte a legerősebb dalt (Piledriver Waltz). A She’s Thunderstorms, a Black Treacle, a The Hellcat Spangled Shalalala, és a Reckless Serenade a Smiths-t, a Love Is A Laserquest és a címadó dal a House Of Love-ot idézi meg, míg a That’s Where You’re Wrong című remek záródal egy másik észak-angol kultzenekart visszhangoz: az egyébként ugyancsak Doors- és Amerika-rajongó liverpooli Echo And The Bunnyment.

ÉLŐBEN ILYEN JÓ VOLT EKKORIBAN A MONKEYS!

# AM (2013)

Azon már meg sem lepődött az egyszeri hallgató, hogy a címének és borítójának koncepcióját (valamint a lemez egyik dalát, a Mad Sounds című számot) is a Velvet Undergroundtól kölcsönző AM már megint nem olyan lett, mint az előző AM-album. Turnerék az öt évvel ezelőtt megjelent nagylemezen (zárójel: soha nem telt el annyi idő náluk két lemez között, mint az AM és az idén kijött új között) visszakanyarodtak Amerikához, de persze nem ahhoz, amit a Humbugon felskicceltek elénk, hanem egy poposabbhoz, másként setéthez, másként fülledthez, sokszínűbbhöz. „Olyan, mint egy Dr Dre-grúv, csak mi beleraktunk egy Ike Turner-kanyart, és az egésszel átgaloppoztunk a sivatagon egy Fender Stratocasteren ülve” – ezzel az igen képszerű, de rettenetesen pontos mondattal írta körbe az anyagot Alex Turner, és tényleg, nagyjából minden elmondott a lemezről. Ami a hatásokat illeti, a gitárpop és a riffelős rock mellé bejött a grúvos-motownos funksoul, meg a hiphop, a lemez érzelmi, hangulati középpontját (ugyanúgy mint a Favourite Worst Nightmare-en) két megkapó ballada adja, az egyik a már emlegetett velvetes dal, a másik egy John Lennon-hasonmásversenyre a kimagasló eredmény reményében bármikor nevezhető No.1 Party Anthem. A bravúr mégis az, hogy ezek a hozott ízek egységes, saját világgá állnak össze.

ÍGY AJÁNLOTTA BARICZ GERGŐ AZ AM-ET.

# Tranquility Base Hotel & Casino (2018)

A friss kiadvány még akkor is meghökkentő, ha megszokhattuk, Alex Turner és zenekara soha, pályafutása egyetlen albumán sem ismételte önmagát. A Tranquility Base Hotel & Casino azonban nem hogy nem olyan, mint az előző lemez, hanem nem olyan, mint bármi, amit a sheffieldi zenekar eddig valaha is csinált. És ami még ennél is érdekesebb, nem olyan, amit valaha is elvártunk volna tőlük. Nem az van, hogy az ezen a lemezen hallható hangszerelésnek és dalírásnak, és egyáltalán, prezentációnak a gyökerei ne lennének meg az Arctic Monkeys korábbi lemezein vagy Alex Turner szerzői munkásságában. Megvannak: hallhattunk ilyen dalokat tulajdonképpen az összes eddigi lemezen, legutóbb a Mad Sounds vagy a No.1 Party Anthem volt ilyesmi. Plusz ott van a frontember Submarine című EP-je, és persze ott van en bloc a Last Shadow Puppets, főleg annak tavalyi második albuma, a pont a várakozásokról szóló Everything You’ve Come To Expect. A Tranquility Base Hotel & Casino (mely címét, mármint a Tranquility Base-t attól a leszállóhelytől kölcsönözte, ahol 1969-ben az első űrhajósok a Holdra léptek) ezekből következik, csak éppenséggel itt a zenekar egy teljes album erejéig bontja ki ezt a világot. Az albumot Alex Turner egy szál zongorára írta, és azon sem lepődünk meg, hogy első hallásra a zenekar gitárosa, Jamie Cook azt javasolta, legyen ezekből a dalokból szólólemez. Végül nem lett az, és nem is baj: a kopogós basszus, az atmoszférikus gitár és a lustán, puffogósan kísérő dob szépen hozzátettek ezekhez a nagyszerű és a hallgatót egyre jobban beszippantó dalokhoz – amikről egyszerre jut eszünkbe Serge Gainsbourg, Scott Walker, Frank Sinatra, a kora 70-es évekbeli David Bowie és Paul McCartney, a későbbiek közül a Pulp vagy a Blur némely dolgai, a kortársak közül pedig Father John Misty.