Paradiso, Amszterdam, 2011. június 23.
Az Arctic Monkeys legújabb albumának, a Suck It And See-nek a rövid európai turnéja során Alex Turnerék a kontinens egyik zenei szentélyében, a valaha templomként funkcionáló amszterdami Paradisóban is felléptek. A sheffieldi kvartett a másnapi holland újságok címlapjai – és a Recorder tudósítója – szerint is hátborzongatóan tökéletes koncertet adott. A kérdés csak az: mikor láthatjuk őket végre Budapest valamelyik koncertszínpadán is?
Az előzenekari posztot betöltő garázs-rock zenekar, a hágai The Deaf kellemes meglepetést okozott. A holland indie közösség egyik kedvencének húszperces örömzenéjére a kezdeti topogás után mintegy 1200 ember kezdett vidám tombolásba. A végig lendületes, pörgős számokat játszó, gitárdobáló, szintetizátoron táncoló, Elvist utánzó, a közönséggel folyamatosan incselkedő és láthatóan-hallhatóan veszettül büszke együttes színpadi produkciója tökéletes ellentéte volt az őket követő, minden erőlködést és felesleges manírt mellőző, végtelenül szerény angol négyesnek – pontosan emiatt lett kerek egész az este. Az átszerelés alatt is ütemesen tapsoló, feszülten dübörgő tömeget negyedóra után nem lehetett tovább váratni. Felvételről megszólalt az Everly Brothers Bye, Bye Love című klasszikusa, és az utóbbi évek egyik legfontosabb angol zenekara színpadra vonult.
Ebből és az ezt követő nagy pillanatokból megmaradt az eszetlen sikítás, a megilletődötten integető zenekar, Alex Turner gitáros-énekes-frontember ’nekem-is-kell’ pólója (Leonard Cohen Songs Of Love And Hate albumának borítójával), az új lemezről játszott Library Pictures első ütemei, valamint a tömeg négy számon át tartó, punkokat megszégyenítő pogózása. A még mindig csak húszas éveik közepén járó zenészek a terepfelmérés közben gyorsan magukra találtak. Az elsöprő erejű Brianstorm után, a Still Take You Home szintén hihetetlenül pörgős előadása alatt közönség – a jól ismert refrént skandálva – azt is elérte, hogy a generációja hangjának kikiáltott Turner mosolyogva köszönje meg az első negyedóra felszabadult őrjöngését. Az addig profin, de visszafogottan játszó, a rajongók reakcióira folyamatosan ügyelő zenészek mögött ekkor megvilágították a festett templomi ablakokat, a terem elsötétült és a Paradisóban ekkor csendültek fel a Don’t Sit Down ’Cause I’ve Moved Your Chair kezdő akkordjai. A helyszín adottságait tökéletesen kihasználták, az egykori oltár helyén, a kísérteties fényekben olykor-olykor felbukkanó sziluettek mindenkit megbabonáztak. Az apokaliptikus hangulatot tovább fokozta a Pretty Visitors orgonaszólója, Matt Helders iszonyat hangos dobolása, Nick O’Malley basszusgitáros emlékezetes, fenyegetően mély hangú vokálozása, és a tömegben egy ötvenes rajongó Slayer-pólója.
A Teddy Pickert fogadó óriási ujjongás sem zökkentette ki a zenekar tagjait: csak egymásra figyelve, a fesztiváli hangulatot idéző szörfözésről tudomást sem véve, eszeveszett tempót diktálva váltottak át a sokat vitatott harmadik album egyik legismertebb dalára, a Crying Lighthingra. A sziporkázó riffekkel tarkított pszichedelikus ámokfutás közben Alex Turner hűvös nemtörődömségével, lefegyverzően magabiztos démonként uralta a színpadot. A Queens Of The Stone Age szellemét idéző szeánsz a Brick By Brick című új számmal teljesedett ki, mielőtt azonban teljesen elveszítettük volna a fejünket, a Black Treacle és a Cornerstone álmodozó lebegése lassította le kicsit a már hosszú számok óta teljes extázisban lévő tömeget.
Ennyi viszont pont kellett, mielőtt elkezdődött az este legtáncosabb része az első két albumról származó, jól ismert slágerszámokkal. A mániákus The View From The Afternoon különösen emlékezetes maradt: Helders első leütései, a dobjáról jól láthatóan szanaszét fröccsenő vízcseppek, az a pár lélegzetvételnyi szünet a szám közben – ami ott perceknek tűnt – és a dal pofátlanul elegáns lezárása. Aztán egy még nagyobb sláger: már csak az I Bet You Look Good On The Dancefloorért megérte látni őket, mert Turner és Jamie Cook gitáros párosa erre a számra (is) született. A közönség elnyomta a mikrofon hangját, ők ketten összenevettek, újra beindult a szörfözés, a karneváli táncőrület, ami a következő If You Were There Beware alatt is kitartott. Az ezt követő Do Me A Favour egyszerűen csak gyönyörű volt. A zenekar és a rajongók egy szám erejéig egy test, egy lélek volt, így hiába szép a She’s Thunderstorms, a színpad felé kiabált „thank you”-k még mindig az előző dalnak szóltak. A kicsit melankolikus hangulatra a koncert fő blokkját stílusosan lezáró When The Sun Goes Down jelentette a feloldást: a közönség felszabadultan ugrált, és ez akkor sem maradt abba, amikor egyedül maradt Turner elköszönt és levonult a színpadról.
A ráadás csak pár percig váratott magára, a láthatóan kimerült kvartett az új lemezről legjobban fogadott The Hellcat Spangled Shalalala című dallal tér vissza. Ekkorra már szikrányi kétségünk sem maradt: az Arctic Monkeys napjaink egyik kiemelkedő koncertzenekara, melynek immáron négylemezesre duzzadt repertoárja bőséges muníciót biztosít élőben. Mire a második album egyik legszebb számával, a 505-val végképp lezárul a fellépés, már tényleg csak egyet kívánunk: ezt a produkciót Magyarországon is látni kellene!
Németh Tímea
fotók: Luuk Denekamp (Oor.nl), Wessel van Hulssen, Németh Tímea
az Arctic Monkeys tíz videoklipje:
http://recorder.blog.hu/2011/07/08/mixtape_am
