„Ha tudnám, hogy meghalok, oda mennék” – Weyes Blood-interjú

A Weyes Blood művésznév mögött megbújó Natalie Mering tavaly jelentette meg harmadik, igencsak pozitív visszhangot kiváltó (a Recorder kedvenc 2016-os albumai közé simán beférő), keserédes hangulatú, de elbűvölő albumát Front Row Seat to Earth címmel, idén januárban pedig az év egyik legkülönlegesebb EP-jét hallhattuk tőle és Ariel Pinktől. Egy éve folyamatosan turnézik, mi is láttuk már őt a Primavera Fesztiválon, egy ideje pedig Father John Mistyvel turnézik – mi a koncertsorozat brüsszeli állomásán kaptuk el őt, aminek azért is nagyon örült, mert elmondhatta, hogy – mint mindenki (lásd a novemberi Recordert) –, ő is magyar felmenőkkel rendelkezik.

(még mielőtt kérdezhetnék, ő szólal meg először)

Magyarországról jöttél? Te vagy onnan az első interjúm, és nagyon örülök neki, ugyanis úgy tudom, hogy a felmenőim magyarok voltak!

Milyen ágon?

Édesanyám néhány éve csináltatott egy DNS-tesztet és abból derült ki.

És jártál már nálunk?

Nem, és ha jól tudom, már nem is nagyon élnek ott rokonaim.

Hamarosan azért remélem, eljutsz hozzánk. Ha már a családról beszélünk, úgy tudom, kisgyerekkorod óta körülvett otthon a zene. Mi a legkorábbi zenei emléked?

Emlékszem, ahogy anyukám énekelt és zongorázott, apukám pedig gitározott. Az első gitáromat négy-ötéves koromban kaptam, ez egy elég lestrapált hangszer volt, amit a bátyáimtól örököltem. Csak az E mollt tudtam játszani, mert az a legegyszerűbb, csak két húrt kell lefogni ugyebár.

A bátyád, Zak is zenész – játszottatok együtt valaha, vagy foglalkoztatott egyáltalán ez a gondolat?

Igen, volt, hogy játszottunk együtt feldolgozásokat. Érdekes, mert ő inkább egy lo-fisebb irányba mozdult el. De közreműködtem a Raw Thrills nevű zenekarának felvételein, sőt, egy közös bandánk is volt Band Substance néven. Gyerekkorunkban azonban nem volt jellemző az együttzenélés, már csak azért sem, mert ő 18 éves kora körül kezdett komolyabban érdeklődni a zene iránt, szóval csak ezután zenéltünk közösen.

És te mindig is inkább szólóelőadó voltál?

Igen, teljesen. Tulajdonképpen ez az első albumciklus, amikor konstans zenekar vesz körül. Már az előző lemeznél is voltak beugró zenészek, de mostanra állandósult. Nagyon érdekes, ahogy plusz négy, teljesen különböző ember személyisége, ízlése összecsap. Szólóelőadóként elég kompakt kis egység voltam – a színpadi jelenlétem, a dalaim mind egyben voltak, hiszen nem kellett senkihez alkalmazkodnom. Ezt is meg kell tanulni, sőt, még mindig a tanulási fázisban vagyok, meg kell szoknom, hogy emberek vesznek körül, egy zenekar tagja vagyok, és nem stand-up comedy stílusban állok egymagam a színpadon.

Ezek szerint a következő lemezt is velük tervezed felvenni?

Igen. Egyébként is az élő felvétel híve vagyok, szóval a dobot, basszust, zongorát és minden ilyesmit egyszerre szoktam felvenni. Ez úgy zajlik, hogy előtte összepróbáljuk a dalokat a zenekarral és csak ezután megyünk stúdióba.

A dalaidat inkább magnószalagra szereted rögzíteni, nem részesíted előnyben a digitális technikákat. Korábbi nyilatozataidból is úgy tűnt, hogy nem igazán tetszik neked a digitális világ, amiben élünk.

Mert szerintem nem feltétlenül jobb. Lehet, hogy több rálátásod van a dolgokra, jobban tudod őket konrtollálni, kényelmesebb és egyszerűbb sok minden, de szerintem nem minden zenének kellene ilyennek lennie, mert útközben elveszhetnek belőle dolgok. Az autotune és azok a dolgok, amikor inkább a mennyiség számít és nem a minőség – a legtöbb ember a popzenében már ezt csinálja – szerintem kicsit kiölik a zene lelkét, elhal az emberi faktor. Ha viszont szalagra rögzítesz, akkor kevésbé tudsz elrugaszkodott lenni, sokkal jobban hasonlít az élő zenéhez, mivel utána elég nehéz azt módosítani. Illetve ez egy mágneses metódus, végtelen mennyiségű frekvenciát lehet rögzíteni, míg a digitális úton ez a spektrum limitált.

Év elején jelentettél meg egy EP-t Ariel Pinkkel, de nem ez volt az első alkalom, hogy együtt dolgoztatok, hiszen a 2012-es Mature Themes című lemezén már közreműködtél. Miért tartott ilyen sokáig, hogy újra közösen zenéljetek?

Erre azért nyílt lehetőségünk, mert a kiadónknak, a Mexican Summernek van egy saját stúdiója Texasban, ahova elvonulhattunk egy hétre, hogy létrehozzunk valamit. Ennyi idő pedig tökéletes volt nekünk, mert különben valószínűleg évekig csak dzsemmeltünk volna, és ki tudja, mikor sült volna ki belőle valami – így viszont az időkorlát miatt kénytelenek voltunk valamit alkotni.

Nagyon érdekesnek párosításnak tartalak titeket, mert a te dalaid sokkal nagyobb ívűek és egyben vannak, míg Ariel Pink olyan, mintha mikroszkopikus, sokszor teljesen disszonáns kis darabokból rakná össze a zenéjét, és emiatt a két dalszerzési metódus teljesen másmilyennek tűnik.

Igen, ő imádja az apró részleteket! (nevet) De engem ez teljesen lenyűgöz. Sokszor előfordult, hogy azt mondta, játsszam ezt, aztán ezt és ezt, én meg csak néztem, hogy miről beszél, ezek a dolgok egyáltalán nem illenek össze, és nem fog kisülni belőle semmi jó. Aztán összeraktuk, és csodálatosan szólt. Ő nagyon előrelátó, a fejében tökéletesen fel van építve, milyen darabokból kell építkezni, hogy aztán a végeredmény jó legyen. Én pedig sokkal nagyobb léptékkel dolgozom, így fel kellett ismernem, hogy ha egyszerű elemekkel is dolgozunk, az a végén egy nagyon kidolgozott, izgalmas és bonyolult egyveleget alkothat.

Beszélgessünk kicsit a legutóbbi, Front Row Seat To Earth című albumodról. Úgy tudom, hogy a személyes kedvencem, a Seven Words című dal teljesen máshonnan indult, mint ami végül lett belőle. Miért és hogyan változott ez a szám?

A lemezt Chris Cohen producerrel vettem fel, és eredetileg ez egy gitárközpontú dal volt, ő viszont azt mondta, kicsit át kellene rendeznünk. Valami nekem is sántított ezzel a számmal, nem is nagyon tudtam ráhangolódni, szóval kitaláltuk, hogy próbálkozzunk az orgonával. És amint ez megtörtént, rögtön éreztem, hogy ez az, ennek mindig is így kellett volna szólnia!

Ez volt az első alkalom, hogy Chris Cohennel dolgoztál?

Igen, de nagyon jól sült el. Hatalmas rajongója voltam a szólólemezeinek, és egyszer csak, mint egy filmben, a villanykörte felgyulladt a fejem felett, és rájöttem, hogy ő az az ember, akit a produceremnek akarok. Ez egy elég őrült ötletnek hangzott először, ugyanis ő még sosem csinált másnak lemezt korábban. Szóval a semmiből jött, de szerencsére beleegyezett, hogy megpróbálja. A többi pedig már történelem. (nevet)

Mindig is inkább DIY előadónak számítottál, most pedig, ahogy mesélsz, úgy veszem észre, egyre több embert engedsz be a világodba. Ennek mi az oka?

Szerintem fontos, hogy egy adott ponton felismerd a saját korlátaidat. Nem tudom egyszerre öt ember feladatát ellátni. Ezelőtt az album előtt a saját menedzserem, booking agentem, zenekarom és mindenesem voltam, és őszintén szólva majdnem teljesen szétestem. Egyszerűen képtelen voltam mindent fejben tartani, nem tudtam aludni sem. Annyi különböző embernek kellett választ adnom mindenféle dologgal kapcsolatban, hogy rájöttem, ez túlnőtt rajtam. Muszáj volt embereket gyűjtenem magam köré, és kiadni néhány dolgot a kezemből, hogy inkább a zenére tudjak koncentrálni, és ne egész nap csak a teendőkön járjon az eszem.

Ez mennyiben befolyásolja a zeneírás folyamatát? Gondolom, azóta is dolgozol új dalokon.

Igen, már egy ideje az új lemezemmel foglalkozom. Több hely marad a fejemben erre. Ami a zenekari felállást illeti, általában van nálam valamilyen MIDI, ahol előkészítem a zenét, amit aztán lejátszom néhány zenésznek, és hagyom, hogy ők ezt továbbgondolják és hozzájáruljanak a saját ötleteikkel, aztán kitaláljuk, hogyan szól a legjobban.

Miközben egyre több embert engedsz a projektedbe, te magad egészen új területeket fedezel fel, mint például a saját videokliped rendezése.

Egyszerűen egy csomó kliprendező csaló, akit kitömsz egy csomó pénzzel, és fogalmad sincs, mit hoz ki belőle – főleg, ha egy kisebb, független előadó vagy, ez a veszély mindig fennáll. Ha már úgyis nekem van rálátásom az adott dalra, és ehhez valami minőségi és egyben hozzá passzoló videót szeretnék, akkor az a legegyszerűbb, ha én magam csinálom meg. (nevet)

A dalaid intimek és személyes hangvételűek. Hogy érzed magad, amikor például egy ekkora helyen lépsz fel, mint az Ancienne Belgique?

Elég intenzív, és néha nagyon sebezhetőnek érzem magam. Lassan egy éve vagyok turnén, és néha nagyon nehéz, amikor például Josh (Josh Tillman, azaz Father Johny Misty – a szerk.) előtt lépek fel, akár ötezer embernek adok elő egy nagyon halk kis dalt, amiről még senki sem hallott, na, olyankor nagyon nehéz mindenki figyelmét megragadni. Aztán néha úgy érzem, csak ki kell állnom, és reménykedni, hogy eljut az emberekhez az üzenetem. Ezzel általában úgy birkózom meg, hogy megpróbálok a megfelelő, erre nyitott emberekre koncentrálni, és az ő figyelmüket fenntartani.

És hogy érzed magad egy ilyen hosszú turnén?

Ez sok szempontból áldás, és nagyon hálás vagyok, hogy lehetőségem van ennyit utazni és a lehető legtöbb embernek zenélni, mindig is erről álmodtam. De mentálisan és fizikailag is nehéz ezt elviselni, és nincs túl jó hatással az emberi kapcsolatokra. Otthon a barátom és a barátaim is valamelyest felfüggesztik a velem való kapcsolatukat, amíg én úton vagyok. Természetes, hogy ők is élik tovább az életüket, változnak, és amikor én hazaérek, úgy érzem, ugyanaz a gyerek vagyok, csak egy ideig más városokban lógtam. De azt hiszem, ez is hozzátartozik az egészhez.

Egy korábbi interjúban említetted, hogy mindig változol, mozogsz, keresed a helyed. Van mégis esetleg valamilyen biztos pont az életedben?

A dédnagypapám épített egy kis házikót az erdőben. Annyi időt töltök ott, amennyit csak tudok, és mindig, ha ott vagyok, úgy érzem, az az én igazi otthonom. Ez a leggyönyörűbb hely a világon. Van ott egy kis folyó is, ami a hegyekből jön, emiatt nagyon hideg és tiszta víz folyik benne. Imádok úszni, aztán a sziklákon feküdni, ez a kedvenc kikapcsolódásom. Ha tudnám, hogy meghalok, oda mennék.

interjú: Biczó Andrea

Weyes Blood idei, Ariel Pinkkel közös EP-j,a Myths 002: 

a tavalyi remek nagylemez: 

Weyes Blood élőben: