A testfestés is ruhának számít – Beszámoló a 2017-es Primavera fesztiválról

Számtalanszor jártunk már a zenerajongás csúcsfesztiváljaként számon tartott barcelonai Primaverán, például már a legelső, 2011. júliusi Recorder magazinban közöltünk egy nagy összeállítást az eseményről. De beszámoltunk a tavalyiról a 2015-ösről pedig egy Ride-miniinterjúval jelentkeztünk. Ezúttal az eddigi leghosszabb írást közöljük róla, de a cikkből kiderül, hogy ez mennyire indokolt. Tanulság és bölcs végkövetkeztetés nincsen, ha csúcsra járatod a zenerajongást, legalább egyszer ezt is látnod kell. Idén igencsak érdemes volt (holnap egy galériával folytatjuk).

#0

A Primavera Sound idén is egy (részben) ingyenes nappal indult, amin meglepő módon ennek ellenére sem taposták egymást az emberek. Sőt, a későbbiekhez képest kifejezetten elviselhető tömeg gyűlt össze a Primavera színpadnál, ami a neve ellenére nem egyenlő a nagyszínpaddal. A koraesti órákban a nemrégiben új dallal jelentkező Local Natives kezdett, és biztosított koncertjével tökéletes aláfestést a tengerparti naplementéhez. Volt minden, ami egy fesztiválindításhoz kell: dögös, könnyen befogadható zene, táncolható dallamok, bodysurf, sőt, még egy Kanye West-feldolgozás is. Nem volt életünk koncertje, de tökéletes startja a tökéletes három napnak. A bulinak viszont itt még nem volt vége, hiszen a színpadot a ’90-es évek egyik legszerethetőbb dance-pop formációja, a Saint Etienne vette birtokba. Sajnos egy igen haloványan induló, táncdalfesztivált idéző koncert vette kezdetét, ami állítólag egy idő után beindult, nekünk viszont ezt sajnos nem volt türelmünk kivárni. Így egy utolsó pillantást vetettünk az idén igazán ízléstelenül terepmintás merch-részlegre, majd idejekorán elhagytuk a fesztivált. Szükségünk is volt erre, mert igencsak esemény- és élménydús napok vártak ránk, de aki a Primaverára megy (vagy igazából bármilyen nagy fesztiválra, ahol a zenei programokon a hangsúly), az ezt tudja is.

a Saint Etienne és az úgynevezett elviselhető tömeg

#1

Az első „rendes” fesztiválnapot az amerikai énekes-dalszerző Alexandra Savior koncertjével nyitottuk, aki tökéletes háttérzeneként funkcionált a forgatagban, na meg a véletlenül megtalált magyar ismerősökkel folytatott diskurzushoz. Itt érdemes megjegyezni, hogy vannak tapasztalataink, hiszen jelen sorok írója és társai már két éve is megjárta Európa Coachelláját, és ahhoz képest idén bőven megsokszorozódott a magyar különítmény mérete – az ismerősökön kívül egy BOTB-es vászontáskával és néhány Buda fuckin Pestes pulóverrel is találkoztunk. Na de térjünk vissza a koncertekhez. Szóval miután Alexandra Savioron mintha ott sem lettünk volna, a Heineken nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol Miguel jó hangulatban olyan fontos közéleti kérdéseket feszegetett, mint hogy jól érezzük-e magunkat, illetve szeretjük-e a drogokat. Az egyébként remek színpadképpel és jó hangulattal operáló r&b-produkció teljes mértékig szórakoztatónak bizonyult, és szívesen néztük volna, de ekkor megtörtént a csoda. Az NME már órákkal korábban pedzegette, hogy épül a fesztivál területén egy 360 fokos színpad, ahol meglepetésből az Arcade Fire fog zenélni. Hát, az NME-nek kivételesen igaza volt. Pontban 8.30-kor érkezett az üzenet: „Everything Now”, mi pedig azzal a lendülettel ültünk fel a minibuszra – ugyanis a fesztivál területén, mint kiderült, ez is ingyenesen igénybe vehető – és száguldottunk keresztül mindenen. Amikor megérkeztünk, tátott szájjal ámultunk az épp még csak első dalát játszó, tényleg igazán testközelben lévő Arcade Fire-ön. Ha van az ember életében tökéletes pillanat, akkor az az, hogy a világ egyik legjobb (koncert)zenekara játszik egy ilyen különös koncepcióban, a színpad tényleg minden szegletét kihasználva, festői környezetben, naplementében. Arra számítottunk, hogy egy gyors, félórás promókoncertet kapunk, így ennek az idillnek bármelyik percben vége lehet, ehelyett egy korrekt, 12 dalos, 1 órás, mind a négy megjelent albumukat érintő csoda várt ránk. A 360 fokos színpadot körbejárni már önmagában is izgalmas, de persze nem csak a közönség, hanem a zenészek is folyamatos mozgásban voltak. Win Butler úgy forgott össze-vissza, mint egy hiperaktív kisfiú az M&M’s-boltban, miközben a nem sokkal előtte történt manchesteri terrortámadásra – ekkor a londoni még nem történt meg – reagálva követelte, hogy az összes rossz ember bassza meg (egyébként nem ő volt az egyetlen, aki utalt a terrorra, de Bon Iver például inkább azt kérte, senki se féljen a haláltól). Minden elfogultságunkat félretéve sem tudunk egyetlen rossz szót sem mondani erről a koncertről: hét vérprofi, eltökélt zenészt láttunk a színpadon, akik pont annyira élvezték az egészet, mint a közönség – pedig aztán ezt tényleg mindenki nagyon élte. A záró Rebellion (Lies) alatt a basszusgitáros, Tim Kingsbury még az egyik tartóoszlop tetejére is felmászott, majd minden biztonsági intézkedéstől eltekintve a közönségtől úgy két méterre hagyták el a színpadot. 

meglep az Arcade Fire

A „nem hiszem el bazdmeg, hogy ez megtörtént” gondolatmenetet félretéve átrohantunk a Mango nagyszínpadon fellépő Solange-ra, aki mintha csak tudta volna, hogy ez lesz a sorsa, és a végére hagyta a legjobb falatokat. Egy hosszabb monológ után ugyanis diszkográfiájának leginkább upbeat dala, a Losing You következett. Gyönyörű lángvörösen izzott a színpad, kisbéjonszé pedig minden sallangtól és díváskodástól mentesen uralta a terepet. Bár a meglepetés Arcade Fire-t semmi pénzért nem cseréltük volna el, azért reméljük még lesz lehetőségünk megnézni teljes egészében ezt a nagyszerű produkciót élőben. Szerencsére ezek után nem kellett messzire mennünk a jóért, hiszen a szembelévő nagyszínpadon Justin Vernon, azaz Bon Iver érkezett a színpadra, aki már a nyitó 22 (Over Soon) című dalnál előrevetítette, hogy nem csak ezen a fesztiválon, de lehet, hogy egész hátralévő életünkben sem hallunk ennél szebb dolgot. Az élőben öttagúra duzzadó formáció esetében persze előre felmerült a kérdés, hogy mennyire illik ez a zene egy fesztiválra? Természetesen egy ideális világban Bon Iverék a hálószobánkban zenélnének, Vernon meg az ágyunk alatt élne, de ha már erre nincs lehetőség, akkor ők tényleg minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megteremtsék azt a különös, intim atmoszférát, amit lemezeiken. És sikerrel is jártak. Az egyébként igencsak zsizsegő, nyüzsgő tömegben néha vágni lehetett a feszültséget, a koncert gerincét adó 22, A Million dalai tökéletesen szólaltak meg élőben is, az „örökzöldek”, mint a Holocene vagy a Perth teljes katarzisba fulladtak, a ráadásban egyszálgitárosan előadott Skinny Love-on pedig csak az nem érzékenyült el, akinek nincs szíve. Innen aztán tényleg nem volt egyszerű visszatérni a valóságba, és ezen az állapoton egyáltalán nem segített a Death Grips végtelen mennyiségű műfajt vegyítő koncertje. Valószínűleg a szervezetünk sem bírta eléggé ezt a gyors váltást, de egyszerűen képtelenek voltunk befogadni a sacramentói csapat zenéjét, így inkább az instrumentális szintizenére voksolva a S U R V I V E koncertje felé vettük az irányt. A kvartettről két dolgot érdemes tudni: az egyik, hogy az ő nevükhöz köthető a Stranger Things főcímdala, a másik pedig, hogy nem szégyellnek arról nem tudomást venni, hogy a legtöbb ember ezért nézi meg a koncertjüket, és nemes egyszerűséggel kihagyják a setlistből. A szintén nem tipikusan fesztiválzenét játszó srácok ugyan nem kötötték le a figyelmünket az elejétől a végéig, de hátul ücsörögve, egy kisebb szusszanáshoz tökéletes aláfestésnek bizonyultak. Elmélkedve ücsörögtünk Aphex Twin performanszán is, ami annyira elborult - és valljuk be: elcseszett - volt, hogy még hallgatni is nehezünkre esett. Kellett is az energia, ugyanis a King Gizzard & The Lizard Wizard első spanyol koncertjén akkorát szólt, hogy nagyjából mindenki egy másodperc alatt felejtette el, hogy éjjel három óra van. Egy végtelenül energikus, szórakoztató koncertbe csöppentünk, ahol a Nonagon Infinity lemez – aminek lényege, hogy egyetlen végtelen loopra épül – dalai miatt a teljesen fogalmatlan emberek is úgy érezték, hogy ismerik ezt a zenét és olyan vehemensen táncoltak és headbangeltek, mintha nem lenne holnap. A felszabadult adrenalint pedig csakis egyféleképpen vezethettük le, méghozzá Tycho csodálatos vizuállal feldobott szettjével, ami a szemünket és a lelkünket egyszerre kényeztetve ringatott el.

Solange-ék

#2

A napot egy kellemesnek ígérkező akusztikus Weyes Blood-koncerttel indítottuk, amit ha direkt akarták volna, sem tudnak rosszabb helyszínre rakni. A fesztivál bejáratától nem messze lévő Mango House egy irtó picike házikó, amibe alig fér ember, de valószínűleg aki bejutott, az sem tudta élvezni, mert minden oldalról különböző koncertek zaja szűrődött be. Hiába tűnt végtelenül kedves produkciónak, kénytelenek voltunk továbbállni. A nagyszínpadon már a tavalyi év egyik legnagyobb felfedezettje, a Whitney zenélt, akik érezhetően maguk sem tudták, hogy kerültek egy lemezzel egy ekkora fesztivál ekkora színpadára. Érdekes a koncepció, hogy a frontember a dobok mögött ül, és van annyira erős a produkció, hogy így is megtöltik a színpadot. Így összességében egy kicsit szégyenlős volt az egész, pedig az égvilágon semmi okuk nem volt rá. Rohantunk tovább a Ray Ban színpadra – igen, itt is mindegyik színpad szponzorált –, ahol az év egyik legjobb lemezét jegyző Sampha zökkentett ki minket újra a világunkból. Ez aztán tényleg az a zene, amit bármelyik klub színpadán szívesebben néznénk meg, mint fesztiválon, de ezzel a brit énekes-dalszerző is tisztában volt. Így valahol a Reverse Faults magasságában állt fel először a szintetizátor mögül, és kezdett bele a táncba, amire a bulira éhezett közönség azonnal reagált, és innentől érezhető volt egy különös kapocs, ami az olyan lassabb számok alatt, mint a Happens is kitartott. Amikor a négy tag a szintijét otthagyva a színpad jobb szélén ütötte egyszerre a dobokat, elérkezett a teljes extázis, amit tényleg már csak a slágerdalnak számító Blood On Me-vel lehetett überelni. Azért nagy örömünkre a ráadásba még befért a (No One Knows Me) Like the Piano a maga gyönyörű szövegével, dallamával, melankóliájával, amit az egyébként meglepően szuggesztív és csodálatos frontembernek bizonyuló Sampha éteri hangján énekelt el olyan tökéletesen, hogy nem csak a szívünk, de az egész keringési rendszerünk leállt tőle. Ez megint egy olyan utazásra vitt el minket, ahonnan nehéz volt visszaállni a Föld körüli pályára, ezért végül a mellszőrét gyújtogató Mac DeMarco helyett a fesztivál legvégén lévő, chilles Bacardi színpad felé vettük az irányt.

Sampha és mindenki más üt

Mintha egy másik fesztiválon lennénk: nagyon szép, ízléses díszlet (a fesztivál egyébként egy betontenger, nemhogy óriáskerék nincs, de az égvilágon semmi design), fű, pálmafák, sőt, hi-tech toitoi-ok. Elsőre a nyugalom áradt a helyszínből, egészen addig, amíg a kanadai elektronikus zene egyik legkúlabb énekes-producere, Marie Davidson meg nem érkezett a színpadra, csurig megpakolva a baszatáskát. Megint inkább csak az időzítéssel volt a gond, mintsem a szettel, amit egyébként két kifejezetten kellemes, popos dallal zárt, és amire egy három év körüli kislány rendesen verette mellettünk az anyukájával. Innen az irányt a fesztivál teljesen másik végébe vettük, ahová egyébként a tömeg ellenére is át lehetett jutni 15 perc alatt. Az idén remek lemezzel jelentkezett The XX a Say Somethinggal nyitott, mi pedig a tömeg közepén vártuk, hogy TÉNYLEG elkezdődjön a koncert. Az egész ugyanis olyan volt, mintha valaki véletlenül rákönyökölt volna a mute gombra. Konkrétan a keverőtől is előrébb állva annyira volt hangos az egész, hogy mindenféle erőltetés nélkül, sima beszédhangon lehetett diskurzust folytatni. Ez csak azért volt jó, mert ezen a fesztiválon valamiért egyébként is beszélgetni járnak az emberek koncertekre. Egy ideig úgy hittük, csak mi vagyunk túlérzékenyek a folyamatos pofázásra, majd egyre több ismerőstől hallottuk vissza ezeket a tapasztalatokat. Félreértés ne essék, nem azzal van a gond, ha az emberek az élményt közben megosztják, hanem arról, hogy az Islands alatt a mögöttünk álló lány minden „vicces” gimis történetét megtudtuk, vegyítve a tőlünk jobbra állók előző esti pikáns kalandjaival, meg persze néhány spanyol szó áthallásával. Igyekeztünk a legmélyebb zenbe merülni, és kizárni a külvilágot, a „jamie xx-sített” Shelter környékén pedig már majdnem úgy hallottuk, mintha hangosabb lenne a zene. Érdekes volt, hogy a közönség egyértelműen a Loud Places-re – ami egy Jamie xx-dal feldolgozása – reagált messze a legnagyobb ovációval. A zenekar egyébként mindent megtett, erős színpadi jelenlét, remek ívű setlist és a közönség felé áradó végtelen szeretet jellemezte a koncertet, ezért is volt különösen bosszantó, hogy akár jó is lehetett volna. Így kissé csalódottan ültünk le a két nagyszínpad közt felállított, rengeteg ülőhelyet biztosító páholyba, hogy a messzeségből hallgassuk a technikai problémák miatt 10-15 percre is leálló Run the Jewels-t. Elég felfokozott hangulat jellemezte így is a koncertet, még ha az energiatakarékos üzemmódunk sokat le is vont az élvezeti értékből. Következett tehát az elmaradt Frank „lustageci” Oceant helyettesítő Jamie xx, aki egyébként nem öltözött át az XX koncert óta, és aki egy Primavera refrénű dallal próbálta már az elején megnyerni a közönséget. Érezhető volt, hogy a legtöbben tényleg csak a veretésre vártak, és teljesen mindegy volt, hogy ehhez ki és milyen szettet biztosít. Ettől függetlenül volt íve a dolognak, bár valahol a közepe felé annyira belassult a tempó, hogy az emberek érezhetően nem tudtak vele mit kezdeni. Az egyébként nem túl izgalmas színpadkép egy Jamie feje felett lógó diszkógömbből állt, így jobb híján a közönség leginkább szétcsúszott arcait mutogatták a kivetítőn. Még mielőtt végleg unalomba fulladt volna, rátenyerelt a lakossági gombra, és mi itt döntöttünk úgy, hogy a jóból is megárt a sok, ebből meg főleg, így a jól bejáratott éjjel 3-as helyünket elfoglalva ezúttal Flying Lotus-szal zártuk a napot. Veszélyes volt a háttérvetítést nézni, mert konkrétan megbabonázta az embert, és a sokszor teljesen szétcseszett hangok és dallamok is egy idő után inkább hatottak irritálóan és felkavaróan a fáradt szervezetre, mintsem megnyugtatóan, így még a vége előtt hagytuk el a fesztivál talán leggyengébb, de így is bőven túlteljesített napját.

The xx

#3

A zárónapon tehát újból Weyes Blood koncertjével próbálkoztunk, aminek szerencsétlen módon csak utolsó két dalára értünk oda. Úgy tűnik, a sors nem akarja, hogy rendesen megnézhessük egy fellépését, de azért még a hallottak alapján próbálkozni fogunk. A nagyszínpadon hamarosan a Tame Impalával rengeteg közös gyökeret ápoló Pond – ne részletezzük, a két zenekar tagjai az évek alatt majdnem követhetetlenül összefonódtak – kezdett, akik őrült pszichedelikus rockjukkal tökéletesen megtelítették a hatalmas teret. Igazából meglepetés volt, mennyire jól működtek egy ekkora színpadon, a naplementében. Sok van még ebben a zenekarban, az biztos. Közben egy gyors hátraarccal a szembe lévő másik nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol felültünk a nosztalgiavonatra. A fesztiválon egyébként is jellemzőek voltak a kisebb nyugdíjas-különítmények, a szombati line-up Van Morrisonnal, Grace Jones-szal és a Teenage Fanclubbal viszont egyértelműen nekik lett kitalálva. Előbbi a 30 fokos meleg ellenére is zenekarával együtt igazi urakként (és hölgyekként) érkezett a színpadra, kalapban, öltönyben, ahogy azt illik. A nyitó Too Late után már érezni lehetett, hogy a fiatalabb közönség is remekül reagál a sokszor funkos zenére, ami eléggé elütött mindentől, amit eddig a fesztiválon hallhattunk, de pont ettől érződött annyira üdítőnek. Nagyjából fél óra után mindent láttunk és hallhattunk, ami ebben a koncertben volt, mégis valami hihetetlen kellemes érzéssel töltött el, és fájó szívvel hagytuk ott a végét Angel Olsen miatt. Kövezzetek meg, de nekem valahogy sosem sikerült felülni az Olsen-vonatra, így kicsit szkeptikusan álltam a koncerthez, amin egyébként még a legelején, érkezésünk előtt lement a sláger Shut Up Kiss Me. Persze erről nem tudtunk, és védhettük sznobizmusunkat azzal, hogy csak azért álljuk végig a koncertet, mert erre várunk, de valójában az igazság az, hogy beszippantott minket, amit láttunk. Olsen kicsit olyan volt, mint Zooey Deschanel gonosz ikertestvére, egyszerre bájos és badass. Azt mondta, talán ez a legnagyobb közönség, ami előtt valaha fellépett, és valóban szép számban gyűltek össze az emberek. A dalok közt kicsit sután vihogott, nagy valószínűséggel be is volt tépve, de ez nem vont le semmit a végtelenül dögös előadás értékéből. Innen a Teenage Fanclub koncertje volt a legközelebb, nem volt mit tenni, belenéztünk hát a nagyöregekbe, és természetesen nem kellett csalódnunk. Persze ez a kellemes indie pont olyan, amit látszólag nehéz is lenne elrontani (pedig pont ilyen arányokat kikeverni a nehéz), de ehhez hozzájön egy végtelenül pozitív energia, ami süt a zenekarról. Könnyen befogadható zene, kedves jelenség, táncolható dallamok – pont az, amire az ember kellemesen, teli vigyorral ellötyögne akár órákig is, bárhol, bármilyen körülmények közt.

Olsen legnagyobb közönsége előtt

De minden jónak egyszer vége, mint ahogy a Metronomynak is, aminek csak az utolsó dalait csíptük el, és igyekeztünk meggyőzni magunkat arról, hogy ez délután 4-kor a Sziget nagyszínpadán is ugyanúgy működni fog. Időközben kisebb csúszással a jamaicai énekes-dalszerző-szövegíró-szupermodell-színésznő-szexistennő Grace Jones kezdett bele ámulatba ejtő performanszába. A 69 éves szupersztárt utoljára hat éve volt szerencsénk koncerten látni, és meg kell állapítsuk, hogy egy percet sem öregedett sem ő, sem a zenéje. Ezt remekül leképezte egy eddig kiadatlan, csak koncerten hallható új dal, ami arról szól, milyen volt Jamaicában felnőni. Jones-ban az a jó, hogy mindenhez fűződik egy érdekes története, így amíg két szám között átöltözik – márpedig ő minden dal után outfitet vált és igen, a testfestés is ruhának számít –, rengeteg dolgot tudunk meg róla. Például azt is, hogy kora ellenére kicsit sokat jár az esze a kokainon. Fellépőruháinál már csak a lényéből áradó szexuális kisugárzásával – igen, még mindig egy 69 éves nőről beszélünk – vonja magára a figyelmet, és annyi minden történik bő egy óra alatt a színpadon, hogy azt napokig tart feldolgozni. A záró Slave To the Rhythm alatt ezúttal nyolc percig hullahoppozott megállás nélkül, mi pedig arra eszméltünk, hogy a tömeg közepére préselődve már megint az Arcade Fire-t fogjuk látni. Meglepő módon (talán az erős szél miatt) a kivetítőket leeresztették, pedig egyértelműen erre a koncertre gyűlt össze a legnagyobb tömeg. A két nappal korábbi meglepetéskoncerthez képest természetesen bővített setlisttel és kidolgozott színpadképpel jelent meg a zenekar. Na és persze ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy a közönség megtanulja az Everything Now szövegét, és már az elejétől teli torokból üvöltse. Az Arcade Fire egyébként zseniálisan rejt el szinte minden dalába egy könnyen megjegyezhető és énekelhető uh-uht, sa-lalalalat, o-ót vagy csak egy fülbemászó szintidallamot. Annyira erős volt a kezdés, hogy a koncert felére a közönség konkrétan elfáradt, így inkább tátott szájjal figyelték az olyan élőben régen játszott, de most újból elővett dalokat, mint a Neon Bible vagy az In The Backseat, aztán persze mindenki visszakapcsolódott a Ready To Startra, és száguldott tovább a bulivonat. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy amit az Arcade Fire multiinstrumentalistái a színpadon művelnek, az egy csoda. Bár őszintén hiányoltuk a setlistből a My Body is a Cage balladát, a ráadásban előadott Windowsill után tényleg egy szavunk sem lehetett.

grace és Grace Jones

Természetesen nem feledkeztünk el az Unexpected Primaveráról, de az Arcade Fire után felfedeztük, hogy vannak a programban kisebb lyukak, az Instagramra posztolt teaserek hashtagjeiből pedig az előadót is könnyedén ki lehetett találni. Így számunkra már nem is volt olyan váratlan a pénteken kihagyott Mogwai, és az sem, hogy éjjel 3-kor a Haim volt várható egy kisebb színpadra, így taktikusan – Skepta koncertjét sajnos kihagyva – beültünk a kordonhoz. Természetesen nem csak mi voltunk ekkora Sherlock Holmes-ok, így sokan érkeztek célirányosan, úgyhogy amikor a Haim-tesók berobbantak a színpadra legutóbbi kislemezdalukkal, a Want You Backkel, az első sorokban egyúttal megindult a féktelen tánc. Régóta volt vágyunk, hogy lássuk a három lányt akcióban, most pedig testközelből érezhettük azt a hihetetlen kémiát, ami a három nővért összeköti. Okosan összerakott popzenéjük értéke nagyjából megtízszereződött, ez pedig köszönhető Danielle gyönyörű hangjának, Alana fékezhetetlen energiájának, és a hihetetlen arcokat vágó Este showmanségének. Ennek a zenekarnak konkrétan három végtelenül szórakoztató frontembere van, akik külön-külön is lekötik a közönséget, aztán amikor összemosolyogva közösen rázendítenek, felrobban az egész univerzum. Kaptunk még egy kis ízelítőt a nyáron érkező új lemezből, és bár a kedvenc If I Could Change Your Mind kimaradt – úgy tűnik, ezen a napon semelyik zenekar nem támogatta a személyes kedvencünket –, annyi jókedvet és energiát kaptunk a lányoktól, ami kitartott egészen az őket követő !!! koncertjéig. Volt már párszor lehetőségünk megnézni a zenekart, de nem árt néha meggyőződni újra, hogy Nic Offer még mindig a világ egyik legőrültebb és legjobb frontembere. Valószínűleg kevés olyan koncert van, ami kedvéért még hajnali 5-kor is ugrálva táncolunk, de miután Offer az első sorban az arcunk előtte kapta be a mikrofont, úgy gondoltuk, megtiszteljük mi is ennyivel. Nem voltunk ám ezzel egyedül, a Haim-lányok a színpad szélén elbújva mulattak velünk majdnem pirkadatig. Dancing Is The Best Revenge – üzentük a fáradságnak már világosban, még a fesztiválszezon előtt az év legjobb fesztiválját magunk mögött hagyva.

beszámoló és fotók: Biczó Andrea