Fjordpop, trollrock – A norvég pop története (1. rész)

Norvégia szép, gazdag, boldog ország. Lakói elégedettek, trolljai viccesek, popzenéje világhírű. Nemrég láthattunk a Skandináv Napon egy doksit a helyi nu-disco-színtérről – a műfaj egyik sztárja, Todd Terje nyáron lép fel Magyarországon, a Kolorádó fesztiválon –, a megvetett zsánerből nemzeti kinccsé lett black metal alapzenekara, a Mayhem áprilisban adott koncertet Budapesten, májusban pedig jött az egyik legjobb helyi dalszerző, Thomas Dybdahl. Persze ezeken túl is bőven van mire figyelni, az 51. Recorderben felnagyítottuk az ország zenei kultúráját (fókusztéma: Norvégia & zene) – a norvég pop történetének első részében a jazzes, metalos jellegzetességek mellett a kevésbé ismert hetvenes-nyolcvanas évekbeli történéseket, jellemző előadókat vesszük sorra, és az a-hával induló nemzetközi figyelem időszakát, a kilencvenes éveket (aztán a még sikeresebb 21. századi sztorival folytatjuk holnap).

Hogyan lesz egy Magyarországnál négyszer nagyobb, viszont csak fele annyi ember által lakott, eléggé elszigetelt ország zenéje világhírű? Nagyjából úgy, ahogyan a többi skandináv országé. Kell hozzá egy kiemelkedő zenekar, amely áttör az országhatáron. Svédországban az ABBA ezt megtette már a hetvenes években, nem véletlen, hogy ott fejlődött ki a régió legerősebb zeneipara. Nyomában viszont ott van Norvégia is, amit az a-ha tett fel a poptérképre a nyolcvanas évek közepén – és ugyanígy zajlott a folyamat Finnországban (Hanoi Rocks), Izlandon (Sugarcubes) és Dániában (Aqua) is. Az első világsztárzenekar húzta magával a többi helyit és terelte a figyelmet a hátországra. Norvégia ma már a svédek után az egyik legjelentősebb pophatalom a nem-angolszász világban, a bevett helyi stílusokban (jazz, folk, metal, elektronikus zene, pop) ontják a nemzetközi figyelmet kapó előadókat, producersztárjaikat Beyoncétől Rihannán át a One Directionig sztárok tucatjai alkalmazzák és nincs olyan év, hogy a külföldi kritika ne lenne elájulva egy-egy norvég lemeztől (mi is, csak az utóbbi három évben: Todd Terje, Susanne Sundfør, Jenny Hval).

A norvég titok

Mindössze annyi, hogy tudatossággal, odafigyeléssel, racionalizmussal álltak a zenéhez és az óvodától induló zenei nevelés mellé felépítettek egy világ csodája zeneipari piramist, ami a tehetséggondozáson túl az anyagi oldalra is figyelve exportképessé tette a norvég előadókat. Mindegy, hogy a hírhedt black metal-színtér hogyan épült fel a kilencvenes évek elején, ha a világ vevő rá, akkor exportálják. A norvég jazz párját ritkítja? Naná, hogy invitálják a külföldi sztárokat zenélni a helyi géniuszokkal. És ahogyan a Stargate és más kiemelkedő dalszerző-producercsapatok egyre több világslágerért felelnek, úgy egyre több fiatal norvég zenész-szerző előtt nyílik meg az út a nagyok világába. Sőt, már inkább a nagyok kapkodnak a legjobbakért. Az ajtót az a-ha rúgta be, aztán az egységesen népszerű skandináv metálszíntérből a norvégok is kivették a részüket, és egy évtizeddel később, a kilencvenes évek végén már több zsánerben is megindult a felemelkedés. Oslo zeneiparilag is főváros, vele szemben a nyugati parti Bergen a laza, kúl hely, onnan futott be világkarriert a Röyksopp és a Kings Of Convenience haveri köre, de a jóval északibb és coolabb Tromsø is fontos az elektronikus zenében (Bel Canto, Biosphere, eredetileg a Röyksopp is innen indult és leginkább az egész norvég nu-disco/space disco-mozgalom). A negyedik említésre méltó város a két utóbbi között elhelyezkedő Trondheim, ahol a jazz és klasszikus zene a jelentősebb, de ide való az ország helyben legnépszerűbb rockzenekara, a Motorpsycho (fent) is.

Hűvös kezdetek

Azt nem lehet mondani, hogy a rock & roll-forradalom megőrjítette volna az északi népet, akik inkább az országban korán, már a két világháború között kialakult jazz-szcénában találtak magukra. A fúvósokat és hegedűt középpontba állító norvég jazz gyorsabban, jobban fejlődött a rocknál, az atmoszférikus megszólalás lett a sajátos karakter, a hetvenes években már bőven műfaji világsztárjaik voltak (Terje Rypdal (balra), Jan Garbarek), így a zsáner sokáig népszerűbb volt a rockzenénél és nem véletlen, hogy máig folyamatosan alakul és hatása is jelentős (erről később). A beat helyett – és a jazz mellett – a helyi folk uralkodott (erről a 2015. márciusi REC030-ban és a számik jojkazenéjéről a 2016. novemberi REC047-ben írtunk). Az sem véletlen, hogy az egyetlen említésre méltó hatvanas évekbeli beatúttörő, a The Pussycats mellett inkább folkos dalszerző-előadókat lehet említeni a hetvenes évek első feléből (a barokkpoppal is kacérkodó Alf Crannert, a blues-osabb Kåre Virudot, a költőibb Rudolf Nilsent, aztán Ole Paust, Lillebjørn Nilsent, Jann Eggumot) – a műfaj, valamint a country/americana máig igen népszerű. A helyi szupersztár Knutsen & Ludvigsen paródiás/gyerekdalos duó mellett a hetvenes években néhány progrockzenekar (Junipher Greene, Prudence, Popol Vuh – ők később a német Popol Vuh miatt nevet változtattak) vitte a prímet, de a popzenei élet igazi beindulására a nyolcvanas évek legelejéig, a punk, new wave helyi megjelenéséig kellett várni.

A 2016-OS OSLO WORLD MUSIC FESTIVALRÓL ITT ÍRTUNK.

Az igazi kezdet

Bár Oslo volt zeneipari központ, de az első igazán jelentős new wave-zenekar Bergenből bukkant fel: a The Aller Værste! perfektül vette le a 2 Tone-együttesek stílusát, nyomában elkezdtek gombamód szaporodni a szuper oslói (és környéki) posztpunkformációk is: a Kjøtt (jobbra) hideglelős volt, a De Press és az abból alakult Holy Toy különlegességként lengyel énekessel játszott Gang Of Four-szerű zakatolást, a Fra Lippo Lippi kezdetben szintis coldwave-vel vacogtatott, Beranek pedig Gary Numan/David Bowie ötvözettel ügyeskedett. Az a-ha is ebben a bimbózó zenei közegben jött létre és a trió ambiciózussága (már néhány hónap közös zenélés után Londonba költöztek) hamar eredményre is vezetett. A nemzetközi befutáshoz a jó dalokon túl egyértelműen kellett az angliai bázis, és a szintipopot szofisztipoppal keresztező hatásos megszólalás – na meg, hogy a posztereken is jól mutatott a három fickó. Mindezek együtt, leginkább az Amerikában is No. 1 Take On Me debütkislemez hamar globális sztárrá tették őket. Nemhogy akkor, de azóta sem látott az ország ilyen sikeres produkciót (100 milliós lemezeladás, rekordméretű koncert), az a-ha egyértelműen nagyot lendített a helyi zenei életen. A következő nemzetközi sikervárományos, a dreampopos Bel Canto trió lett (benne a későbbi ambient/elektronikuszenésszel, Biosphere-rel), ők az a-ha-példát követve 1986-ban Belgiumba költözve próbáltak szerencsét, de csak jóval szerényebb eredményt értek el. Norvégiában viszont beindultak a zenekarok és ekkor formálódtak a később „négy nagy”-ként emlegetett helyi legenda-együttesek: a police-os-U2-s deLillos, a posztpunkból rockosodó Raga Rockers, az igazi alterockos Jokke & Valentinerne és a poprockos DumDum Boys. Ők nagyrészt máig aktívak és őrzik megérdemelt népszerűségüket (kivéve Jokkét, aki 2000-ben herointúladagolásban hunyt el, csak hogy ne gondoljuk, arrafelé nincs igazi rock&roll-élet).

Metal-kitérő

A nyolcvanas években, a metal felemelkedésekor a svéd, finn, dán fiatalok mellett a norvégok is úgy érezték, hogy a hosszú, sötét téli hónapok tökéletes kísérőzenéje ez a műfaj lehet és meg sem álltak addig, ameddig ki nem fejlesztették a helyi ízt, a black metalt. A műfajban és más metal-alfajokban (a gótmetál különösen népszerű) az úttörők után (Mayhem, Darkthrone, Burzum, Emperor, Immortal, Gorgoroth, Ulver) máig innovatív és világraszóló produkciók születnek (Enslaved, Dimmu Borgir, Satyricon, Kvelertak) – erről a 2017. márciusi REC050-ben szóltunk részletesebben.

Kreatív tőkefelhalmozás a kilencvenes években

A Bel Canto (balra) a kilencvenes évek elejére érett be és duóként egyre jobb elektro-dreampopalbumokat készített, a kivált harmadik tag viszont először Bleep néven acid house-t, majd Biosphere-ként úttörő ambient techno-t kezdett játszani és rá is felfigyeltek – Angliában is. A norvég zenekarokra egyre több figyelem vetült külföldön, a kiadók egyre bátrabban adtak ki nemzetközi terjesztésű albumokat, de a kilencvenes évek jórészt még a kreatív tőkefelhalmozással telt. Az alterockos Barbie Bones, a zajrockos Kung Fu Girls, a dreampopos/shoegaze-es Velvet Belly, a némileg byrds-ös ízű Bigbang, pszichrockos Kåre And The Caveman, az americanás Midnight Choir, a csupacsaj, dühös Lillemor mind érdekes volt, de egyikük sem vitte olyan sokra (és bírta olyan sokáig), mind a Motorpsycho. A grunge-os alapokból hamar egy ambíciózus pszichedelikus-zajos-indierock megszólalás született, amivel Európa-szerte elismertek lettek, igaz, a nagy brit vagy amerikai áttörés elmaradt. A Motorpsycho közel harminc éve megállíthatatlanul aktív, ügyesen továbbfejlődő és hazájában az egyik legtöbbre tartott együttes. Rajtuk kívül ebből a körből még a Madraguda Nick Cave-es hangulatú remek alterockja tudott némi figyelmet kivívni külföldön (ha nem számítjuk, hogy a Secret Garden egyik fele norvég, de ne számítsuk), ám hamarosan nagyot változott arrafelé a világ. Először a retrós rockzenekarok, a Gluecifer és a Turbonegro (fent, nagyban) értek el komolyabb méretű közönséget Európában. Főleg az utóbbi vált kultikussá őrült koncertjeinek köszönhetően, meg persze garázsrockot, glamet, (pre)punkot és rockot (sőt egy kis metált is) keresztező csúcslemezei (Ass Cobra - 1996, Apocalypse Dudes - 1998) miatt, de 1998-ban, a nagy befutás előtti pillanatokban feloszlottak. Mire 2002-ben egyre növekvő kultuszuk miatt visszatértek és dicsőségesen learatták a babérokat, már a svéd The Hives világsztár volt a tőlük koppintott megszólalással.

Dömötör Endre

(folytatjuk)