A sötétéből a fény felé – Cold Cave-koncertbeszámoló és -galéria

A Cold Cave bő három év után, április 11-én tért vissza Budapestre, most a GMK helyett a Dürer Kert 041-es termébe, hogy újra berántsa a ránézésre úgy kétszáz fős közönséget a maga sajátos, zeneileg a nyolcvanas évekből építkező, egyszerre nyomasztó és optimista világába.

Az este alapozásáért az évek óta tomboló retro synthwave egyik hazai képviselője, BD-209 felelt, aki nemrégiben a hajón, Perturbator előtt is felbukkant és egyáltalán nem volt rossz amit csinált, de pont az volt vele is a baj, ami a műfaj nagyon sok képviselőjével. Hogy a maga módján szórakoztató, meg jó ahogy újra előszedik a 80-as évek trash synth hangzását, de ennél nem nagyon csinálnak többet és tökugyanolyan zenéket írnak, mint amiket annak idején a Z-kategóriás filmek, kezdetleges játékok vagy éppen a mai fejjel felfoghatatlanul rettenetes aerobic videók alatt hallhattunk. Jó, persze, ez egy revivalhullámnak a lényege, de nekem a legtöbb synthwave-előadónál mégis hiányzik valami olyan plusz csavar, amit mondjuk a zseniális Carpenter Brut tesz hozzá a műfajhoz a metalhangzás beemelésével.

A Cold Cave az előző látogatása óta nem sok új anyaggal jelentkezett: az első pesti koncert után nem sokkal kijött Full Cold Moon egy válogatásanyag volt korábbi kislemezes dalokból és azóta is csak újabb, többnyire 7"-en kiadott kislemezekkel bővült a diszkográfia.

A COLD CAVE-FŐNÖK VINYL IRÁNTI RAJONGÁSÁRÓL BŐVEBBEN A KONCERT ELŐTTI INTERJÚNKBAN.

Az utolsó stúdióalbum és egyben az eddigi legerősebb Cold Cave-lemez, a 2011-es Cherish The Light Years volt, ami zeneileg elütött némileg a többi kiadványtól, ugyanis a sötétebb, borongós dark wave / minimal synth ötvözet helyét itt szinte teljesen átvette egy sokkal felszabadultabb, könnyedebb szintipophangzás, tele olyan dalokkal, mint az Alchemy And You, ami a cuki kis fúvósaival már szinte a tweepop inspirálta svéd indie-csapatokat idézte. És az egész albumnak volt egy szinte euforikus alaphangulata, még akkor is, ha ez a felhőtlen vidámság csak látszólagos volt és pontosan addig tartott, amíg nem kezdtünk el odafigyelni a szövegekre is.

Viszont, habár sok minden előkerült a Cherish The Light Years-ről is, a könnyed fesztiválhangulatnak itt nyoma nem volt, amiben szerepe volt annak is, hogy a kis ugrabugra szintipoposabb dalok is jóval erőteljesebben, átütőbben szóltak élőben, nomeg annak is, hogy mindent megtettek a nyomasztó, szinte klausztrofób atmoszféra megteremtéséért. A termet még a kezdés előtt telenyomták füsttel, de nem csak úgy tessék-lássék, hanem úgy, hogy gyakorlatilag semmit sem lehetett látni, majd az oszladozó ködöt rendszeresen pótolták, az egyetlen fényforrás pedig a vetítő volt – már amikor egyáltalán el lehetett látni a vászonig. Wesley Eisold, a Cold Cave egyetlen hivatalos tagja alig-alig tűnt elő arcába lógó haja mögül, a két szintén feketébe öltözött segítője, Max G. Morton és Eisold felesége, Amy Lee pedig távolságtartóan és érzelemmentesen asszisztált a háttérből és ez a rideg, magába forduló előadásmód, a dallamos, de súlyos ütemekkel és a sötét, füsttel terhelt teremmel együtt olyan atmoszférát teremtett, ami menthetetlenül magába szippantotta a közönséget. A ráadás idejére azonban engedett a nyomasztó hangulat szorítása, a füst is kitisztult és az utolsó dalok alatt háttérül szolgáló, felhőkbe burkolódzó földgolyó fenséges látványa is hozzájárult ahhoz, hogy az egész koncert kapott egy ívet, mintha egy utazás lett volna a teljes sötétségből és kilátástalanságból egy pozitívabb, reménytelibb végkifejlet felé.

beszámoló / fotók: Frank Olivér http://infinitebeat.hu