George Michael karácsonyi halála újabb teljesen váratlan, túl korai és végtelenül szomorú sztárhalál 2016-ban. Legjobb dalait válogattuk össze, a helyzet nagyon kínálja a lehetőséget a Last Christmas-ezésre, de ezt természetesen kihagyjuk - már a dalt meg persze nem, mert az nagyon jó. Íme, George Michael életművének legjava, Recorder-szűrőn keresztül.
Az 1983-as első Wham!-lemezt dicsértük, mint szégyentelen nyári albumot, a salsoulos-kongás-diszkós, elektrofunkos, Motown-soulos dalok közül a Club Tropicana című jazzfunkos, Chic-basszusos sláger megunhatatlan, nincs szíve, aki ezt lenyálasozza. Hát a trópusi nyaralókon élcelődik!
A Fantastic debütről lehetne még sorolni a korai rap-betétekkel illetett elektrofunkos slágereket (Young Guns, Wham Rap!), vagy akár a lemez többi lendületes kislemez- és "töltelék"-dalát (Bad Boys, Come On!), de jöjjön egy underdog (ami ugyan a Club Fantastic Megamix rajongói klubos 12"-en központi helyen szerepel), a szintén 100% sunshine sláger A Ray Of Sunshine, ami arra is tökéletes példa, hogy már ezen a bemutatkozó albumon is mennyire állatul énekel George Michael:
Az 1984-es második lemezen, a Make It Bigen már azért egyenetlenebb a színvonal, akad egy-két túlméretezett ballada, de a zenekart végképp berobbantó buggyant tánctér-bomba Wake Me Up Before You Go-Go és az elektrofunk-vonalat továbbvivő Everything She Wants mellett a Freedom perfekt Motown-soulja kiemelkedik:
Na meg persze a Careless Whisper is, megannyi szuper és megannyi vicceskedő feldolgozás alapanyaga. Michael pontosan érezte - még ha a szöveget később maga szólta is le -, hogy mennyire jó dal ez (ráadásul a kevés közös szerzemények egyikeként Wham!-es társa, Andrew Ridgeley is kapott benne szerzői kreditet), ám Georgieboy szabadságvágya kissé fura helyzetet teremtett, hiszen kislemezen pont ez a szoftszex-szaxofonos dal, az 1984-es album egyetlen közös száma jelent meg saját neve alatt szólódebütálásként:
1984-re jutott még egy dal, igen, a Last Christmas, ami egyrészt az egyik elnyűhetetlen és tényleg jó karácsonyi dalok egyike, másrészt a legtöbb példányban eladott kislemez, ami nem jutott fel a brit lista élére, csak a második helyig. 1984-ben a Band Aid szupergrup segélydala, a Do They Know It's Christmas? előzte be, 1985-ös újrakiadásakor Shakin' Stevens Merry Christmas Everybodyja lett a karácsonyi listavezető - nyilván mindkettőnél fényévekkel jobb szám és jóval maradandóbb is:
Az 1986-os utolsó Wham!-lemez már csak sika, kasza. A brit dupla - lényegében kislemezválogatás - kiadáson (The Final) az összes korábbi nagy sláger többnyire 12" verziója, az amerikai verzión (Music From The Edge Of Heaven) a Wham Rap! új változata, a Last Christmas, az 1985-ös kislemez, a remek Motown-beat I'm Your Man mellett négy új szám szerepel, igaz azok közül a Wham!-esszenciaként is értelmezhető The Edge Of Heaven szuper, de a legjobb az itt végre nagylemezre is került Club Tropicana 1983-as B-oldalas száma, a Blue (Armed With Love), ami furamód (merthogy régi) előjelezte a szólókarrier egyik hangzásbeli irányát:
Az énekes duettjei közül talán rögtön az első, az 1987-es, Aretha Franklinnel közös I Knew You Were Waiting (For Me) a csúcs:
1987-es Faith szólódebütről nehéz dalt kiemelni, egyrészt majdnem mindegyik kislemez volt, másrészt a Cure-nyúló címadótól a mélyebben funky I Want Your Sexen át a mesteri lassúkig (Father Figure, Kissing A Fool) egyformán jók, de jöjjön a korong legprogresszívebb szelete, a kislemezverzióban a korszak sztárproducerpárosának, az amerikai new jack swinges Jam&Lewis-nak a kezelését is igénybe vevő Monkey:
A legerősebb dalokat tartalmazó, legjobb hangszerelésű, legegységesebb George Michael-album egyértelműen az 1990-es Listen Without Prejudice Vol. 1. Erről is nehéz mit kiemelni, mert annyi a jó. Kezdjük a nyitó, felvezető kislemezes briliáns Praying For Time-mal:
A Freedom '90 ellenállhatatlan funkos dancepop:
De a legjobb a jazzsoulos, keringős, impotens szerelemi háromszögről szóló Cowboys And Angels:
Innentől aztán, bár még bőven akadtak nagy slágerek - például a Freedom '90-t folytató, szintén kiemelkedő Too Funky a Red Hot + Dance AIDS-segélylemezről, vagy az ezeket továbbgondoló Fastlove az 1996-os Older albumról, netán ugyanarról a míves lemezről a Jesus To A Child című előzőhöz hasonlóan No. 1 kislemez -, de az olyan briliáns húzások, mint a saját szexbotrányát ironikusan, szégyentelen gaydiscóban megéneklő Outside, már megritkultak:
Ilyen volt még a 2002-es hangminta-heavy, brit (Blair) és amerikai (Bush) miniszterelnöknek beszóló Shoot The Dog diszkója is (de az utolsó saját dalos nagylemez, a 2004-es lomha Patience többi dala már nem ennyire telitalálat, sőt):
Amiben még nagyon jó volt George Michael, az a feldolgozás. Már a Wham!-mel is elpottyantott néhányat, de szólóban egészen belemelegedett, a csúcsot egyértelműen a Freddie Mercury-emlékkoncertről készült Five Live EP dalai jelentik, azok közül is a zseniális Killer/Papa Was A Rolling Stone élő mashup (de az Elton Johnnal közös 1991-es Don't Let The Sun Go Down On Me, a Mary J. Blige-dzsel közös Stevie Wonder-átirat, az 1998-as As és az 1999-es Songs From The Last Century album swing-feldolgozásai közé rejtett U2/Brian Eno/Luciano Pavarotti-féle Miss Sarajevo is remek):
George Michael utolsó évtizede már nem az új zenékről szólt, a nagyzenekari önfeldolgozós Symphonicától inkább tekintsük el, akárcsak az elszórt új daloktól, de hogy a szíve és a humora még ezekben az időkben is a helyén volt, azt bizonyítja, hogy nagyon szatirikus és önironikus jelenetet vállalt Ricky Gervais humorista Extras (Futottak még) című tévésorozatában, amiben önmagát alakítva tűnik fel egy parkban - nyilvános szexért:
és erre még egy díjátadós videóban is rátromfoltak Gervais-zel - egy ágyjelentben:
sőt, James Corden ma már milliós nézettségű Carpool Karaoke című sorozatának még más tematikájú első részében is George Michael szerepel, szintén önironikus csúcsformában, emlékezzünk rá így:
