Azealia Banks rasszista és homofób tweetjei miatt repül a Twitterről és dobják két fesztivál programjából is. Sinéad O’Connor a Facebookon él drámai családi életet. A Yacht ál-pornója visszafelé sül el egy socialmédiás promóció során. Az utóbbi időben sűrűn láthattuk, hogy popzenészek botrányt okoznak a legnagyobb közösségi platformokon.
Persze a popzene soha nem csak a zenéről szólt, hanem egyebek mellett a botrányról is, legyen az olyan, ami a társadalmi normák változása miatt mára inkább megmosolyogtató (csúnya szavak a tévéműsorban!), netán pozitív jelentést kapott (a rasszista gyakorlat vagy a szocialista bürokrácia provokációja) – vagy olyan, ami ma is felháborítónak számít. És botrányból nincs is hiány, ám nem pusztán egy régi jelenség él tovább új felületeken: a közösségi média sajátosságai miatt a botrányok egészen mások, még akkor is, ha tartalmukban esetleg hasonlítanak a régiekhez.
Ez vagyok én, oké?
Induljunk ki Kanye Westből, ki másból: 2007-es Can’t Tell Me Nothing című mixtape-jén volt egy Interviews című szám, amelyben a Young Folks (a Peter Bjorn And John trió fütyülős slágere – a szerk.) alapjára magyarázta, mi a baja az interjúkkal: olyanok, „mintha írnál egy számot, aztán valaki megváltoztatná a szövegét, de meg sem mutatná, hogy mire, hanem rögtön leadná a rádió. Mondasz valamit, aztán valahogy összefoglalják és megváltoztatják.” Például mond egy viccet, ami attól jó, ahogyan megfogalmazza – aztán az újságíró kiemeli a poént, ami önmagában olyan hatást kelt, mintha ő (mármint Kanye) őrült lenne.
AKI RÉGÓTA JÁTSZIK VELÜNK - DJ VENOM AJÁNLJA KANYE WEST ÚJ ALBUMÁT.
Új felületeken új énképek a popsztárokról
Ekkoriban még a MySpace volt a király, 2008-ben vette át az első helyet a Facebook, majd jött a többi; és ezzel párhuzamosan jöttek rá egyre többen a sztárvilágban Kanye igazságára: kaptak egy, majd rengeteg felületet, ahol olyan képet közvetíthetnek magukról, amilyet csak akarnak és/vagy amilyet a brandszakértők tanácsolnak. 2010-ben jelent meg a Slate-ben a Kanye Westnek van egy serlege című nagy interjú, amelynek szerzője „teljes hozzáférést” („all-access”) kapott Kanye West életének minden pillanatához, bár „teljesen nem-exkluzívat” – vagyis az átfogó portrét Twitter- és egyéb üzenetek alapján írta meg. Voltak, akik ebből (mármint hogy ezt meg lehet csinálni) a zenei újságírás halálát olvasták ki, de ez nem jött be; viszont az igaz, hogy ma a zenei hírek többségében a Twitterre, Facebookra, Instagramra stb. posztolt információkból állnak; a botrányoknak is egyre inkább ez a jellemző formája.
Baromság közvetlenül tőlük
Óriási különbség, hogy míg a hagyományos média sajátossága a közvetítés, amire rá lehet kenni sok mindent, addig a Twitterre kiírt baromság közvetlenül a művésztől érkezik, így vállalnia kell érte a felelősséget. Kivéve persze, ha nyilvánvaló, hogy a kiadó vagy menedzsment PR-szakemberei hibáztak; például amikor Susan Boyle lemezét felvezetve a #susanalbumparty hashtaget terjesztették volna, és a fél internet azon röhögött, hogy „Su’s anal bum party” – erről biztos nem az énekesnő tehetett.
De ennél is többről van szó. A hagyományos média egy másik világot jelenít meg; még amikor „hétköznapi emberek” szerepelnek benne, ők pusztán azáltal többek lesznek ennél, hogy „benne vannak a tévében”. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy néha azt mondjuk: „a sztárok is emberek”. Amikor valami trivialitást bizonygatni kell, akkor valami nem stimmel – a szomszéd néniről soha nem jutna eszünkbe ilyet mondani. Ennek a másik világnak saját szabályai vannak, például szükséges időről időre valami botrányt produkálni – ami egyszerre valóságos (milyen emberek vannak!) és nem (annyira) valóságos, a médium (közvetítő) sajátos működéséből következik.
A közösségi média: valóság
Ezzel szemben a közösségi médiában a zenészek ugyanabban a térben jelennek meg, mint barátaink és ismerőseink. Persze nagy pénzeket fizetnek azért, hogy kitűnjenek, de a mindenkit egymás mellé, egy szintre helyező közegből kell kitűnni, míg a hagyományos média eleve egy más közeg volt. Ez lényegi különbség a botrányokat tekintve: egy hülyeségeket beszélő, kötekedő alak a hagyományos médiában szórakoztató lehet és fontos szerepe van erkölcsi háztartásunkban (lám, mi jobbak vagyunk, pedig ő a híres), a valóságban azonban elviselhetetlen. Márpedig a közösségi média: valóság, vagy majdnem az. Látványos példa erre Azealia Banks: míg a beefek ősidők óta hozzátartoznak a hiphophoz (gyakran övön aluli ütésekkel), amikor a nagy reményekkel indult Azealia ugyanezt a Twitteren csinálta, hamarosan mindenkinek iszonyatosan elege lett belőle, már azelőtt, hogy a Zayn Malik elleni kirohanásában sikerült még a rasszizmust is bevetnie.
A kontextusnélküliség
A közvetítettség (látszólagos) hiánya vezet ahhoz is, hogy a hagyományos botrányok PR-katasztrófája elleni védekezés egyik fő panelje, a „kiragadták a kontextusból” elveszíti az érvényét. A közösségi média eleve a kontextusnélküliség terepe: jellemzően a hírfolyamot nézzük, amiben egy ember/brand egy-egy poszttal van jelen, egészen más posztok között egyenrangúként; csak ritkán önmagában azt, miket ír egy sztár. Egy erős személyes brand felülemelkedhet ezen (ha valakiről minden követője tudja, hogy a női egyenjogúság híve, talán néha viccelhet, hogy „a konyhában a helyük”), de minél nagyobb a megcélzott közönség, ez annál kevésbé lehetséges. Azealia Banks a Zayn-affér utáni bocsánatkérésében azért próbálkozott ilyesmivel: „a curry-szagú cafkából” a curry-szagú nem sértés, mert New Yorkban, ahol a taxisok fele indiai, pakisztáni, gond nélkül lehet ezzel mókázni – védekezett, nem túl sikeresen. Szórakoztatóbb példa a kontextusvesztésre, amikor Stephen Colbert kifigurázta Kanye West nevezetes Twitter-ámokfutását. Az „Ima fix wolves” tweet „lehet, hogy a Wolves című számra utal, de nem zárhatjuk ki, hogy a valódi farkasokat szeretné felfejleszteni egy kicsit: mondjuk szárnyakkal és a fejükön gyémántberakásokkal” – mondta Colbert.
Jellemző, hogy a bocsánatkéréseknél jóval gyakrabban kerül elő a PR-szagú, semmitmondó, emiatt sikertelen fogalmazásmód; ha egyszer a közeg az, ennek is személyesnek kell lennie, mint a homofób kirohanása után számos fellépésről kipaterolt Ten Walls-é: „saját magamnak is csalódást okoztam; egyáltalán nem jellemző rám, egy különösen dühös és stresszes időszaka volt az az életemnek” – ilyesmiket írt és legalább hihető volt.
A hülyeség megőrződik
Bár a közösségi média sok szempontból úgy működik, mint a szóbeliség (a Walter J. Ongtól származó kifejezéssel „másodlagos szóbeliségnek” nevezik), megtartja azért az írásbeliség több fontos jellemzőjét: például azt, hogy megőrződik. Hiába törölnek egy buzizó tweetet, addigra már retweetekben, screenshotokban mindenhol elterjedt; ott lesz a nyoma a Wikipedia-szócikkben és számos hírben, akár jóval később is. A zenei lapokat, tévéműsorokat csak időről időre fogyasztottuk, így könnyebb volt elvonatkoztatni attól, hogy kedvencünk egy barom, és ott volt nekünk csak a zene – a közösségi médiában viszont „állandóan” ott vagyunk, és gyakran onnan értesülünk az új megjelenésekről is. Így az eleve kézzelfoghatóbb botrány jobban rányomja a bélyegét a sajnos baromnak bizonyult ember zenéjére is.
Rónai András
Banks májusi kislemezéhez készült klip:
