„A részek összecsiszolódtak egésszé” – Ripoff Raskolnikov-interjú

Ripoff Raskolnikov dalszerző-előadó az ausztriai Linzben született, már több mint negyven éve zenél és az évek folyamán tiszteletbeli magyarrá lett, egy Vas megyei faluban él. Négy év szünet után, nemrég jelent meg, itt nálunk debütált tizenkettedik nagylemeze, a Dead End Blues-zal felvezetett remek Odds And Ends. Holnap, június 11-én az A38-on mutatja be az anyagot, ráadásul egy másik kiváló gitáros, Little G Weevil is csatlakozik hozzá.

- Akkor voltál tinédszer, amikor épp Jimi Hendrix és a hippizenekarok a csúcson voltak. Akkoriban Ausztriában is nagy flowerpower hullám volt?

- Persze, bár Ausztriában minden pár év késéssel jött, ahogy a flowerpower is.

- Akkor ezekbe a blues alapú zenékbe beleszerettél első hallásra?

- Igen, hát Hendrix is bluesgitáros volt alapvetően. Ebben a zenei világban nőttem fel, kezdtem figyelmes lenni a popzenére, mert ugye annak idején a popzene még mást jelentett, mint ma. És mivel voltak ott olyan arcok, mint a Hendrix, elég hamar kiderült, hogy annak a zenének mik voltak a gyökerei. És akkor kezdtem nagyon érdeklődni a háború előtti blues arcok után, mint Robert Johnson és a többiek.

- Ausztriában akkoriban nem volt blues szcéna, amibe be tudtál volna kapcsolódni, és ezért mentél el vándorzenészkedni, vagy csak a kaland kedvéért?

- Nem, a klauzális összefüggések teljesen mások voltak akkoriban. Nem is Ausztriában, hanem Németországban éltem akkoriban, ott érettségiztem 73-ban, és nem is tudtam mindenképp azt, hogy zenész akarok lenni, ebből megélni, csak azt, hogy mit nem akarok. Nem akartam polgári pályafutást, és akkor kezdtem kicsit utazgatni. Akkor még teljesen más világ volt, volt egy csomó hippszerű arc, aki úgy élt, hogy egy hónapot dolgozott Németorszgában vagy Svájcban és ebből a pénzből lehetett élni egy évig Marokkóban vagy Ázsiában. Nekem is kábé ilyen elképzelésem volt tinédzser koromban, de miután találkoztam utcazenészekkel kiderült, hogy így is lehet pénzt keresni, ami még kellemesebb volt. Ezen a kerülőúton lett végülis néhány év alatt valamennyire komoly zenész belőlem.

- Hogy látod, ma már nem lehetne ezt a vándorzenész-életmódot csinálni?

- Sokkal nehezebb, bár vannak még mindig sokan, akik az utcán zenélnek. Nekem az volt a szerencsém, hogy egy olyan korban és a világnak olyan részén nőttem fel, ahol nagyon nem volt szegénység, és simán meg lehetett élni abból, amit a többiek eldobtak.

- Zenészként rögtön ez a folkos, bluesos világ volt, amiben elkezdtél játszani, vagy voltak esetleg kirándulásaid más műfajokba is?

- Különböző folkzenékkel próbálkoztam, volt időszak, hogy hegedültem és mandolinoztam. Mindig arra gondoltam, hogy valamikor tudok majd én is olyan dalokat írni, mint a Bob Dylan, ami nyilván nagy félreismerés volt, mert egy kezdő dalszerző, akinek ez még nem is a saját anyanyelve ne hasonlítsa magát a világ legjobb dalszerzőjéhez. (nevet)

- Ezt csak azért kérdeztem, mert a műfaj, amit csinálsz elég sallangmentes, és ahhoz hogy ennyi ideig csinálja ezt valaki fejben nagyon letisztultnak, önazonosnak kell lennie. Ez nálad nagyon hamar kialakult?

- Azt nem is mondanám, hogy hamar, már több, mint negyven éve csinálom, és valamikor közben kezdett kialakulni egyfajta saját stílusa az embernek. Összecsiszolódott az egész. Azt nem mondom, hogy valami nagyon zseniális dolog, amit senki más nem csinál, de valahogyan mégis valami egyéni stílus kialakult az évek során.

- Ez az egyéni stílus sokak szerint közép-európai blues. És azon gondolkoztam, hogy mi lehet az a közép-európai blues. Ezt te is így látod?

- Nem én találtam ki. (nevet)

- De mi az, ami szerinted talán más, ha valaki itt játssza a bluest, mint hogyha annak őshazájában?

- Én sose voltam az a fajta zenész, mint sokan itt Európában, akik minél jobban próbálják azt csinálni, mint az igazi, amerikai blues arcok. Engem mindig az vonzott, akár a Bob Dylan, meg annak idején a Rolling Stones is, meg végül is a Hendrix is, hogy a blues alapján valami mást próbál az ember összehozni. Engem azért lehet, hogy mindig a blues fiókba tettek, mert amikor a nyolcvanas években elkezdtem fellépni szólóban saját dalokkal, akkor kitaláltam ezt a mottót az egészre, hogy 20th Century Blues, ami inkább a 20th Century-ről, semmint a bluesról szólt. Talán emiatt volt ez, hogy mindig ebben a fiókban voltam, holott annyira talán nem is blues, amit csinálok. Bár mint gitáros, én is inkább blues gitárosnak érzem magam, mint akármi másnak, de nem ugyanabban az óceánban akarok horgászni, mint akár a BB King vagy a Fekete Jenő.

- Nagyon sok magyar zenésszel játszottál már, és most jelenleg is magyar zenészek vannak a zenekarodban. Szerinted mi az, ami jellegzetes a magyar blues zenészekben? Vagy miért alakult így, hogy pont magyarokkal zenélsz ilyen sokat?

- Azt én sem tudom, de amikor először koncerteztem Magyarországon, az már nagyon régen volt, 87-ben, akkor valami okból úgy éreztem, hogy itt van olyan érdeklődés, ami otthon Ausztriában nem. És ez valami okból megmaradt, ez a kémia köztem és a magyarok között, ami jól működött.

- Akkor otthon Ausztriában nincs meg az a jól kiépült szakmai kapcsolatrendszered, mint itt?

- Most már nincs, mert egyrészt javában itt élek Magyarországon, a zenekaromban mindenki pesti, rajtam kívül. Egyre jobban belecsúsztam a magyar zenei életbe és egyre jobban kicsúsztam a grazi zenei világból. Ez nem szándékos volt, csak úgy megtörtént, és kicsit sajnálom is, mert régen azért csak kijutottam mondjuk Németországba, Franciaországba és az megszűnt azért. Most vagy Ausztriában játszom vagy Magyarországon.

- Ha már szóba került, hogy egyre többet itt vagy. Vas megyében vettél ugye házat. Erről megvan az embernek az az elképzelése, hogy a zenész elvonulva a világtól pengeti a gitárját egész álló nap. Volt e mögött ilyen indíttatás, hogy nem Pestre költöztél vagy más nagyvárosba?

- Én egy városi gyerek vagyok, Linzben születtem, ami persze nem olyan nagyváros, de azért mégis város, és már eléggé korán, miután rengeteg városban jártam utcazenészként, rájöttem arra, hogy kevésbé vonz engem a városi élet. Mindig vonzódtam a vidéki élethez, és ezt valahogy sikerült megvalósítani Vas megyében.

- Van az a híres videód, amin Muzsikást játszol. Látsz esetleg valamilyen kapcsolódást a kárpát-medencei népzenék és a blues között? Nem is feltétlen zeneileg, hanem hozzáállásban, hangulatukban?

- Annyi hasonlóságot látok, hogy a mind a kettő egy nagyon érdekes és eredeti, autentikus népzenefajta. Vannak olyan országok, ahol nagyon érdekes népzene van, és vannak, ahol nem annyira. A magyar népzene, főleg, amiben benne vannak a páratlan ritmusok, az nagyon érdekel engem. Sok hasonlóságot nem látok a blues-zal, de az tény, hogy mindegyik képes még azt az embert is megfogni, aki nem érti a szöveget.

- Olvastam, hogy egyszer ezt nyilatkoztad: “Ha ma meghallgatom a régi felvételeket, néha szégyellem magam, mennyit kiabálltam”. Ez csak azért érdekes, mert ezekről a folkos, bluesos singer-songwriter dalokról azt gondolja az ember, hogy minél többet játsza valaki, annál jobban beérik, annál autentikusabbá válik. Hogy gondolod jobban érted, vagy érzed ezt a zenét, mint régen?

- Egyrészt talán jobban érzem, másrészt megtanultam jobban bánni velük, mert az tény és való, hogy a régi felvételeken kurva sokat kiabáltam és az valami okból sose volt jó. Van aki tud kiabálva is jól énekelni, mint a Ray Charles vagy a Joe Cocker, de az nekem sose ment, én csak kiabáltam. Még manapság is néha előfordul egyébként, hogy ezt érzem, amikor valamit visszahallgatok.

- Az új lemezen én azért nem hallottam, hogy kiabáltál volna.

- Hát egy lemez mindig más, egy ember újra énekelheti ha nem tetszik neki.

- Sok idő volt felvenni az új lemezt?

- Nem éltem egyébként ezzel, a legtöbb, amit lehet hallani az első take, sőt a legtöbb olyan ének, amiről úgy gondoltam, hogy csak mankó lesz majd, de a technikus lebeszélt róla, hogy újraénekeljem. Van egy pár olyan, amin csak egy pár sort kijavítottam, a Late Monday Night-ot szerintem teljesen újraénekeltem, de a legtöbb úgy maradt ahogy volt. Persze ez csak a vokálra vonatkozik, a hangszereknél volt, amikor még utána játszottam másik gitáron, mandolinon, de egybént azt is élőben, négyesben vettük fel az alap sávokat.

- Ez a lemezfelvétel is csak úgy jött a semmiből? Azt sokszor elmondtad, hogy többször is valaki csak úgy szólt, hogy lehet stúdiózni, ez is így jött össze, vagy ezt azért terveztétek?

- Ez egyrészt itt is úgy volt, hogy a Peti (Podlovics Péter a Ripoff mellett többek között a Quimby menedzsere is - a szerk.) mondta, hogy srácok nem kéne valami lemezt felvenni. Mire mi mondtuk, hogy persze, de azért előtte gondolkodtam, hogy lesz-e elég olyan anyag, ami még nem volt lemezen. Csináltam is magamnak otthon egy to-do listát, hogy mik azok a dalok, amik megvannak, és fel lehetne venni, mik azok, amiket meg kéne írni. Van olyan, hogy az embernek van egy ötlete, amiről lehetne írni, vagy csak egy cím, de azon múlik csak, hogy az ember leüljön, dolgozzon rajta és akkor meg lehet írni, de ahhoz is sokszor lusta vagyok, ha nincs egy olyan lökés, ami miatt muszáj.Egyszer volt életemben olyan, hogy volt egy csomó dalom, és úgy gondoltam, ezeket föl kéne venni, és meg is terveztem, felhívtam a zenészeket. Ez a 2006-os album, az Everything Is Temporary volt, végülis úgy jött létre ez a mostani zenekar. Azt tényleg én terveztem meg, és felhívtam a három barátomat (Nagy Szabolcs - zongora, Varga Laca - basszusgitár, Gyenge Lajos - dob), akikről azt gondoltam, hogy velük lehetne együtt zenélni.

- Lényegében teljesen egyedül szerzed a dalokat, szöveget, zenét egyaránt?

- A dalokat én szoktam írni, a zenei agy viszont a Nagy Szabolcs, már ami a hangszerelést és hasonlókat illeti, ott végülis ő a zenekarvezető. Nekem egy dal az egy akkordmenet és egy szöveg (nevet). Nem vagyok sajnos az a fajta dalszerző, mint a Mark Knopfler, aki szerintem, amikor ír egy dalt előre tudja, hogy a ládbob mit fog játszani. Ezt a részt a Szabi tölti be nálunk.

- Én úgy éreztem, hogy az új album valamivel sokszínűbb lett, mint az előzőek. Akkor ez Nagy Szabolcs érdeme is, hogy mondjuk hangszerelésben változatosabb lett?

- Igen, de ez már az előző két zenekaros lemeznél is úgy volt, hogy amit én feljátszottam szólógitárokat azt is ő mondta, mikor volt jó. Sokszor a ritmusszekciónak is ő szokta mondani az ötleteket.

- Amikor írsz egy dalt, van valamiféle tudatosság benned, hogy egy dalt elvigyél egy bizonyos nagy előd (Dylan, Stones, Tom Waits) hangzásának irányába? Már ha érzed a dalban, hogy a lehetőség benne van.

- Inkább az a nehézség, hogy ne legyen olyan. Ezek a befolyások megvannak sajnos, vagy hát egyrészt természetes és muszáj is, hogy az embernek legyenek ilyen példák maga előtt, akiket tiszteletben tart, de nyilván nem akarom, hogy aki meghallgatja, azt mondja “ez olyan, mint a Bob Dylan”. Remélem, hogy kicsit eltávolodtam már ettől a fázistól, amikor még lehetett hallani ezeket, vagy hogy utánzok bárkit.

- A dalokat viszont mindig angolul írod, próbálkoztál már más nyelven, németül, esetleg magyarul is?

- Próbálkoztam fiatalkoromban egy kicsit németül szöveget írni, de nem ment nekem. Van olyan, akinek megy, de nekem nem ment. Az az igazság, hogy tinédzser korom óta mindig angol nyelvű dalszerző akartam lenni és megmaradtam ebben a dologban. Magyar nyelven meg énekelni sem annyira szoktam. Ott van az a Muzsikás dal például, ami ugyan sok embernek megtetszett, de nekem mégsem tetszik annyira. Illetve készült most egy Quimby-feldolgozás lemez, amire én a Turning To The Blue-t játszottam fel, amiben van egy darab magyar nyelvű verzé. És tényleg terveztem eredeti nyelven elénekelni azt, de nem tudtam valami miatt, úgyhogy lefordítottam angolra inkább. Az már a karrierem hátralevő részére valószínűleg nem járható út nekem, hogy magyar nyelvű énekes legyek. (nevet)

- Ha már a Quimby szóba jött, a Tom Waits tribute zenekarban, a Braindogsban is együtt zenélsz Kiss Tibivel és Líviusszal. Ennek az együttesnek az ötlete honnan jött? Szerettetek volna egy jó hangulatú tribute bandát, vagy úgy álltatok hozzá, hogy valamit hozzá is tesztek a Tom Waits-dalokhoz?

- Talán annyit teszünk hozzá, hogy mind a hét ember erős egyéniség és nem ragaszkodunk az eredeti verziókhoz, mindenki hoz valami olyat, ami az övé. Itt sem az a cél, hogy utánzat legyen, hanem mintha ezeket a fantasztikus számokat alapul vennénk, hogy jammeljünk egyet. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy az Ian Siegel egy nagyon jó előadó, mert ha lenne is egy ember, aki úgy tud énekelni, mint a Tom Waits, de nem tud szólni a közönséghez, akkor biztos kevésbé lenne ez jó. Az, hogy ez Magyarországon ilyen népszerű lett, az nyilván annak köszönhető, hogy benne van a két Quimby-tag, de mi mind imádjuk a dalokat, és örülünk, hogy eljátszhatjuk ezeket.

interjú: Csada Gergely
nyitókép: Zalka Imre

TI MAGYAROK! - KÜLFÖLDI ZENÉSZEK MAGYARORSZÁGON.

Ripoffék holnapi, június 11-i koncertjének Facebook-eseményoldala

és akkor a remek dalszerző-előadó album, az Odds And Ends: 

Ripoff Raskolnikov Facebook-oldal
http://www.ripoffraskolnikov.com/