Lány az őrület szélén – Ladyhawke és lemezei

Az Új-Zélandi Ladyhawke 2008-ban adta ki nagy sikerű indietronicás debütalbumát, amit azóta négyéves periodicitásban követnek az újabb albumok, a 2012-es Anxiety után - az A Love Song neonszínekben úszó, videotékák iránt nosztalgiázó klipdalos felvezetése után - a napokban megérkezett a harmadik is, Wild Things címmel.

Philippa ’Pip’ Brownt – aki hatalmas göndör sörénye mellé előszeretettel visel bő férfiruhákat – mintha a világ összes típusú szorongása kínozná egyszerre. Van szociális fóbiája (amikor a társasági szituációk és a kommunikáció egy rémálom), emellett Asperger-szindrómát is diagnosztizáltak nála (enyhén autisztikus vonások, kóros befelé fordulás, bámulatra méltó elmélyülés egy adott területen.) Ehhez hozzájön, hogy az iskolás éveinek nagy részét különféle betegségek miatt kórházban töltötte, és ha bent is ült az iskolapadban, akkor is főleg zenehallgatással, az ablakon kifele bámulással és álmodozással volt elfoglalva.

Először a relatíve ismeretlen, új-zélandi Two Lane Blacktopban, illetve az Ausztráliában alakított Teenagerben töltött be szólógitáros pozíciót, utóbbi énekese az a Nick Littlemore volt, akinek később az Empire Of The Sunnal sikerült az áttörés. Littlemore volt az, aki meghallotta Pip titkokban rögzített kis dalkezdeményeit és bátorítani kezdte, hogy kezdjen velük valamit, ebből aztán meg is született a címnélküli első lemez.

Az egész album a 80-as évek bűvöletében fogant (a Ladyhawke nevet egy Michelle Pfeiffer-moziból szedte) – és ellenállhatatlan slágergyűjtemény lett, minden darabja erősen evokatív, filmzeneszerű, első hallgatásra is instant nosztalgikus érzéseket indukál és közben kaleidoszkópszerűen villantja fel a 80-as évek számos kulcsmomentumát és figuráját Cyndi Laupertől Kim Wilde-ig. Öt kislemezt másoltak ki róla, élükön a My Deliriummal, ami egy jellegzetes riffel ékesített, eszelősen fülbemászó, elsöprő intenzitású dal arról, mekkora képtelenségnek tűnik felhívni valakit, aki fontos. Az ehhez készült video, a vízfestékes illusztrált részekkel meghatározó eleme lett a jellegzetes Ladyhawke-imázsnak, és a kislemezborítóval együtt tovább erősíti a lemez központi, álmodozásba meneküléses tematikáját. A szóban forgó albumborítón egyébként Ladyhawke az ágyon térdelve, egy szintivel, egy videójátékkal és macskákkal olyan, mint valami kúl, 21. századi vénlány.

A debütlemez körül kialakult buzz a reflektorfénybe lökte, azonban a szorongások ilyen komplex együttese meglehetősen kihívásokkal telivé teszi a frontpozíciót. Közel négy évbe telt, mire Pip előállt a folytatással, fóbiáit alkohollal próbálta tompítani („néha nem csak a koncertezés, de a próba is őrülten megterhelő volt” mondta egy interjúban), ráadásul a szorongások színes skálája egy újabbal, az úgynevezett imposztor szindrómával is gazdagodott (amikor az egyén úgy érzi a siker csak a szerencsés véletlennek köszönhető és minden pillanatban várja, mikor lepleződik le.) Az alkohol nem segített a dalírásban, a beszédes című, gitárcentrikus Anxiety még felvillant valamit a régi Ladyhawke-varázsból, de egy lassú szétesési folyamat kezdődött, ami alkoholizmusban és alkotói válságban végződött. Az ebben az állapotban született dalokat Pip végül elvetette, azzal hogy túl komorak („nem tetszettek anyukámnak”). A mélypontot elérve összekapta magát, Los Angeles-be költözött, leszokott az ivásról és megházasodott. Azt mondja, a Wild Things ennek az újonnan megtalált boldogságnak a testamentuma.

Ladyhawke: Wild Things

Kiadó: Polyvinyl

Megjelenés: 2016. június 3.

Stílus: elektropop

Kulcsdal: Let It Roll

Ladyhawke tőle megszokott módon ezúttal is egy feldobott hangulatú, színes kis dalgyűjteménnyel jelentkezett. A hangzásba nem lehet belekötni, a dalok, különösen az első klipdalnak választott A Love Song, vagy a Chvrches vokáljával díszített, andalgó Wild Things, vagy a szexin pörgős Let It Roll szépen strukturáltak, a dallamok ellenállhatatlanok és szokás szerint mindent áthat a letagadhatatlan, 80-as évek iránti szerelem. A dalszövegek azok, amelyek árulkodók. Ladyhawke már az első lemezekor sem az eredetiségével tűnt ki, azonban az a mennyiségű szövegbeli klisé, amivel a Wild Things tele van zsúfolva, teljesen lerontja az összképet. Pip Brownt az tette igazán vonzóvá, hogy dalait az a sebzettség és tűz fűtötte, amit az okoz, amikor a rettegés ellenére fel kell fednie önmagát, és ettől épp csak egy hajszál választja el a jól leplezett őrülettől. A pia/depresszió/sírásmaraton nyomasztó időszakában született ’sötét’ dalokat  hiba volt teljes egészében elvetni. Ha a jelen elégedettségének kontextusába helyezte volna azt a fájdalmat és szenvedést, amit megélt, és beépítette volna ebbe a második felétől kicsit repetitív és mechanikus anyagba, az egy meggyőzőbb és hát.. vadabb lemezt eredményezett volna.

7/10

Katona Eszter

a lemez: