Művészi popvízió – Grimes-profil

A kanadai Claire Elise Boucher egyrészt 2010 óta építgeti az évtized egyik legtökéletesebb – november végi, negyedik nagylemezén már tisztán fülbemászó – pophangzását, másrészt tesz a zeneipar szexista beidegződéseire és maximum az őrangyala segítségét veszi igénybe: teljesen egyedül dolgozik. A REC038-ban megjelent portré az év egyik legjobb albumát (az Art Angels az év végi listánkon a harmadik lett) jegyző Grimes-ról.

Boucher története végtelenül egyszerű, ő aztán tipikus esete annak, hogy valaki zenélésre született, a többi felesleges máz. Kanada legnyugatibb nagyvárosában, Vancouverben nőtt fel, francia-kanadai, orosz és ukrán ősökkel rendelkezik, gyerekkorában a balett volt a kapcsolata a művészettel (tizenegy évig táncolt, kitartó), a zenével viszont csak viszonylag későn, húszéves kora körül kezdett komolyan foglalkozni. Ekkor már lelépett otthonról, hogy az ország másik végében, Montrealban tanuljon idegtudományt – csakhogy közbejött a zenélés. Mint azt a Recordernek 2012-ben egy lemeztáska-interjúban elárulta, Panda Bear 2007-es experipszichpop albuma, a Person Pitch döbbentette rá, hogy neki is dalszerzéssel kell foglalkoznia és már ez a tény sejteti, hogy amikor az egyetem helyett egyre inkább egy elhagyott szövőüzemben kísérletezgetett és alkotott más helyi művészek mellett (de nem velük közösen), akkor cseppet sem a hagyományos módon állt neki.

Boucher eléggé magának való típus, friss interjúkban is azt állítja, hogy keveset jár el otthonról és ez a magányos harcos attitűd a kezdetektől jellemzi munkásságát is. Dalait eleinte kizárólag számítógépen, a legegyszerűbb GarageBand szoftverrel rakta össze, aztán a zenekészítés minden munkafolyamatát (dalszerzés, hangszerelés, produceri kezelés, hangmérnöki, maszterelői munka) az alapoktól tanulta ki és persze közben annyira belejött, hogy az egyetemen meg szinte már semmit sem tanult. Ki is rúgták, de addigra már szerepelt az említett művésztérben létrejött Arbutus lemezcég 2009-es katalóguslemezén és annyira már biztos volt magában, hogy boldogan folytatta a dalszerzést. Ha valaki elsőre olyan technikásan hegeszt össze – össze se mindig illő – stílusokat, hogy a varratoknak nyoma sem látszik, az egyrészt nyilván maga is pontosan tisztában van tehetségével, másrészt előbb-utóbb elkezd mesterműveket létrehozni.

Boucher – aki különben a Grimes nevet úgy vette fel a grime stílusról, hogy fogalma sem volt róla miféle zene az – már tulajdonképpen elsőre mesterművet hozott létre. A címválasztásokban és kicsit témáiban is a Dűne című Frank Herbert sci-fi regény ihlette Geidi Primes megjelenésekor egy ügyes, sokszínű, kissé kiforratlan, de földöntúli elektropoplemeznek tűnt, a későbbi albumok tükrében azonban már egyértelműen megvannak rajta azok az dreampopot pszichedéliával és elektronikával ötvöző ötletek, amelyeket hamarosan egyre erősebb dalokban, de nem kevésbé ravaszul rétegzetten vezetett elő. Ha valakinek saját hangja van, az sokat ér, Grimes pedig egész embert kívánó tempóban, félévente újabb anyagokkal csiszolta azt tovább, egészen a 2012-es, már komoly kiadónál, a 4AD-nél megjelent Visions-ig (a szintlépést jelezte továbbá az is, hogy Jay Z Roc Nation nevű menedzsmentje kezdte intézni az ügyeit). Azután viszont látványosan megakadt. Egyrészt persze az áttörést hozó lemezt koncerteztetni kellett, a koncertezés után pihenni, aztán feltöltődni és kijelölni a továbbhaladás irányát (az élőben produkálás amúgy eleinte kifejezetten zavarta Grimes-t, bár azt elismerte, hogy ezáltal sokat fejlődtek a dalai, hiszen rájött, hogy mi az, ami igazán működik, és mit kell elvetnie – később pedig azért egészen belerázódott a színpadi szerepbe, legutóbbi koncertjét már lelkes kritikák éljenezték). A továbbhaladás iránya Boucher előtt először úgy jelent meg, hogy ő innentől egy másoknak dalt szerző producer lesz, de a például Rihannának írt Go-t nem kérte a popsztár, a Grimes által 2014-ben kiadott változat pedig tisztán mutatta, hogy milyen az, amikor egy elképzelt világnak akar megfelelni. Tűrhető popszám az, de megdöbbentően üres a korábbi és későbbi nívójához képest – és egészen pontosan jellemzi a tucatpop és az okospop közti különbség.

NA ÉS A GRIMES ÁLTAL TERVEZETT PUNCIGYŰRŰT LÁTTAD MÁR?

Boucher tanult ebből is, állítólag kidobott egy depresszív anyagot és félig hegyi elvonultságban írt, félig a Los Angeles-be költözése után újrakezdett dalokból megszületett az a poplemez, amelynek szerzeményeit csak szeretné elénekelni Rihanna és hasonló kaliberű, folyton másoktól dalokat váró társai. Az Art Angels egyik nagy – és folyton kihangsúlyozott – érdeme, hogy ezt is teljesen, az első hangoktól (itt már messze nem csak szoftverszintik szólnak) a maszterelésig ő készítette, ami egyrészt nyilván feminista győzelem, másrészt példaértékű, és naná, hogy bárki meg tudja csinálni, aki elég tehetséges, ihletett és elszánt. Csakhogy Grimes-nál ennek voltak előzményei is. 2013-ben, amikor a Visions sikerei után természetesen nagyot ugrott ázsiója, elkezdték más producerek, dalszerzők is bombázni, „kisegítéseket felajánlani neki” (mintha arra lett volna szüksége), de a közös munkáknak az lett a vége, hogy Boucher kikelt a zeneipar szexizmusa ellen („nem engedtek oda a keverőpulthoz, mert úgysem értek hozzá”), az ellen, hogy egy sikeres nőt a nagyobb hatalmúak egyből személyes érdekeikhez igazítva próbálnak kihasználni, pusztán mert eljutott arra a szintre, amikor „meg lehet őt csinálni” és „nagyot lehet kaszálni vele.” Grimes nagyon helyesen lelécelt ezekből a szituációkból és új albumával megmutatta, hogy sokkal inkább rá lenne szüksége másoknak. Az Art Angels-en ennek fényében nyoma sincs az olyan, amúgy szintén feminista sikerként ünnepelt albumok generikus zenei ürességének, mint ami Taylor Swift tavalyi, borzasztó sok férfi által (is) összerakott 1989-ján hallható. Amikor a popzene annyira szétkompresszált, hogy egyetlen hangszer sem ismerhető fel benne, akkor Grimes elektropopból, szintipopból, house-ból, eurodance-ből, dreampopból, pszichedéliából, szoftrockból, k-popból, j-popból hegedűvel, gitárokkal, zongorával, ukulelével, dobokkal megszólaló, azonnal fülbemászó, de minden aktuális sikerzenétől eltérő dalai elképesztő felüdülést okoznak.

Persze, az elmúlt tíz év egyre masszívabb női popsikerei mind előzmények, és Grimes sokan mások – például a lemezén is közreműködő Janelle Monáe – eredményei után viszi be a győztes lövést, de a nagyobb képet nézve amúgy mindez nem számít, hiszen végeredményben szükségtelen kérdés a nemi. Nő vagy férfi készítsen ilyen ragyogó zenét, mindegy: az egészen biztosan elismert, hosszan velünk maradó és nagyhatású lesz.

Grimes-diszkográfia

Geidi Primes (Arbutus, 2010)
A 2009 során készült és 2010 első napjaiban (először harminc műsoros kazettán) megjelent debüt mai füllel egyértelműen tartalmazza mindazt, ami miatt Grimes mostanra a legizgalmasabb dalszerző-producerek egyike lett. Persze itt még kevésbé nagyszabásúak a dalok, nyilvánvalóan lofi a megszólalás, de a sokszínűség, a burjánzó ötletesség és a saját hang már mind masszívan jellemzi. 8.5

Halfaxa (Arbutus, 2010)
A 2010 őszén kijött második lemez is jó fél év alatt készült, ez koncentráltabb, talán szándékoltan egyneműbb hanganyag, ugyanakkor az erőteljesen megjelenő sötétebb atmoszféra mellett az is egyértelmű, hogy Grimes itt kicsit túltolta az artfaktort, másodikra nagyot szeretett volna mutatni, de az eredeti hangzás mellé még nem voltak meg a hasonlóan erős dalai. 8.0

Darkbloom (d’Eonnal megosztott EP, Arbutus, 2011)
A jó dalok ezen a 2011 áprilisában, tehát újabb bő félévnyi munka után kiadott, d’Eonnal közös split anyagon jelentek meg először ordító nyilvánvalósággal, de olyannyira, hogy a kilencszámos kiadvány első öt Grimes-szerzeménye durván maga felé billenti az egyensúlyt (önálló EP-ként lett volna érdemes kiadni). Egyértelmű határvonal, a producer-dalszerző innentől csak csiszolgatja szerzeményeit, eddigre mind slágeres vénája, mind egyedi esztétikája megmutatkozott és kiforrt. 8.5

Visions (4AD, 2012)
A 2012 legelején – tehát ismét csak fél év szünetet követően kiadott (amúgy meg egy kilencnapos, drogokkal felpörgetett session során született) nagyobb kiadós bemutatkozás részben felvállalja a már felvillantott ’ha akarnék, írnék én világslágert is’ attitűdöt, részben viszont a korábbiakhoz képest másfelé, egy ösztönösebb, ugyanakkor elmélyültebb, mégis elszálltabb irányba viszi tovább a megszólalást. Kísérleti, rétegzett, sok kaput egymás után megnyitó, de azokon ügyesen ki-be sasszézó dreampopos-pszichedelikus hangzás-áramlás ez – 2012 egyik legjobb albuma. 9.0

Art Angels (4AD, 2015)
Részletesebb kritika hamarosan – itt most legyen elég annyi, hogy Grimes eddigi legjobb lemezén (ami majdnem négy év szünet után jelent meg) ötvözte fékezhetetlen ötletességét a szabadjára engedett popérzékenységével és ebből olyan robbanó elegy jött létre, amely egyrészt az év egyik csúcslemezét képezi, másrészt hangzása biztos recept lesz a következő évek mainstream popja számára – fogjuk még viszont hallani eleget. 9.5

Dömötör Endre

az Art Angels című friss album: 

rövidfilm a lemez készítéséről: