„Tökéletes hely arra, hogy megfeledkezz a világról” – Elliott Williams, Editors-interjú

A nyilvánvaló és obskúrusabb posztpunk- és new wave-hatások mentén létrejött Editors a kétezres évek közepének gitárzenei színtérén végig ott nyomult a közvetlen élvonal mögött, majd 2009-es harmadik albumától hangsúlyosan beemelte a szintiket is megszólalásába, aminek hatására kicsit át is alakult a zenekar. 2012-ben csatlakozott Elliott Williams billentyűs, aki a nemrég megjelent ötödik album, a Slowdive-énekesnőt is vendégszerepeltető változatos, a No Harm című dallal felvezetett In Dream, valamint közelgő, decemberi 8-i budapesti koncertjük apropóján nyilatkozott nekünk.

- Mikor hallgattál először Editors-t? Felmerült benned, hogy de jó lenne csatlakozni ehhez a zenekarhoz?

- Dehogy merült fel! (nevet) Zane Lowe műsorában láttam először a zenekart az MTV Two-on, aztán nem sokkal később egy haverommal el is mentünk egy manchesteri koncertjükre, ez nem sokkal a 2005-ös The Back Room című debütlemez megjelenése után volt. Eszembe nem jutott, hogy valaha tagja leszek a zenekarnak, néha még most is meg kell csípnem magam, hogy mindez nem álom-e?

- 2012-ben lettél tagja az együttesnek, pont akkoriban, amikor az indie gitárzene kikerült a legnépszerűbb stílusok közül. De már az előző Editors-album (a 2009-es In This Light And On This Evening) is ezt a korszellemet tükrözte sok szintetizátorral és egy elektronikusabb megközelítéssel, viszont a csatlakozásod után felvett 2013-as The Weight Of Your Love meg pont szembement a trenddel, újra gitárközpotú lemez lett. Bizonyítani akartatok?

- Nem hinném, inkább az volt, hogy rajtam kívül Justin Lockey gitáros is ekkor csatlakozott és öttagú lett az Editors, ezért kicsit olyan volt, mintha újraalakult volna az együttes. Az a lemez egy újrakezdés volt, öten közösen megtanultunk zenekar lenni és ez a lemez lett az eredője a munkának. Egyszerűen ezek voltunk mi abban a pillanatban. Szükségünk volt arra a lemezre, hogy kialakuljon a belső dinamikánk és aztán szabadon mehettünk tovább és érkezhettünk el ehhez az új albumhoz. A Weight Of Your Love ezért annyira különböző minden más Editors-albumtól, alighanem örökre egy anomáliaként él majd az együttes történetében, ettől függetlenül én elképesztően büszke vagyok rá. És éppen a fenti okok miatt nem mondanám, hogy magunkhoz akartuk ragadni vele a gitárzene zászlaját és magasan lobogtatni.

- Az Editors előtt egy Airship nevű zenekar billentyűs-énekes voltál, a mostani és az előző Editors-album között pedig egy táncosabb szóló ep-vel jelentkeztél Y.O.U néven. A zenekar mellett szükséged van az önállóságra is?

- A Y.O.U szólóprojekt már az Editors előtt is megvolt, mindig is tudtam, hogy kezdeni szeretnék vele valamit, sőt szerződésbeli okok miatt is meg kellett jelentetnem valamit. De a zenekészítés a legfontosabb dolog a világon számomra, úgyhogy élvezem, akkor is, ha nem a zenekarral közösen alkotunk.

- Az In Dreams című friss és változatos, ismét sok billentyűst használó, néhány egészen táncos dalt is tartalmazó lemezen mintha erősebb lenne a befolyásod a korábbinál.

- Bár lehet ilyen párhuzamot vonni, de biztos vagyok benne, hogy a zenekar nélkülem is elkészítette volna ezeket az elektronikusabb, táncosabb dalokat. Mindannyian nagy rajongói vagyunk a nyolcvanas évekbeli szintipopnak. Talán én most kicsivel több hangsúlyt helyeztem az elektronikára, a vintage szintetizátorok használatára, de a zenekarban senki sem tolja előtérbe magát, vagy próbál irányt szabni a többiek számára, meglehetősen demokratikusan működünk és közösen szüljük meg a dalainkat.

- Olvastam a sajtóanyagban, hogy egy olyan skóciai stúdióban vették fel a lemezt, amelyiknek egy hatalmas panorámaablaka a tengerre néz. Milyen volt egy ilyen helyen dolgozni?

- Nagyon felszabadító élmény volt mindannyiunk számára ez a lemezfelvétel, meg persze az is, hogy külső segítség nélkül, öten, közösen produceltük a teljes anyagot. Felmentünk ebbe a ragyogó skót stúdióba, eredetileg csak azzal a szándékkal, hogy felveszünk magunknak pár demót, amikkel majd elindulhatunk, de annyira jól sikerültek a felvételek, annyira elégedettek voltunk velük és annyira boldogok voltunk a stúdióban, hogy egy ponton a menedzserünk megkérdezte: „miért nem veszitek fel ti magatok itt a teljes lemezt?” És így is tettünk. Gyorsan kiforrta magát az anyag. Nagyon inspiráló volt a helyszín is, hiszen egy teljesen izolált környezetet kell elképzelni, ahol még a telefonjainkat sem tudtuk használni, mert nem volt térerő. Tökéletes hely arra, hogy megfeledkezz a világról és csak kreatív legyél. A hatalmas panorámaablak meg egyszerűen közel hozta a pillanatok alatt változó természetet. Napsütésből hóviharba, aztán masszív, szeles esőzésbe váltott, majd vissza megint a napfénybe. Itt úgy teltek az órák, hogy meg lehetett feledkezni az időről.

- A váltakozó természet képére jól reflektál a lemez hangulati és hangzásbeli sokszínűsége. Az említett táncos dalok mellett például akadnak egészen dreampopos felvételek is, amiken a slowdive-os Rachel Goswell is többször közreműködik. Ő hogyan került képbe?

- Tom (Smith, énekes – a szerk.) már nagyon régóta szeretett volna egy duettet egy énekesnővel, de eddig nem találtuk meg a megfelelő személyt a feladatra. Aztán amikor a Slowdive újraalakult, akkor többször is láttuk a zenekart, és mivel vannak közös barátaink, így a koncertek után néha lógtunk velük. Miközben haladtuk az új dalokkal, ismét eljátszottunk a gondolattal, hogy melyik hogyan működne női vokállal és arra jutottunk, hogy érdemes lenne legalább egyszer megnézni, megvalósíthatók-e az elképzeléseink. Felhívtuk Rachelt, hogy volna-e kedve eljönni a skóciai stúdiónkba és hát volt – a törékeny, fátyolos éneke pedig egyszerűen tökéletesen illett a dalainkhoz.

- Az Editorsnak mostanra már egy szép, ötlemezes katalógusa van, de a zenekar folyamatos fejlődése azt sugallja, hogy még koránt sem értetek az út végére. Hogy érzed most, mennyi lemez van még bennetek?

- (nevet) Érdekes kérdés, mert ezen már akkor gondolkodtam, mielőtt csatlakoztam volna a zenekarhoz. Azt éreztem az Editorsszal kapcsolatban, hogy lehet rendes zenei karrierjük, nem csak az oly gyakori két-három lemezen át tartó, hanem akár olyan hosszú is, mint a kedvenc zenekaromnak, a Cure-nak. Most, hogy benne vagyok a zenekarban, határozottan azt gondolom, hogy bőven van még bennünk szufla, folyamatosan tanulunk, fejlődünk, várható még erős Editors-anyag tőlünk. Minket is izgat, hogy mi jön majd legközelebb. Reméljük, hogy még félúton sem tartunk és egyszer majd érkezik a mi Disintegrationünk is.

interjú: Dömötör Endre

a holnapi, december 8-i Editors-koncert az A38 szervezésében lesz, de a nagyobb befogadású Barba Negrában, Facebook-eseményoldal


a friss lemez: 

Life Is A Fear: 

Marching Orders: