Húsz éve a popzene. A poptörténeti körforgás húszéves periodicitását követő megemlékezéseinkben négy éve 1991-re, három éve 1992-re, két 1993-ra , tavaly 1994-re csévéltünk vissza, a Recorder friss, harminchatodik számának fókusztémájával pedig 1995-re - visszamenni 1995-be azt jelenti, hogy stábunk jó része egyik kedvenc évére tekinthet vissza, meg azt, hogy a popzene egyik legoptimistább időszakára, amikor burjánzottak az új stílusok az elektronikus zenében, Angliából szétterjedt a britpopláz és a lehetőségek tárháza végtelennek tűnt a popban. Lesz majd összefoglaló az év műfaji trendjeiről, az 1995-ös hazai történésekről, listázzuk az év legjobb albumait, ciki és menő slágereit - sőt bulizni is hívunk mindenkit 1995 popzenéjére. Évösszefoglalónk kronologikus idővonala után íme '95 fontosabb pop- és rockzenei trendjei.
Mainstream pop és rock
Bár nem volt annyira forradalmi év 1995 (az újítások, a zsánerindító lemezek nagyobb számban 1994-et jellemezték), de a forradalom utáni tenni akarás, a színterek pezsgése és a stílusok látványos fejlődése okán a nagyon fontos popzenei évek közé sorolandó. A zseniális 1991 után 1992 váratlan mélypont volt, és ha 1993-at a felívelés, 1994-et pedig a robbanás jellemezte, akkor 1995-ben egyszerűen helyükön voltak a dolgok és minden jól haladt a maga útján. Eleve ismét nőttek a zeneipar éves bevételei (a trend egy 1997-es visszaesés mellett 2000-ben ér majd tetőpontra), a cd-korszak kezdett csúcsra járni, már több mint háromszor annyi fogyott a hanghordozóból, mint kazettákból – a vinylről meg ne is beszéljünk, ez az első év, amikor úgy tud valaki listavezető lenni, hogy csillogó fekete lemezen ki sem adja dalát.
A nagy globális trendek még ebben az évben is Nagy-Britannia felé billentik a mérleg nyelvét Amerikával szemben, hiszen míg utóbbi a posztgrunge-dzsal (Smashing Pumpkins) próbált a rockzene fősodorba integrálódását követően is izgalmas maradni, előbbiben tombolt a britpopláz, gombamód szaporodtak a zenekarok és a nagy számok törvénye alapján akadt sok jó is közöttük. Eleve a sajtó által táplált Oasis-Blur versengésről szólt az év, de közben a fürgébb Supergrass (balra) majdnem ellopta előlük a show-t (a nyáron megjelent debütlemez három hétig volt No.1, annyi ideig, mint a két nagyé később együttvéve). A koronát viszont ténylegesen el is lopta valaki, mégpedig a Pulp, amely gigaslágerei (Common People, Disco 2000) és Glastonbury-n tomboló sikerrel abszolvált headline-beugrása (a Stone Roses helyett, jelképes) után letette az év albumát is ősszel. De rajtuk és a sokszínű, sokszor tényleg izgalmas derékhadon (Boo Radleys, Elastica, Echobelly, Salad, Drugstore, Baby Bird és a kismillió többi) túl is egyre csak jöttek a menő rocklemezek, a Radiohead The Bends-e pedig már konkrétan előre is jelezte a britpop utáni paradigmaváltást (aztán: The Verve, Teenage Fanclub, The Charlatans).
Mint ahogyan jó három éve Amerikában áttört a Nirvana és a grunge, úgy most Angliában is az indie lett a mainstream. Örvendetes, hogy az előző évek Riot grrrl rockerei után a popzenében is kezdték érvényesíteni hangjukat az erős nők, Alanis Morissette egyenesen végigsöpörte a világot dühös poplemezével, de Björk és PJ Harvey (jobbra) szintén nagyot ment. A Green Day és az Offspring után a Rancid szította tovább a poppunk tüzét, de a No Doubt a skapunkot is fősodor-kompatibilissé tette, a Garbage pedig csendben megmutatta, amivel már évek óta hiába kísérleteztek mások, hogy hogyan is kell hatásosan groove-osítani, dance-esíteni a rockot – trenddiktáló a cím nélküli debüt (de itt kell megemlíteni Ruby hasonló kísérleteit is). Persze itt is, ott is megvolt a szokásos rádiópop, nagyon mentek a boybandek, r&b-ben épp a new jack swing utáni szuperszoft és a még erősebb hiphop-befolyás volt a két divat, maga a hiphop egy-két slágerrel (Coolio, 2Pac, Notorious B.I.G.) ott volt az év uralkodó kislemezei között, de még a dancehall is mindig népszerű volt (Shaggy, Diana King). Ha a listákon még nem is feltétlenül látszott, de az elektronikus zene is elérte a legszélesebb közönség küszöbét (Leftfield, The Chemical Brothers, Prodigy), Európán pedig végképp úrrá lett az eurodiszkóláz.
1994 LEGFŐBB POPZENEI TRENDJEI EZEK VOLTAK.
Indie
De ahhoz, hogy 1995 tényleg színes legyen, kellettek a kisebb zsánerek, az elkalandozó előadók és egyéniségek is. Hogy mindjárt a legnagyobbal kezdjük, hosszú szünet után egy szokatlan, mindenhonnan kilógó, de letaglózó hatású lemezzel tért vissza Scott Walker. Zajlott egy – ekkor még – földalatti neopszichedelikus mozgolódás is, a következő évek meghatározó zenekarai közül a három nagy egyedül ebben az évben adott ki mind nagylemezt, és mind átmeneti, de már lenyűgöző fázisában volt. A Flaming Lips kezd monumentális lenni, testvérzenekara, a Mercury Rev megszelídülni, brit rokonuk, a Spiritualized pedig – ekkor Spiritualized Electric Mainline (balra) néven – borzasztóan elszállni (és folkosabb wales-i unokatesójuk, a Gorky’s Zygotic Mynci is csúcsformát mutat). A kimúló shoegaze-ből a Slowdive egy minimalista, dreampopos irányváltással lép le, a sehova nem sorolható kamara- és barokkpopos Tindersticks példát mutat mívességből (nagyzenekarral közös koncertjük az év egyik eseménye Angliában), a Dubstar pedig cuki szintipoppal lopja be a mi szívünkbe is magát és Angliában rajtuk kívül még nagyon megy a huligánattitűd (a Collapsed Lungs a hiphop felől, a részben ex-Happy Mondays-osokból alakult Black Grape a dance-rock fúzió irányából bunkóskodik).
FRISS MERCURY REV-INTERJÚNKBAN IS SZÓ ESIK AZ 1995-ÖS ALBUMRÓL, NEM IS MELLÉKES SZAVAK!
Az öregek közül virgonc az újra elszálló Julian Cope, a britpop keresztapjaként megdicsőülő Paul Weller (aki az év legjobb válogatáslemezén, a jugoszláviai háború áldozatait támogató Helpen örökbefogadottjaival, az Oasis-szel dolgozik), de a grunge-nál hasonló keresztapai titulust betöltő Neil Young is (aki meg a Pearl Jammel ad ki közös albumot). Ő vezet át minket Amerikába, ahol a borzasztó erős az alt-country (Son Volt, Wilco, The Jayhawks, Emmylou Harris, de még Bruce Springsteen is akusztikus lemezzel jelentkezik, sőt újság is indul a stílusról), a szomorú lo-fi dalszerzők közül gyönyörűen mutatkozik be a Sparklehorse, a Red House Painters elkészíti utolsó jó albumát, Elliott Smith (jobbra) pedig halad afelé, hogy generációja egyik meghatározó csendes hangja legyen, de a gitáros-énekesek közül remekel még Ron Sexsmith és Ben Harper is (sőt a zongorás Ben Folds is idesorolható).
Az amerikai gitárzenei tabló színes: a Palace Music-kal egyre ismertebb lesz Bonnie Prince Billy, a Fugazi a poszthardcore csúcsán, a Rocket From The Crypt punk&rollozik, a Weezer-mellékprojekt The Rentals a powerpopba lehel életet, a Yo La Tengo, a Pavement és a Guided By Voices pedig a helyi indierock trónján csücsülnek. Európából leginkább az új német gitárzenei hullám erős (Tocotronic, Blumfeld), de a svéd bohó Whale és elegáns Cardigans is betörnek a világpiacra.
Dömötör Endre
1993 FŐBB POPZENEI TRENDJEI PEDIG EZEK VOLTAK.
1995 legkelendőbb nagylemezei (millió)
Top 10, USA
- Hootie And The Blowfish: Cracked Rear View (7m)
- TLC: CrazySexyCool (4.8m)
- Alanis Morissette: Jagged Little Pill (4,6m)
- Mariah Carey: Daydream (4,5m)
- Garth Brooks: Hits (4,4m)
- Live: Throwing Copper (4,2m)
- Boyz II Men: II (4,1m)
- The Beatles: Anthology 1 (4m)
- Eagles: Hell Freezes Over (4m)
- Shania Twain: The Woman In Me (4m)
Top 10, UK
- Robson & Jerome: Robson & Jerome (2m)
- Oasis: (What’s The Story) Morning Glory? (1,8m)
- Celine Dion: The Colour Of My Love (1,7m)
- Simply Red: Life (1,5m)
- Michael Jackson: HIStory (1,4m)
- Paul Weller: Stanley Road (1,3m)
- Queen: Made In Heaven (1,1m)
- Blur: The Great Escape (1m)
- Wet Wet Wet: Picture This (0,9m)
- Pulp: Different Class (0,9m)
