„Egyszer találkozni fogunk ott!” – Jonathan Donahue (Mercury Rev-interjú)

Hét év után tért vissza új lemezzel a neopszichedélia, a dreampop és a szimfonikus kamarazene határán alkotó Mercury Rev, amely 1998-as Deserter’s Songs című anyagával minden idők egyik legszebb popalbumát készítette el. Az 1991 óta eleinte kaotikus elszállásokkal, többnyire nagyszerű lemezekkel, legutóbb viszont már egy szépelgő ambient popalbummal jelentkezett, mára a két dalszerző-multiinstrumentalistára, Jonathan Donahue frontemberre és Grasshopper mindenesre fogyatkozott zenekar most említett csúcslemezének világához kanyarodott vissza The Light In You című nyolcadik albumával, mi pedig kaptunk húsz percet az anyai ágon erdélyi magyar-zsidó-roma származású énekessel, aki tényleg nem udvariaskodva beszél arról, hogy mennyire szeretne Magyarországon fellépni. Ugyan ez egyelőre nem látszik megvalósulni, de november 13-án a közeli Zágrábban láthatjuk az együttest. A nyomtatott Recorder magazin 36. számában megjelent interjú és lemezkritika.

- (a bemutatkozás után megszólalni sincs időm, Jonathan sietve közli)

- Mielőtt bármit kérdeznél, muszáj elmondanom, hogy mennyire örülök, hogy végre életemben először egy magyar újságnak nyilatkozom, hiszem az anyukám magyar származású, végtelenül boldog lesz, ha ezt elmesélem neki. Ugyan még soha nem jártam Magyarországon, de egyszer találkozni fogunk ott, ígérem!

- Így legyen! Akkor kezdjük is a családodnál, milyen zenét hallgattál otthon gyerekként? Mik a legkorábbi zenei emlékeid?

- A szüleim nem voltak oda a rock and rollért, szóval nem hallhattam gyerekként otthon ilyen zenét. Ők főleg klasszikus zenét hallgattak, anyukám többnyire nagyzenekari muzsikát, hegedűzenét, leginkább nagyon szomorú komolyzenét, orosz komponisták műveit, meg persze Bartókot. Nagyon melankolikus zene szólt otthon. Apukám pedig az outlaw countryt szerette, Johnny Cash-t. Szóval egészen tinikoromig ez a két világ volt az összes zenei referenciám. De azt hiszem, ha jobban belegondolok, akkor idővel mindkettő megjelent a zenénkben is, talán kihallatszik ez a hatás a hangszereléseinkben.

- Nem sokkal a Mercury Rev 1989-es megalapítása után csatlakoztál a Flaming Lips-hez is és néhány évig párhuzamosan ment nálad a két zenekar, sőt Mercury Rev-es zenésztársadat, Dave Fridmann-t is vitted magaddal a Lips-hez producernek. Hogy képzelted akkoriban, meddig működhetsz a két zenekarban egyszerre?

- Amikor csatlakoztam a Flaming Lipshez, akkor még csak éppen elindult a Mercury Rev, viszont a Lips már egy befutott zenekarnak számított, szóval azt hiszem természetes módon inkább arra összpontosítottam. A Mercury Rev ekkoriban inkább egy haveri hobbiprojekt volt csak, a Lips-hez képest komolytalan dolog. Arra koncentráltam, hogy a legjobb dalaimat vigyem a Flaming Lipsbe és azt a nagyzenekari hangzású pszichedéliát szerettem volna már akkor megvalósítani, amit végül később a saját zenekarommal sikerült.

- Hogyan tekintesz vissza mostani fejjel az első két Mercury Rev-albumra, amikor még David Baker volt az énekes?

- Azok volt a vad éveink! (nevet) Olyan mintha a tinédzser éveimre tekintenék vissza: hű, nagyon őrült voltam! De ezzel együtt megvalósítottunk néhány igazán agyament, jó ötletet, amire büszke vagyok. Azokban a dalainkban is voltak, leginkább a harmóniák terén, remek ötletek és erre főleg akkor jöttem rá, amikor legalább az egy évtizeddel későbbi koncerteken játszottunk számokat abból a korszakból.

- Pontosan húsz éve, 1995 őszén jelent meg a See You On The Other Side című lemez, ami nemcsak az eredeti énekes távozása miatt átmeneti lemez, de a hangzásotok is már inkább valami egészen új felé tart. Szerintem ez az egyik legjobb lemezetek…

- (közbevág és tagoltan mondja) A See You On The Other Side nagyon-nagyon közel áll a szívünkhöz Grasshopperrel. Mindenünket beletettük abba a lemezbe, a létező összes legjobb ötleteinket. Nagyon akartuk, hogy a lehető legjobbat megalkossuk. És az az igazság, hogy neki és nekem is ez a kedvenc Mercury Rev-lemezünk. Csakhogy ezt senki más nem gondolja így, vagy legalábbis akkor, a megjelenésekor tényleg senki nem hallotta és senki nem dicsérte. Úgy voltunk vele, hogy akkor oké, részünkről ennyi, ez volt az utolsó lemezünk.

- Mi volt az, ami mégis átlendített titeket a csalódáson? Olvastam, hogy ekkoriban amúgy is nehéz időszak zajlott mindkettőtök életében.

- Így volt, de mindketten szerencsésen túljutottunk az akkori mélyponton, és pont ez a lendület vitt minket tovább, hogy jó, akkor folytassuk, írjunk még egy lemezt. Ami aztán tényleg a legnagyobb meglepetésünkre lett világszerte ünnepelt album. Nem értettük, hogy mi változott, hiszen a See You On The Other Side a mi szemünkben ugyanaz a minőség volt, egyszerűen nem hittük el, hogy miért csodálkozik rá a világ semmiből jött lemezként a Deserter’s Songsra. De hát már ugyanezt megcsináltuk három éve is!

- Nem szeretném túlmitologizálni ezt, amit most kérdezek, de mégiscsak így látszik kívülről. Mintha ekkoriban folyamatosan egymást inspiráltátok volna korábbi másik együtteseddel, a Flaming Lips-szel. A Deserter’s Songs-ra érkezett az ő The Soft Bulletinjük, arra ti az All Is Dreammel feleltetek, ők pedig a Yoshimivel. Van ebben valami? Nyilván túl azon, hogy mindegyik lemeznek Dave Fridmann volt a producere.

- A Soft Bulletin részben akkor és ott készült, ahol a Deserter’s Songs, szóval nyilván van egy oda-vissza hatás a két lemez között. De amúgy egész egyszerűen mindkét zenekarnak annyira alapeleme a változás, a képzeletünk folyamatos kitágítása, hogy könnyedén lehetnek párhuzamok a munkásságainkban. Egyikünk sem szerette volna ugyanazt a lemezt csinálni újra és újra, és az irányok, amerre haladtunk, kétségtelenül megegyeztek. Ezeken az utakon amúgy is csak egy maréknyi zenekar járt akkoriban. Úgy látom, hogy a két együttesben a leginkább az a közös, hogy sem a Lips, sem mi nem féltünk soha attól, hogy ismeretlen terültre lépjünk. Egyikünkben sem volt félelem olyan módon sem, hogy bármilyen irányváltás után elveszíthetjük a rajongótáborunkat. Nem mintha nem lennének fontosak a rajongóink! De, nagyon is azok, ám mindig a zene az első. És soha nem féltünk ehhez tartani magunkat. Az ezelőtti utolsó lemezen (a 2008-as Snowflake Midnight – a szerk.) például már az avantgárd területén jártunk, úgy éreztük, hogy addigra magunk mögött hagytuk a rockzenét.

- Most mégis visszatértetek hozzá.

- Az történt, hogy felkéréseket kaptunk arra, hogy turnéztassuk meg a Deserter’s Songsot, játsszuk el újra az elejétől a végéig. Amikor aztán új dalokon kezdtünk dolgozni, akkor elég gyorsan azt vettük észre, hogy azok a hangszerelési megoldások, a nagyzenekari dolgok járnak a fejünkben, amik akkoriban is. Tizenöt év után ismét szerelmesek lettünk ebbe a megszólalásba, saját magunktól merítettünk.

- Túl ezen a hatáson, mi más kellett ahhoz, hogy megtörjétek pályátok leghosszabb csendjét?

- Nagyon sok változás zajlott mindkettőnk magánéletében. Grasshoppernek megszületett az első fia, én súlyos szakításon estem át. Nagyon érzelmes időszak volt ez számunkra. Talán mi nem is vettük észre, hogy ennyi idő eltelt közben. Mindenesetre kétségtelenül belekerült az új dalokba ennek az időszaknak az összes felemelő pillanata és persze a melankóliája is.

interjú: Dömötör Endre

Mercury Rev: The Light In You

Kiadó: Bella Union / [PIAS]

Megjelenés: 2015. szeptember 18.

Stílus: pszichedelikus kamara-dreampop

Kulcsdal: Autumn’s In The Air

Már a lemez huszonkettedik másodpercében (amikor Donahue elénekelte az első sort) a napnál világosabb, hogy a Mercury Rev a Deserter’s Songs második részét szerette volna megalkotni. Vagy valami olyasmit, de annyi szent, hogy 1998-as csúcslemezük hangzáshoz, hangulataihoz tértek vissza, ezúttal is az áttetsző struktúrák és a pszichedelikus rock, a klasszicizált americana, a kamarapop, a dreampop és a szférák zenéjének ideális kombinációján dolgoztak. A zenekar a korai elszállt- és Deserter’s Songs utáni szimfonikus pszichedélia után nagyjából bezárta saját világára az ajtót a 2005-ös The Secret Migrationnel és a továbblépés ambient-elektronikus popja (Snowflake Midnight, 2008) inkább jelentős mellélépés volt, de ezt ők is érezhették, hiszen hét évig hallgattak. Hogy aztán a csendet csodalemezük visszaidézésével törték meg, azt senki nem nézi rossz szemmel. A friss album döntően pozitív kritikái – de tényleg, még a leginkább kobaksimogató langyosabb recenziók is – mind a szeretet hangján fogadják ezt két, valljuk be nem e földön járó, ezoteriára, szépelgésre fogékony figurát, pusztán azért, mert végre megint azt csinálják, amiben a legjobbak. Hogy soha az életben nem lesznek olyan hatásosak, soha nem lesznek olyan telitalálat dalaik, mint az 1995-ös See You On The Other Side-on, vagy a klasszikus lemezek között azért valahogy mégiscsak szolidabban kanonizált Deserter’s Songs-on, azt bárki sejtheti. De mégis, ahogyan a The Light In You legjobb dalai (The Queen Of Swans, Amelie, Coming Up For Air, Autumn's In The Air, Are You Ready?) a világ minden gondját kizárva elrepítenek a jól ismert Mercury Rev-univerzumba, az még ma is párját ritkítja és értékes, megbecsülendő dolog.

8/10

DE

a friss album: 

az Are You Ready? videója: 

a Deserter's Songs felülmúlhatatlan nyitódala, a Holes: