Találkozzunk a folyónál, nézzük, hogyan folyik az idő – Nyitray Dániel ajánlja az új Foals-albumot

A Foals 2005-ös indulása óta határozott lépésekkel jutott el odáig, hogy ma már a kortárs brit gitárszíntér egyik vezető együttese. A 2008-as Antidotes debüt idején még szögletes, matekos volt indierockjuk, ami 2010-es Total Life Foreveren himnikus, a 2013-as Holy Fire-ön pedig már stadionos lett – na de vajon milyen a friss What Went Downon, amit szigetes koncertjük után adtak ki? Nyitray Dániel, az egykori Carbovaris basszusgitárosa társaival a Törzs nevű zenekarban idén debütált egy minialbummal és a Foals a nagy hatásaik egyike – rajongói szemszögből kapjuk meg tehát a választ Profül rovatunkban.

FOALS: What Went Down

Kiadó: Transgressive / Warner Bros. / Magneoton

Megjelenés: 2015. augusztus 28.

Stílus: indierock

Még ifjú indie-titánként szerettem bele a zenekarba, amikor a megboldogult MTV TWO-n láttam a Balloons című extravagáns klipjüket, közel tíz éve. Megragadtak a számomra addig ismeretlen zenei világgal, amit debütáló albumuk is hozott. Aztán jött a konceptlemez, a Total Life Forever. Elsőre akkor is, mint azóta minden új albumnál, az az érzés fogott el, hogy „najó, fasza, de azért hol van ez az elsőhöz képest?” Aztán persze úgy alakult, hogy idővel minden kiadványuk megfogott.

 A FOALS ELŐZŐ KLIPJE GOOGLE STREET VIEW-S INTERAKTÍV VIDEÓ VOLT - NÉZELŐDJ BENNE!

Yannis, az énekes-gitáros mindig azt nyilatkozza, hogy nem szeretik ismételni magukat, mindig az újat keresik. Naná, hogy a What Went Down is meglepett elsőre. Hőbörögtem, hogy mi ez a stadionrock első verze a címadó dalban, meg mi ez a dobgéphangzás abban a számban. De azért egy hete mégiscsak megállás nélkül ezt az albumot hallgatom és megint működik. Nehéz megítélnem, hogy ebből mennyi a rajongásom és mennyi maga az album és a Foals érdeme. Lehet, hogy másnak egy a tucat 2000-es évek közepi, mára felnőtt indie-zenekarok közül, nekem viszont az egyik legmeghatározóbb – az összes zenei élményem közül. Azon veszem észre magam, hogy az elsőre kifejezetten idegesítő Give It Allt dúdolom és megszerettem, sőt, imádom az új lemezt. Azt hiszem, egy kortárs zenekar rajongója vagyok és itt a hangsúly az egyen van. Nem jellemző rám, hogy ennyire elfogultan közelítenék bármilyen zenéhez. De ennyit az előéletünkről, nézzük inkább, hogy mi történik a What Went Downon?

Jöttek és a címadó dallal „bebaszták a buzogányt”, ahogy Ligeti Gyuri szokta mondani az erős koncertkezdésekre. Az eddigi háromszor 11 számos diszkográfia ezúttal 10 új számmal egészült ki, és az összkép talán eklektikusabb, mint bármikor korábban (különösen a Total Life Foreverhöz képest). Hangszerelésben, hangzásban és dinamikában is a Holy Fire-höz hasonló széles skálán mozognak a számok és ez az LP is kicsit vízfejű lett: buzogánybebaszós kezdő dal, My Numberre emlékeztető seggrázós sláger (Mountains At My Gate), aztán 8, elsőre semmi extra dal. Néhány hallgatás után azonban elkezdenek működni a nekem kicsit cheesy számok is, elkezd „egy egészet alkotni” a lemez.

INTERJÚNK A FOALS FRONTEMBERÉVEL, YANNIS-SZAL, AMIBEN ANYUKA PICI FIÁNAK NEVEZI MAGÁT.

Az idén tízéves zenekar tagjai lassan a harmadik x-et tapossák, így érthető, hogy a 2005-ös (2007-es) énjükhöz képest sokkal érettebb és maszkulinabb hatást keltenek. Megváltak a csemegebajusztól, tapinacitól és a rózsaszín ingektől. Érdemes a mai, mérges macsó maffiózóra emlékeztető Yannist összehasonlítani a Balloons trendi tinijével. Még fenyeget is, „ne lépj ide gyerek, mert sose találnak meg” – és még lehet el is hiszem neki.

Yannis elmondta az anyagról, hogy ezúttal egyszerűbb zenei megoldásokra törekedtek és ez jól hallatszik a végeredményen. A debüt óta szépen lassan koptak le a barokkosan telített hangképek, ez a legfrissebb lemez már jóval közelebb áll a klasszikus poprock hangzáshoz, de közben sikerült megőrizni az egyediségüket is: a mostani albumon bármelyik szám tetszőleges tíz másodpercéből felismerhető a zenekar bárki számára, aki hallott már tőlük egy-két dalt. Így bár a Brich Tree letisztult gépdob/szinti alapja szokatlanul kommersznek hat, az emellett kissé háttérbe szorult jellegzetes gitárszólamok azért hozzák a rájuk jellemző dallamvilágot.

Az, aki a debütalbum prüntyögős, magas matek-gitárjait sírja vissza, ismét csalódni fog. Ez a zenekar már nagyon távol áll a 2007-es Balloons világától, de számomra ez már nem baj. Már én is mást keresek a zenében, és úgy tűnik, hogy hasonló irányba növünk fel a Foals-szal.

Nyitray Dániel
Nyitó-fotó: Hinkelmann Alexandra

a lemez: 

a Foals az idei Szigeten: