Az elveszett generáció végre felnő. Vampire Weekend: Only God Above Us (lemezkritika)

Van remény, az indie mégsem halott: karcos, magasztos nosztalgia hatja át a Vampire Weekend új albumát. Ez az írás először a Recorder magazin 113. számában jelent meg.

A nosztalgia veszélyes eszköz: annyira sokszor válik silány fizetőeszközzé a popban. Fölnőttként többre tartjuk magunkat annál, semhogy bedőlnénk a “régi szép idők”, “fiatalság-bolondság” szomorú trópusainak, meg ugye kellő ironikus távolságtartással illik szemlélni mindent, ami távolról-ismerősen érzelmes. Úgy illik, hogy kinevetjük azt az esetlen fiatalt, aki egykor voltunk, csak nehogy valaki meglássa a sérülékenységet a felszín alatt, amit azóta sem csiszoltak ki belőlünk az évek. Elvégre ciki volna könnypárás szemmel emlegetni azokat a generációs mérföldköveket, amik formáltak.

Az Y generációt szokás elveszettként emlegetni: a digitalizáció a gyerekéveinkben kezdett felgyorsulni, de a korai emlékeinket még az analóg kultúra határozta meg; a tinédzsérkorunkban lázasan épülő internet kapcsolatokat, impulzusokat és egy új, eladdig ismeretlen globális egyformaságot ajándékozott nekünk, hogy az élet az iskoláink biztonságából egy globálisan majdnem egyforma gazdasági válságba katapultáljon minket. Közben persze annyi minden volt még, eleink ígértek nekünk bécsi cukrászdát, vállalkozószellemet, a kemény munka gyümölcsét, esélyegyenlőséget, modern szerelmet – hogy aztán ott álljunk becsapva, kicsit kisemmizve, a Sony Discmanünkkel meg a megoszthatatlannak tűnő érzéseinkkel.

A Vampire Weekend ötödik albumát, az Only God Above Ust hallgatva valahogy hatalmába kerít ez a homályos honvágy (a nosztalgia eredeti jelentése, ez az ókorban egyenesen halálosnak tekintett érzés, a megfosztottság az otthon biztonságától, azaz attól, ami térben és időben meghatározza azt, ami mi magunk vagyunk), egy hang a múltból, amit biztosan ismerni vélek. Ezra Koenig fátyolos hangja, a torzított gitárszólam éppen annyi deja vu-vel ajándékoz meg, ami még nem kínos. Az Only God… nem retró indieparty, ahol koranegyvenesek sírva-vígadnak ifjúságuk lejárt szavatosságú dallamaira, hanem kifinomult továbblépés, ami hidat ver a Vampire Weekend gyökerei, korai sikerei, a jelen kínja és a tágabb kontextusban értelmezhető filozofálás között.

A társadalom froclizása helyett elegáns múltidézést és útkeresést kapunk, New York-i tablóképet, például a Mary Boone egyszerre kiáradó és melankolikus tudatfolyama, ami projekciós felületnek használja az ikonikus galeristát, hogy vagyonról és státuszról elmélkedjen, a csilingelő zongoradallamot használva az elharapózó káosz ellenpontjaként.

Az ellenpontozás újra és újra előkerül, a zenekar kézjegyének számító szoft-grunge-os szétesés, Koenig gyengéd mormogása mellett van kórus, vannak vonósok, amik valami bizarr, optimista glamúrt kölcsönöznek a Gen-X Copsnak (utalás egy japán akcióthriller címére) vagy a nyitó Ice Cream Pianónak, a dalok melankolikus tematikája ellenére.

A Vampire Weekend-életműből visszaköszönő manírok és konkrét riffek a megelőző négy album legjobb pillanataiból ska, világzene, afrikai ritmusok helyett naprakész aláfestést kapnak R&B- és hiphopmotívumokkal, jazz-zel, hogy lakályossá tegyék az illúzióromboló jelent. Hol van már a 2008-as Vampire Weekend preppy, elkényeztetett felső-középosztálybeli hanyagsága, amit annyira utált a közönség jelentős része?! Balladai homályba vész, akárcsak a kimagasló Capricorn, ami éppen azt a generációs programot énekli meg, ami örökké, a kiégésig fut az Y generáció tagjaiban: tovább kell küszködni, akkor is, ha a világ már megmutatta, nem érdemes. A remény, ahogyan aztán a Hope refrénjében újra és újra elhangzik, csakis az elengedés lehet.

Selmeczi Nóra 

8.5/10