“Mindig a ritmus a cél” - Jungle-interjú

A sokáig csak jellegzetes táncvideóikat és imidzsüket előtérbe helyező, valójában a két gyerekkori barát Josh Lloyd-Watson és Tom McFarland duójaként létrejött Jungle bő másfél éve üstökösszerűen robbant be az angol zenei életbe. A zenekar most a Szigetre is eljutott, itt kérdeztük őket befutásról, a zeneszerzés rejtelmeiről és a ritmus szeretetéről.

- Az köztudott, hogy nemcsak nagyon régi barátok vagytok, de hosszú ideje zenéltek is együtt. Nehéz volt másokat beendegni a saját zenei világotokba? Hogyan találtátok meg a megfelelő embereket a zenekarba?

Josh: - Mindegyiküket régóta ismerjük már, zenéltünk velük korábban is. De eleinte azért mi irányítottunk, megmondtuk nekik, hogy “ezt így játszd, ezt úgy játszd”, de egy idő után megtanultuk értékelni azt, amit hozzáadnak a dalokhoz.

Tom: - Megtanultuk nem irányítani őket annyira. De közben megtanultuk azt is, hogy mi magunk is felszabadultabban játszunk a színpadon.

- Úgy tűntök, mint akik elég könnyen veszik az akadályokat, és nem igazán izgatják fel magukat semmin. Azért az a nagy hype, ami kialakult körülöttetek tavaly nem volt számotokra ijesztő?

Josh: - Nem igazán fogtuk fel, hogy mi is történik velünk, mert mindig volt valami, ami lefoglalt minket: befejezni a lemezt, vagy befejezni valamit, amit már elkezdtünk és éppen fontosnak éreztünk. Igazán akkor vettük először észre, amikor az emberektől hallottuk vissza, mi is zajlik körülöttünk.

Tom: - Nem is volt időnk, hogy ezen gondolkodjunk. Csináltuk a lemezt, aztán jöttek a koncertek, meg még több koncert, és még több koncert.

Josh: - Azért vannak pillanatok, amikor megállsz és végiggondolod, hogy “hú, ez azért durva”. Mondjuk amikor Glastonburyben játszottunk idén, az ilyen volt. Rengeteg ember volt, sose gondoltuk volna, hogy ilyen jó időpontbna fogunk fellépni. Amikor mész ezekre a nagy fesztiválokra és meglátod a neved kiírva az őrület.

- Még a Jungle előtt volt egy másik zenekarotok, a Born Blonde, amiről az angol sajtó egy része úgy írt, mint a következő nagy dobásról, olyan együttesről, amire oda kell figyelni. Aztán végül egyáltalán nem így alakult. (A Born Blonde végül egy lemez után feloszlott - a szerk.)

Josh: - Igen. Mi alapból barátok voltunk, aztán egy másik haverunk szólt, hogy zenéljünk együtt és mi úgy álltunk hozzá, hogy zenekarban akarunk játszani. Ugyanazért, amiért most is, hogy találkozzunk más emberekkel. Mndenkinek van zenekara. A Born Blonde-dal... nem is tudom, egyszerűen érződött, hogy nincs rendben, amit csinálunk. Mintha csak arról szólt volna, hogy mindenáron sikeresek legyünk.

Tom: - Az valaki más álma volt akkor, nem a miénk. Mi érzelmileg akarunk kötődni a zenéhez, ami akkor nehezen ment.

Josh: - Nem tudtunk szenvedélyesen játszani, azok lenni, akik igazán szerettünk volna. Mi ketten együtt nőttünk fel, mintha testvérek lennénk. Amikor feljátsszuk a stúdióban a dalokat, akkor egyszerűen tök jó érzés felvenni a dalokat. A Jungle-lel kicsit sem kellett megerőltetnünk magunkat, hogy összejöjjön. Minden csak úgy megtörtént.

Tom: - Mert jól éreztük magunkat.

- A Jungle zenéje nagyon groovy, de még a Born Blonde-ban is erősen jelen volt ez. Honnan ez a szeretet a ritmus iránt?

Tom: - Nem tudom, ez természetes szerintem. Ha zenét csinálsz, közben szeretnél mozogni is.

Josh: - Szerintem ez abból jön, amiket mi is hallgattunk. Nekem egy szám akkor kezdődik el igazán, amikor jön a ritmus. Kezdődhet egy dal zongorás intróval, vokállal, de mindig várom, hogy mikor üt be és jön az érzés.

Tom: - Igen, még ha csak nagyon finoman, a háttérből is, de az az a pillanat, ami megadja az energiát.

Josh: - Mindig a ritmus a cél..

Tom: - ...igen, az a kinyilatkoztatás.

Josh: - De van, hogy a ritmus nélküli dolgok a legszebbek. Ezt néha mi is érezzük, amikor egy egész számban ott dübörög a groove, előfordul, hogy az ketrecbe zárja a dalt.

Tom: - Ketrecbe, igen. A ritmus ketrece. (egyetértően mosolyognak)

- Többször is elmondtátok már, hogy a zenéteknek erős vizuális gyökereik vannak, a dalok filmszerű élményekből születnek. Most, hogy ennyit turnéztatok, ennyi helyen jártatok a világban, adott ez nektek új élményeket e tekintetben?

Tom: - Szerintem az első lemez főként olyan helyekről szólt, amiket elképzeltünk magunknak a fejünkben, a következő pedig már olyan helyek aláfestőzenéje lesz, amiket ténylegesen meg is éltünk.

- A Jungle mint kollektíva nagyon fontos számotokra, nem akartok kitűnni belőle. Ez azt jelenti, hogy az új dalokat már mint zenekar fogjátok írni, a következő album egy igazi együttes lemeze lesz?

Egyszerre: - Hát nem teljesen, nem hiszem.

Josh: - Nagyon nehéz hét embernek közösen dalokat szereznie. Ahhoz nagyon nyitottnak, szabadnak kell lenni, hogy mindig képes legyél megérezni mi a jó, mi a rossz, hogy alakítsd a másik ötleteit, vidd valamerre a dalt. Ha ezt hét ember csinálja egyszerre, akkor nem lesz biztos egyik ember sem a másikban, de mi annyira régóta és olyan jól ismerjük egymást, hogy elég csak egymásra néznünk, hogy tudjuk mi a helyzet. Csak feljátszok valamit, ha mindkettőnknek bejön bólintunk és megyünk tovább. Ha jó, rögtön érezzük, hogy "ez az!”.

Tom: - Azt hiszem, hogy a lényeg számunkra az előadás. Nagyon sokat tanultunk abból, hogy másokkal együtt játsszuk el a számokat, hogy érezzük az energiájukat. Ezt mindenképp felhasználjuk majd, és biztos ők fognak játszani a lemezen is.

Josh: - Amikor azt mondod kollektíva, akkor inkább azokra az emberekre kell gondolni, akik támogatnak minket, akik nélkül nem lennénk most itt. Például a zenészek, akik olyan marha jól eljátsszák a dalokat, mi nyilván nem tudnánk egyszerre tíz hangszeren zenélni, akik a klipeket csinálják nekünk, vagy akik segítenek megszervezni a turnékat. Mindezt nem tudnánk egyedül összehozni. ezért érezzük úgy, mintha egy kollektíva, egy nagy család lenne az egész.


interjú: Csada Gergely

koncertfotók: Lékó Tamás