Giorgio Moroder diszkópápa karrierjét, produceri munkásságát (a megkerülhetetlen Donna Summer-albumokat és kevéssé ismert produkcióit) nagyvonalakban 2013 novemberében, a Daft Punk-lemez okozta reneszánsza idején már átvettük. Most, hogy harminc év szünet után, a héten kiadta új, sztárparádés (és azért ne hallgassuk el: kedvesen öreges) Déjà vu című nagylemezét és ennek apropóján elkészítettük vele első magyar nyelvű interjúját, íme a tíz legjobb – saját nevén, alteregóval, filmzeneként vagy együttesben kiadott – nagylemeze is.
Az I Feel Love, aztán a rengeteg fontos produceri munka és az általa írt és felügyelt legjobb öt Donna Summer-stúdióalbum (Love To Love You Baby - 1975, A Love Trilogy - 1976, Four Seasons Of Love - 1976, Once Upon A Time - 1977, Bad Girls - 1979, plusz a perfekt On The Radio válogatás) mellett tehát ezek a maestro kihagyhatatlan lemezei.
Giorgio Moroder
Son Of My Father
(1972)
A hatvanas évek vége óta születő slágerzenék és megszámlálhatatlan projekt után ez a némi pszichedelikus csavarral tálalt bubblegum-glamalbum az első jó Moroder-munka. Nyilván nem úttörő, de szórakoztató műfaji lemez, ráadásul grúúúvi!
Einzelgänger
Einzelgänger
(1975)
Moroder krautrock lemeze, pontosabban a Tangerine Dream-féle „berlini iskolát” követő experimentális-space-es-szintis (és játékos) kiadványa. Nem hibátlan, a hetvenes évek közepén már bőven voltak ilyen lemezek, de némelyik trekk előremutató a karrier szempontjából.
Giorgio Moroder
Knights In White Satin
(1976)
Az első Donna Summer-sikerek után a Mester saját nevén is kiadott egy klasszik diszkólemezt, amin tovább finomhangolta az eurodiszkó-hangzást. A címadó, negyedórás, lassúdiszkós pazar Moody Blues-átdolgozás esszenciális.
Munich Machine
Munich Machine
(1977)
A német (és brit, svéd, olasz) producerek, sessionzenészek, énekesek szupergrupja Moroder vezetésével első rendes albumán szintén egy negyedórás dallal (Get On The Funk Train) vitt mindent - és az külön erős, hogy Moroder ebben az évben emellett még összehozta az I Feel Love-ot, egy átlagosabb Summer-lemez (I Remember Yesterday) mellett az első diszkópopoperát (ez Summer dupla Once Upon a Time-ja) és saját nevén kiadott csúcsalbumát.
Giorgio Moroder
From Here To Eternity
(1977)
Mit mondhatnánk? Az elektronikus tánczene egyik sarokköve és csúcsteljesítménye. Moroder az I Feel Love után szólóban is megcsinálta a szintetikus-robotikus (euro)diszkót, ami annyi mindennek lett az előképe - egy végig egységesen magas színvonalú album.
Munich Machine
A Whiter Shade Of Pale
(1978)
A szintetikus forradalom a második Munich Machine-albumon is nyilvánvaló, itt már sarkosabb 4/4-ek és hidegebb szintik váltják az első lemez szimfonikdiszkóját. A hátsó borítón (lásd a lenti videóban) a meztelen Chris Bennett énekesnővel táncoló robotok már a Daft Punkot idézik, akárcsak Moroder vokóderezése.
Midnight Express
filmzene
(1978)
Giorgio első teljes filmzenealbuma egyben a legjobb is, spacediszkó, euro(és italo)diszkó alapok szólnak A Summer-lemezek és a From Here… mellett a megvalósítás itt a legnagyobb hatású.
Giorgio Moroder
E=MC2
(1979)
A Moroder néven kiadott stúdiólemezek közül a második legjobb. Tétet ugyan ekkor már nem emelt a maestro, de a Harold Faltermeyerrel szült anyag a szintipopra is hatott. A cd-újrakiadáson rajta a kihagyhatatlan spacediszkós Evolution is (ami eredetileg a Battlestar Galactica tévésorozat zenéjének bénácskán felturbózott 1978-as Moroder-féle albumváltozatán szerepelt).
American Gigolo
filmzene
(1980)
Az Amerikai dzsigoló filmzenéje a Blondie-val írt Call Me miatt lett népszerű, az instrumentális tételek nélkül viszont most nem lenne a Chromatics és köre (és ez a kihatás igaz az 1982-es Cat People lassúdiszkós filmzenéjére is).
Philip Oakley & Giorgio Moroder
S/T
(1985)
Nagggyon nyolcvanas évek közepi szintipoplemez, de jobb, mint a korabeli Human League (aminek ugye Oakley az énekese) és tisztességes Moroder-búcsú (ezután már csak alkalmi közreműködéseket vállalt és nem adott ki új stúdiólemezt) – a mostani visszatérésig.
