"Minden megvan bennem a legjobb frontemberhez" - Karafiáth Orsolya-interjú

Az idén áprilisban, hat év után új verseskötettel (Él) jelentkező Karafiáth Orsolya a kortárs irodalom legnagyobb látens popsztár-dívája, és nincs is ezen mit csodálkozni, hisz’ tulajdonképpen zenész akart volna lenni. Lett helyette sokarcú vers- és regényíró, aki sok szállal kötődik a zenéhez – ezeket fejtegettük vele.

- Mi az első meghatározó zenei emléked?

- Otthon mindig szólt a zene, a Pillangókisasszonytól a Pink Floydon át a Neoton Familiáig terjedt a paletta. Anyám és apám ízlése gyökeresen különbözött, anya a könnyűben is a kicsit necces felé hajlott - legyen elég, ha annyit mondok: szerelmes volt Balázs Fecóba. Én viszont már kislányként olyan voltam, hogy ami tetszett, azt végtelenítve hallgattam, ami kívülről egészen idegesítő lehetett. Első nagy szerelmem Koncz Zsuzsa volt, állítólag már négy évesen hisztiztem, hogy csak a Zsuzsát akarom hallgatni. De egyszerre imádtam Deák Billt és Beethovent...

- Mi volt előbb, a vers vagy a zene iránti fogékonyság?

- Előbb a zene. Mindig a zene érdekelt, a vers később eleinte valami kényszerpálya volt. Már a legelső verseimet hét évesen zenére írtam. Nem véletlenül szerettem Weöres Sándort, az maga volt a zene. De anya minden este énekelt nekünk, szerettem a dalokat, mindig.

- Felcseperedve hogyan fedezted fel a zenéket, volt valaki, aki formálta az ízlésed? Milyen zenék hatottak rád legmélyebben? 

- Eleinte úgy változott az ízlésem, ahogy a szüleimé, ám később, a gimiben bejöttek a borzadványok, bomlottam például a New Kids On The Blockért, ami apámnál kiverte a biztosítékot. Jött a Beatles, Doors, Joplin, Sziámi, meg Dylan és Cseh Tamás, de hát ezek is otthonról. Igazán a kilencvenes évek zenéje az – amúgy a mai napig –, ami fogva tart: Pulp, Element Of Crime, korai Tocotronic… ezeket nem tudom megunni.  A dívákért is mindig bomlottam, Karádyért, Zarah Leanderért, amik a nagyiéknál szóltak. 

- Zenésznek készültél. Mikor, honnan jött ez az elhatározás, és aztán miért nem lett belőled zenész?

- Annak idején már zeneoviba is beírattak, később jött egészen gimnázium végéig a zeneiskola, úgyhogy nem is volt kérdés. Aztán mikor kiderült, itt nem terem számomra babér – meghallottam ugyanis a hegedűtanárom és apám párbeszédét arról, hogy ne ápolgassak hiú ábrándokat –, abbahagytam. Aztán amikor elcseréltem a hegedűmet gitárra, és magam is kikészültem, mennyire szörnyű a hangom, már tudtam, ezzel vége. Azóta is énekelni szeretnék, mert minden megvan bennem, ami a legjobb frontemberré tehetne, de tudom, ez már nem jön el soha. De nem vagyok már kibukva emiatt, ezért is választottam a szövegírást, produkciószervezést és kerestem hangokat magam helyett.

- Volt azért neked is egy zenekarod.

Az Elektrik Bugi Kommandó. 2001 decemberében alakultunk egy kocsmában, mert elegünk lett sokakból. Büntető misszióként működtünk, csak lovakról es disznókról énekeltünk, tíz dalunk volt annak jegyében, hogy innen már nem lehet hova fejlődni. Három évig büntettük a közönséget.

- Ugyan nem zenélsz, de nagyon is benne mozogsz a hazai zenészközegben. Hogyan „sodródtál” közéjük?

- Véletlenül. Eleinte a zenészek kerestek meg, hogy ezt vagy azt megzenésítettek tőlem. De én nem szeretem a versmegzenésítéseket igazán magamtól, mert nálam mindig kicsit bicsaklik a forma, nem dalszövegnek valóak, és direkt nem. Így aztán elkezdtem átalakítgatni őket, ha valaki megkeresett hasonlóval. Az első még Gerendás Péternek készült, mikor Vámos Miklós Apák könyvéhez alakult egy zenei anyag. És innen nem volt megállás. Az első saját projektem 2008-ban a Maffia Klub című film zenéje volt, a regényem mellé – 12 dal, különböző előadókkal. A Cigánykártya verseskötetem mellé Tóth Evelinnel, Másik Jánossal, Dés Andrással és Lukács Miklóssal készítettem a Fekete Macska című lemezt. Közben már írtam színházaknak, előadásokhoz zenét és elkészült Bella Mátéval a horror vígmusicalünk, a Macskadémon is.

- Több könyvedhez társult egy-egy zenei lemez, vagy volt könyvbemutató arra az alkalomra írt számokkal, vagy épp zenés klip könyvtrailer – mi alapján választod ki, hogy milyen zenekarral, előadóval dolgozol?  Ezek a zenei társprojektek a könyvek után alakulnak vagy már azokkal párhuzamosan?

- Amikor egy-egy projekten dolgozom, már ott van a fejemben mellé a körítést. A Kicsi Lili mellé az Anez zenekarral csináltunk egy öt számos bemutatót, amikor befejeztem a könyvet, tudtam, őket fogom megkérni. Egyszerűen a szöveg behúzza a zenét. Tóth Evelint először egy kiállításmegnyitón hallottam, hangperformance-ot csinált, és egyből beugrott: ez a téboly kell nekem. Egy-egy hirtelen ötletből jön az egész. A Házikedvenc mellé az Anezből Zozi valamint Legát Tibor és Czerovszky Heni jött például, imádtam. Sok szerepe van a véletlennek is, hogy aktuálisan épp mire vagyok rákattanva.

- Most Takáts Eszterrel dolgozol együtt, vele mintha nagyon egymásra találtatok volna – szorosabb kapcsolat ez, mint a korábbi együttműködések?

- Esztert a Legát találta nekem, amikor a Rájátszáshoz kellett mellém valaki, miután Bérczesi – akivel imádtam együtt dolgozni – és Kardos-Horváth kiestek mellőlem. Alig hallgattam meg tőle valamit, egy-két dalt, meg néztem a klipeket, és azt gondoltam, ez szuper, kevés tőlem ennyire különböző ember akad, ezt meg kell próbálni. Aztán szerencsére az lett, hogy pont abban hasonlítunk, ami nekem a legfontosabb: mindkettőnk teljes szívvel benne tud lenni egy-egy projektben, és érzékenyek vagyunk egymás teljesen különböző világára. Immár két és fél éve dolgozunk együtt, ez számomra nagyon meglepő, mert mindig az újat keresem, de vele azt hiszem, tudunk együtt megújulni is.

- Benne voltál a Rájátszás kezdő csapatában. Szerinted mi a sikerének a titka? Tényleg közelebb hozható szélesebb réteghez a kortárs irodalom a zenén keresztül?

- A zene a legjobb közvetítő. Mondjuk én előtte is csináltam, hogy átírtam egy-egy zenekar dalát, a Maffia idején még kényszerből, hogy elkészüljek határidőre, ne kelljen egész zenekarral stúdiózni. De a Rájátszásban az is jó volt, hogy ennyi különböző figura jött össze, és ez mozgásban tartotta a dolgot, a közönség nem tudta megunni.

- Az írásnál mennyire segít, inspirál a zene?

- Több verset is írtam dalszövegre, a Café X és a Cigánykártya kötetem tele van velük. Írás közben is végtelenítve megy ugyanaz a szám, és mindig boldog vagyok, ha egy-egy zenei megoldásból szöveg lesz.

- Elég sokat foglalkoztatott dalszövegíró vagy és elég széles zenei palettán, ez egyfajta játék neked? Mindig felkérésre dolgozol?

- Igen, egyfajta szerepjáték. Amúgy is imádom váltogatni az identitásomat, ez pedig remek terep hozzá. Koncz Zsuzsának már az első dalszövegem óta akartam íni, fondorlatos úton kerestem meg: interjút készítettem vele, és finoman adagoltam, mit is szeretnék… Somával is nagyon jó volt, két lemezére is írtam, ütköztettük az ő nyers és az én cizelláltabb világomat. A Napra más ügy volt: Both Miklóssal összebarátkoztunk, és amikor valami mást akart csinálni, kipróbáltuk. De alapvetően igen, inkább megkeresnek, azt jobban is szeretem, mert félő, ha én nagyon akarok valamit, akkor rágörcsölök és az még semminek nem tett jót.

- Kik a kedvenc hazai dalszövegíróid?

- Sokáig Lovasi, Bródy és Bereményi voltak, most igazán senki. De ez csak azért, mert nagyon benne vagyok a saját szövegeimben, és ha valakit nagyon szeretek, akkor inkább egy műsort építek köré, szerelmi vallomásként. És ezt most nem engedhetem meg magamnak. Hisz itt van Elvis.

- Extrém Elvis-imádó vagy, hogy jött ez a kattanásod, mi fogott meg a Királyban?

- Elvis is véletlenül jött. Mindig kedveltem, de nem őrültem meg érte. Aztán pár éve a békéscsabai drámaíró versenyen, ahol egy éjszaka alatt kellett megírni egy darabot, véletlenül Elvisről, mint Godzilláról írtam, és az ő dalszövegeit tettem át darabra. Talán a kialvatlanság miatt is, de reggel, a tükörbe nézve nulla óra alvás után felfedeztem, hogy én nagyon, végletesen hasonlítok a Királyra. Innen nem volt megállás. Lassan meglett otthon az Elvis-oltárom, megvarrattam a ’72-es Las Vegas-i fellépő ruháját, utána olvastam, jelenleg épp készítem a nagy Elvis-projektet, dalszöveggel, novellákkal. Elvisben nem is az érdekel, ami volt, hanem ami lehetett volna. Ezért is foglalkoztat a zuhanás előtti élete, énje, az, hogyan lehetett egy ilyen nagyszerű talentumból voltaképp egy báb, önmaga paródiája. A veszteség érdekel, az, hogy mit jelent a csúcson eltévedni. Neki mást kellett volna csinálnia, saját dalokat írnia, a saját feje után mennie. Nem tudott, mert gyenge volt. És a gyengeség a gyengém.

Karafiáth Orsolya június 5-én este a Margó Fesztivál keretében a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán mutatja be Él című új verseskötetére épülő összművészeti műsorát, a Takáts Eszter Beat Band és Góbi Rita táncosnő közreműködésével, részletek a Facebook-eseményben.


fotók: Valuska Gábor