Adócsalás, torrentezés, gyalogos átkelés a piroson. Ezek olyan törvényszegések és erkölcstelenségek, amiket sokan rutinszerűen csinálnak. De vajon felment-e a szabályok alól a kihágások mindennapos gyakorlása? Bűnösök közt nem cinkos, aki bűnös? Ha más esetekben nem is, az idő előtti albumletöltéseknél elképzelhető. Főleg ha tisztában vagyunk a jelenség históriájával, ilyen-olyan vonatkozásaival és a zeneipari szereplők hozzá kapcsolódó érdekeivel – mint az Björk év elején idejekorán kicsúszott Vulnicura-lemeze apropóján ismét előtérbe került.
Rapidshare, Mediafire, várom, hogy leteljen a háromnegyed perc, de inkább mégse, a Pirate Bayen gyorsabb, két kattintás és már lent is van a másfél hét múlva érkező új Noel Gallagher-lemez. Ismerős helyzet? A New Album Releases és a Has It Leaked? nevű oldalak korában nem csak nem meglepő, ha a kisebb-nagyobb előadók hónapokon és éveken keresztül dédelgetett munkái a kiírt dátum előtt tölthetőek le a világhálón, de szinte természetellenesen hat, ha valamit nem hallgathatunk meg legalább harmincszor a hivatalos megjelenés napjáig. A mai állapot egy hosszú folyamat eredménye, amely csak látszólag halad párhuzamosan a web felbukkanásával, és bár a sávszélesedés, a tömörített hangfájlok és az egyre növekvő tárhelyek hozták el a zenecsere áradásszerű [igen, itt a torrentialre utalok!] hozzáférhetőségét, a rajongók leleményessége korábban is átfúrta magát a zeneipar pajzsain.
A NIGÉRIAI ÉNEKESNŐ EGYENESEN LEVÁGATNÁ A LETÖLTŐK UJJAIT.
Az üzletágat ugyanis mindig megtalálta a mumus, akár a 
jogdíjkifizetés nélkül másolt kották, vagy az olyan, szintén a sátán által megidézett, később mégis a kiadókkal kézen fogva sétálgató médiumok formájában, mint a televízió vagy a rádió. Persze a folyamatok bonyolódásával és a piac kiterjedésével egyre több rés keletkezett, manapság pedig a stúdió hangmérnökeitől a kiadó szakemberein át a készterméket pakolászó raktárosokig bárki kedvet kaphat arra, hogy saját önbizalma és a közjó növelése érdekében szélnek eresszen egy egész lemezt. A józan észt követve ez egyértelműen káros. Mi sem szeretnénk, ha a gondosan előkészített kampányunkba rondítanának bele, vagy ha a kertből a nyulak vinnék el a répát. Az elmúlt húsz év azonban bőven elég volt arra, hogy az ipar, nem feltétlenül önszántából, olyannyira hozzásimuljon a körülményekhez, hogy már a korai kiszivárgásokat is kooptálja, előnyére fordítva ezzel a kiszámíthatatlan meglepetés-effektust: elég csak Beyoncé a semmiből előugró legutóbbi anyagára gondolni vagy arra, hogy egy tanulmány szerint majdnem 60%-kal nő azon albumok eladása, amelyek egy hónappal megjelenés előtt bukkannak fel a neten.
THOM YORKE TAVALYI BITTORRENT-AKCIÓJA IS EMLÍTÉST ÉRDEMEL.
Akkor valójában kinek rosszak a netes kiszivárogtatások? Jó kérdés. Björk aktuális munkájának váratlan elszabadulása majdnem nagyobb hűhót csapott a korong körül, mint maga a korong bejelentésének a híre. És igaz, hogy ha az ehhez hasonló esetek csak elvétve fordulnának elő, az adott előadónak nagyobb károkkal kéne elszámolnia, de az, hogy a jelenség mindennapos, azt is jelenti, hogy nem feltétlen kell vele olyan hevesen foglalkozni. Főleg, ha tudjuk, a lemezeik bevételéből az előadók, tehát akiknek a vásárlók a pénzüket szánják, ritkán részesülnek számottevően. A zeneipar mindig is a kreativitást kiaknázó, a művészeti tevékenységet racionalizáló üzletemberekből állt, akiknek ahhoz nem volt tehetségük, hogy gitárt ragadjanak, ahhoz viszont igen, hogy pénz csináljanak azokból, akiknek volt. Ha pedig mégis az alkotók panaszkodnak, akkor is jellemzően azok, akik lényegében már üzletemberek. Emlékszik valaki arra, hogy egy feltörekvő független zenekar lamentált a letöltések miatt? Amikor pályakezdő fiatalok kérik blogposztban a rajongókat, hogy inkább vegyék meg a lemezt, hogy ki tudják fizetni a lakbért? Na, ugye (sőt, még Björk se szólt egy szót sem a korábbra hozott albummegjelenéshez csatolt nyilatkozatában a kiszivárgásról). Bezzeg amikor Lars Urlichnak nem tetszik a Napster, akkor egy egész hadosztálynyi ügyvédet hívnak, Madonna az FBI segítségével vadászik le szivárogtatókat Izraelben, a Guns N’ Roses pedig börtönnel és pénzbüntetéssel sújt egy szerencsétlent, aki a szánalmas Chinese Democracy pár szerzeményét tette elérhetővé. A probléma nem is elsősorban a művészi alkotások védelme, hanem az, hogy azt rendszerint olyan előadók követelik vehemensen, akiknek a megélhetése egyáltalán nem függ a sokadik érdektelen, kreatív mélypont, oxigénmaszk és hajbeültetés utáni eladásoktól. Úgy tűnik, az élet törvénye a zeneiparban is működik: minél több pénzed van, annál több kell.
Judák Bence
Az örök jóarc Dave Grohl szimpátiabeszéde a zene kommercializálása ellen:
egy rövid összeállítás a Metallica vs. Napster hisztiről:
végül egy szösszenet Noel Gallaghertől, aki szerint szemetek az emberek, mert kávét vesznek zene helyett:
