Nem találhatnánk tökéletesebb pillanatot Prince a Warner Bros. Recordsnál 1978 és 1988 között megjelent bámulatos albumsorozatának méltatására, mint azokat a heteket, amikor a legnagyobb Herceg húsz év haragszomrád után kibékült azzal a lemezcéggel, amely a nyolcvanas évekbeli hatalmas sikereit megtámogatta, és amelynél most egyszerre adott ki két vadonatúj albumot. A gesztus mindkét részről értékes, viszont minden idők egyik legnagyobb hatású, klasszikus lemezszériája meg utolérhetetlen.
Zseniális debütlemez? Na persze. Még azt is megfejelő folytatás? Zsinórban három remekmű? Netán öt? Itt már a kivételes kevesek tartományában járunk, de még erre is akad viszonylag sok példa. Arra, hogy egyetlen dalszerző-előadó tíz nagylemezen át – ráadásul úgy, hogy lényegében évente érkeztek az újabb makulátlan kiadványai – maradjon releváns, na, arra már egy kézen össze lehet számolni a jelentkezőket. Dalszerzők saját dalokkal és olyan lemezekkel, amelyek között legalább két korszakos, zsánerdefiniáló mű is van, de a többi album is nagyhatású, máig végigélvezhető: Bob Dylan (1962-1969 között), Neil Young (1968-1979 között), David Bowie (1969-1980 között) a három úttörő. Kis engedménnyel Elvis Costello 1977 és 1986 közötti időszaka is beférhetne (nála azért volt ebben a szériában egy közepes lemez), és majdnem idesorolható még Joni Mitchell 1968 és 1979 közötti korszaka (bár ő meg azért itt több közepes albumot is kiadott), na és persze Brian Eno sem hibázott 1974 és 1985 között, csakhogy neki meg sok volt a kollaboratív kiadványa ekkoriban. A sort Prince zárja, az itt tárgyalt tíz lemeze alighanem az utolsó ilyen bámulatos lemezsorozat egyetlen dalszerzőtől, és a hangsúly valóban azon van, hogy a minneapolisi énekes évről-évre tudott meglepően megújulni, forradalmi lenni és elképesztően sikeres.
For You
(1978)
Ha szigorúak akarunk lenni, akkor Prince debütlemeze még nem része a zseniális szériának, ám akárhogy is méricskélünk, ez a tíz legjobb albumának egyike (ehhez a cikkhez tényleg végighallgattam kronologikus sorrendben a _teljes_ életművet). Útkereső? De már megmutatja Prince majd összes jövőbeli arcát (pop, rock, soul, new wave, diszkó, ballada). Nem eredeti? A programadó („all of this, and more is for you”), acapella nyitánynál – az énekes első, lemezen rögzített percében – érezni, hogy géniusszal van dolgunk.
Prince
(1979)
A géniusz pedig bő egy évvel később már magabiztosan szállít egy kidolgozott hangzású, minden említett stílust tisztábban felmutató albumot, amit rögtön elévülhetetlen diszkófunk slágerrel nyit és mindent egybeolvasztó tehetségével tölt meg erős dalokkal, na és persze végtelen erotomán fantáziálással. Már az első lemez is szeretőktől, szerelemtől volt hangos, itt a szívecske a lemezborító i betűjén csak egy nagyon visszafogott jelzés. A Sexy Dancert konkrétan végiglihegi.
Dirty Mind
(1980)
A Dirty Mind persze még egyet csavar a szexappealen, de ezt innentől tekintsük alapbeállításnak Prince-nél. A lemez sokkal inkább azért jelentős, mert szintet lép az olvasztótégelyt kavargató keverő, ezek a dalok már nem hasonlítgathatók, mondjuk a Chic-hez. Ez Prince: powerpop, new wave, dobgép, funk, ellenállhatatlanság. A lemez ráadásul már egyneműen prince-es is végig, és a nyolcvanas évek hangzásának egyik legnagyobb origója – másnál karriercsúcspont lenne (kicsit nála is az).
Controversy
(1981)
Ebben az albumban az a botrányos, hogy az előző megszólalásán finomhangolva, briliáns dalokkal tele sem fér bele a művész top 5-jébe. Pedig a dobgépeken még egyet elektrofunkosító címadó számtól a Jack U Off klimaxáig ez is egy nagyon izgató lemez. Ja, ahogy eddig és nagyrészt a maradék csúcslemezeken is, minden dalt és hangot Prince írt, hangszerelt, producelt, játszott fel és prince-esített.
1999
(1982)
És annyi ideje volt, hogy legközelebb egy duplalemezt adott ki (meg közben ugyanekkor teljesen megcsinált kettő albumot The Time nevű, egyet meg Vanity 6 nevű protezsált zenekarainak). Az 1999 megint továbbépíti a megszólalást, hatása a technóig bezáróan felbecsülhetetlen, közben nem felejt el slágeresnek lenni (az első lemezoldalnál nem sok jobb akad a poptörténetben: 1999, Little Red Corvette, Delirious) és kísérletezőnek sem.
Purple Rain
(1984)
„Who is the king? Jacko or Prince?” Kérdezgette mániákusan (horvát menekült) helyettesítő angoltanárom 1993-ban a középiskolában. És hiába, hogy addigra már egyikük sem volt az, a kérdés – bár elsőre egyszerűnek tűnik a válasz –, 1984 körül tényleg releváns lehetett volna. A Purple Rain egy teljesen jelentéktelen film zenéje, kilenc, végleg kiforrott, hibátlan dallal, a korai Prince-hangzás betetőzésével, minden idők balladájával. Több mint 20 millió fogyott belőle, hat hónapig folyamatosan vezette az amerikai albumlistát.
Around The World In A Day
(1985)
A betetőzés után valami újnak kellett jönnie és az ez a lemez. Ahogy az előzőt, úgy ezt is a Revolution nevű kísérőzenekarával közösen jegyzi, bár az előzőnél kevesebb tényleges szerep jutott a hangszereseknek. Ez Prince pszichedelikus poplemeze, a hatvanas évek hatását 1985-ös hangzásba csomagoló – ha lehet ilyen hülyeséget mondani –, az életművet értékelők körében szerintem általában kissé alulbecsült remekműve.
Parade
(1986)
Ennyi tetőpont után szinte jólesik egy kevésbé kreatív, egyszerűbb, ismét a legkorábbi évek eklektikáját idéző album. Ez is filmzenelemez (a film itt is jelentéktelen), talán ennek is köszönhető a nagyzenekari hangszerelés térnyerése. Vegyük úgy, hogy ez egy pihenőállomás, egy ismét durva kapaszkodó előtt.
Sign ☮ The Times
(1987)
Ez megint teljesen szólóban rögzített anyag, megint dupla, megint zseniális. Tulajdonképpen az életmű betetőzése, mindent tud vissza- és előrefelé is: hangzásban, dalokban, attitűdben. Úgy sokszínű, hogy végig egységes a soundja, ami meglepő ha tudjuk, hogy két különböző, kiadatlan lemezanyagból gyúrta össze az eredetileg triplának szánt végeredményt. Mintha valakinek ismét bizonyítani szeretett volna Prince. Talán magának.
Lovesexy
(1988)
Az 1987-es ’év albuma’ után tulajdonképpen lehetetlen tétet emelni, ez még Prince-nek sem sikerült, de azért még egyszer utoljára, erőlködés és görcs nélkül kirázott magából egy perfekt albumot, amin egy olyan jungle előtti drum’n’bass dobképlet is helyet kapott (Dance On), amibe még a 62s-kápolna falai is beleremegnének.
Top 5 Prince-dal – másoknak/másokkal
The Family: Nothing Compares 2U (és Sinéad O’Connor)
The Bangles: Manic Monday
Kid Creole And The Coconuts: The Sex Of It
Kate Bush: Why Should I Love You?
PRINCE TOP 10 LEGFANKIBB DALA MÁSOKNAK.
Persze a folytatás sem volt vacak, csak már soha nem ez a szint. Az 1987-re tervezett (a visszavonás után végül 1994-ben kiadott) The Black Album végérvényesen megalapozta az kilencvenes évek elejének r&b/funk Prince-ét, a sokszor archívumból összeválogatottnak ható 1989-es Batman filmzene a slágerek révén újra a toplisták csúcsára juttatta hősünket, az 1990-es Graffiti Bridge helyenként George Clintonnal közös fankizásai jutalomjátékot jelentettek. Az 1991-es Diamonds And Pearls megerősítette a hercegi pozíciót a popzene vérkeringésében (és majdnem újra egy nagyon erős, ám a kelleténél 3-4 számmal hosszabb lemez lett), amit a még hipebb (hiphoposabb) 1992-es Love Symbol album ismételt világhódítás helyetti viszonylagos sikertelensége viszont meglepő mód elkótyavetyélt. Innentől önsorsrontás, túlnőtt egó és túlhordott albumok jöttek, se nagyon szar, se igazán erős nem akadt köztük. Persze a jobbak (The Gold Experience - 1995, Emancipation - 1996, The Rainbow Children - 2001, Musicology - 2004, 3121 - 2006) mindig kicsit reménykeltőek, de nem. Prince-től már nem szabad semmit várni. Örülni kell, amikor résztevők lehetünk egy pazar koncertjén, vagy tulajdonképpen bárgyú mosollyal élvezni, amikor olyan egészen tisztességes új zenéket ad ki, mint most az friss csajrock/r&b-zenekarával, a 3rdEyeGirllel odakent Plectrumelectrum és a saját nevén jegyzett, helyenként egészen modernkedő Art Official Age. Aztán bölcsen visszatérni a fenti lemezekhez. Örökkön örökké.
Dömötör Endre
