A 2011-es Sziget Fesztivál első jelentős fellépője rögtön az év legjelentősebb magyarországi koncertjét adja augusztus 9-én a hosszú kifutóval megtoldott Nagyszínpadon: a poptörténelem egyik legnagyobb zenei géniusza, Prince Rogers Nelson három és fél évtizedes pályafutása során most először lép fel hazánkban. A Recorder felkérésére a jeles képregényrajzoló-grafikus, a hatalmas Prince-rajongónak számító Gróf Balázs foglalta össze a minneapolisi Herceg jelentőségét a nyolcvanas évektől az aktuális turné 2010-es bécsi koncertjéig – és rögtön egy exkluzív Prince-rajzot is készített nekünk!
„A Prince az miért jó zene?” – írta ki a Facebook-falára pár napja egy ismerősöm. Húszas évei közepén jár és jelenleg egy sikeres, rádióból is ismert hazai együttes billentyűse. Zenész, de szemlátomást mégis furcsállja, hogy milyen sokan vannak, akik az első magyarországi Prince-koncert híre hallatán örömükben három másodpercenként lemennek spárgába.
Nos, miért is jó zene Prince? Hát, először is azért, mert az ilyen kérdéseknek eleve semmi értelmük vele kapcsolatban: Prince nem „csak” zene, mivel a pop történetének legnagyobbjairól nem lehet kizárólag a zenéjük kapcsán beszélni. Elvis Presley múlhatatlan slágereinek keletkezése mellett legalább annyira fontos, hogy előadójuk először a világon késztette tinilányok millióit velőtrázó sikoltozásra pár szexi csípőmozdulattal, vagy az is, hogy a hetvenes években teljesen szokatlan elektronikus hangzást produkáló Kraftwerk tagjai már nem is szintetizátorozó embereknek, hanem érzelmek nélküli, zenélő robotoknak látszottak karrierjük során szinte mindig. Prince a nyolcvanas évek elején vált szupersztárrá, abban az évtizedben, amikor a popzene számára már egyidejűleg voltak adottak a technika és a rock and roll közel harminc éves történetének legfontosabb tanulságai, így aztán nagyjából ő lett az első afroamerikai előadóművész, aki zenében és színpadi show-ban összegez mindent, ami izgalmas a fekete és a fehér popkultúrában. Dalaiban egyszerre köszön vissza a funk, a soul, a diszkó, a rock, a glam és a new wave, koncertjein megvadult James Brownként dobálja magát és Jimi Hendrix virtuozitásával gitározik. Lehet bármilyen apró termetű, riszálhatja magát magas sarkú cipőben és csipkekesztyűben, akkor is simán elhiteti közönségével, hogy az összes nőt megkaphatná színpadon innen és túl. Túlfűtött szexualitásról árulkodó szövegei miatt már 1985-ben aggodalmas szülőszövetség jött létre washingtoni politikusfeleségekből, hogy ettől kezdve minden nekik nem tetsző pop- és rocklemez borítóján figyelmeztető matricával riogassák nyárspolgár-Amerikát – vagy éppen keltsék fel a kíváncsi kiskorúak érdeklődését.
Prince és a korhatáros kontent elválaszthatatlanságát példázza az a személyes kudarcélményem is, hogy tízéves koromban hiába kezdtem nézni a faterom felügyeletével videokazettáról a Purple Rain című Prince-filmet, legnagyobb bánatomra ő azonnal megnyomta a stop gombot, amikor a feltörekvő popzenészt alakító feltörekvő popzenész smárolás közben kis híján partnernője bugyijába nyúl. Meg kell hagyni, felnőttként végignézve ez a rész konkrét dugás ábrázolása nélkül is meglepően merész egy 1984-ben készült mainstream mozitól. Mellesleg a nyolcvanas években Magyarországon tisztességes lemezforgalmazás vagy internet nélkül is hozzájuthatott az ember Prince-hez CD-minőségben, ugyanis több albumát teljes egészében leadták az akkori Petőfi Rádióban. Így ismertem meg például a faterom által kazettára rögzített Sign O’ The Timest vagy a szintén 1987-es The Black Albumot (igen, a Magyar Rádiónak még ezt is sikerült leadnia, annak ellenére, hogy ennek a lemeznek a forgalmazását maga a szerző állíttatta le még a hivatalos megjelenés előtt), de a petőfis népművelésnek köszönhető az is, hogy hatodikban a technika órán ácsolt periszkópomra rárajzolhattam az éppen aktuális Prince-lemez címét: Lovesexy!
Jokerré maszkírozott Jack Nicholson ide, Tim Burton rendezése oda, az 1989-es Batman film is úgy lett igazán kerek, hogy Prince dobta össze a betétdalait, én meg vadászhattam naphosszat a Partyman klipjére a Super Channelen. Talán YouTube nélkül is sokan emlékeznek a bombasztikus klip felejthetetlen vizuális ingereire, mint a szigorú négy-negyedet szögelő bálnaméretű dobos, az akvárium mélyéről pár korty piáért felúszó díszcsaj, a Batman-pólós csimpánzkölyök és persze az asztalon gimnasztikázó zöld hajú Prince, aki egyik kezével zongorázik, a másikkal meg petárdát robbant a dohányos vendégek szájában – ha nem minden idők legfoglalkoztatottabb női szaxofonosának, Candy Dulfernek a lábai közt rosszalkodik éppen. A végére tévénéző kiskamaszként is pont úgy dőltem hanyatt ettől, mint a záró képsorokban az elkábított partizó közönség. A Denevéremberhez vagy a szuperhősös képregényekhez ezután sem kerültem közelebb, azt viszont innentől éreztem, hogy egyszer az életben muszáj lesz eljutnom egy Prince-koncertre. Szerencsére ez a vágyam a tavalyi bécsi buli után az idei Sziget 0. napján már másodszor teljesül.
A kilencvenes évektől kezdve nem lemezei, inkább csak dalai találtak el. Volt egy rövid időszak, amikor a Sexy M.F.-nek mindig tudtam örülni bulikban. A Gold klipjéhez Zámbó Jimmytől kölcsönzött esztétikát viszont nehéz lenne megbocsátani, ha nem az éppen lemezkiadói láncaitól és nevétől megszabaduló Prince-ről lenne szó, és nem az akkoriban ritka átütő dalainak egyike szólna, miközben hullik az égből az aranyeső. Az utóbbi évek anyagairól azok a számai tetszenek igazán, amelyekben egész egyszerűen csak rock and rollt játszik, ilyen például a beszédes című Guitar a 2007-es Planet Earth albumról. Mostanában leggyakrabban az első hat lemezt hallgatom, meg bizonyos részeket a Parade-ről, a Lovesexyről és a Sign O’ The Timesról. Az első két, tipikusan hetvenes évek végi diszkós-funkos anyag (For You – 1978, Prince – 1979) szárnybontogatáshoz képest bőven jó, de a házi Prince-oltárom szentírását egyértelműen a már new wave-esen feszes és szintis Dirty Mind–Controversy–1999–Purple Rain sorozat (1980–84) adja.
Az Oscar- és többszörös Grammy-díjas Purple Rain album címadó balladáját sóbálvánnyá merevedve hallgatja a közönség az árukapcsolt ’84-es film zárójelenetében, és bő negyedszázaddal később, a 2010-es bécsi koncerten nekem már nemcsak a szívszorító daltól gyökerezett földbe a lábam, hanem attól a pofátlanságtól is, hogy Prince képes a legnagyobb slágerét rögtön a koncert legelején elsütni, fittyet hányva bármilyen szórakoztatóipari konvencióra. Mintha csak letudni szeretné a kötelező köröket (ami persze nem igaz, hiszen egy 15 percesre nyújtott Purple Rain minden, csak nem gyors letudás), hogy aztán egy sor világhírű saját szerzemény (Let’s Go Crazy, 1999, Kiss, Cream, Peach, Nothing Compares 2 U) érintésével a legspontánabb, feldolgozásokkal teli funk-soul házibulit prezentálja közel három óra hosszan, a megállíthatatlanul kongázó Sheila E-vel, színpadra invitált rajongókkal – és hat ráadásblokkal!. Ösztönös zseniként Prince nem feltétlenül csak funk- vagy R&B-példaképeit (pl. a Jacksonst vagy a Sly & The Family Stone-t) interpretálja élőben: előfordul az is, hogy akár attól az Alicia Keys-től játszik, aki pont az ő bíbor köpenye alól előbújó újgenerációs afroamerikai sztárok egyikeként az OutKast társaságában köszöntötte „mesterét”, amikor a Herceget a Rock And Roll Hall Of Fame tagjává avatták 2004-ben. De koncertjein a multiinstrumentalista szextörpétől ennél sokkal meglepőbb műsorszám is kitelik: a 2007-es Superbowl sztárvendégeként a Foo Fighters Best Of You-ját, két éve a Coachella fesztiválon pedig a Radiohead nerd himnuszát, a Creepet tette magáévá hatalmas tömegek szeme láttára. Mi mást is fűzhetne ehhez egy igazi Prince-rajongó, mint amit Gyurma barátom fogalmazott meg egy lényegre törő Facebook-komment formájában: „Az az igazság, hogy Prince sok mindent tesz magáévá. A gitárjától a mikrofonállványig mindent megkúr a kis krapek.”
szöveg + rajz: Gróf Balázs
www.grofbalazs.hu
.
