„Oké, de hogy fogjuk ezt eljátszani a Szigeten?” – Fink-interjú

Fin Greenall a kilencvenes évek közepén Fink néven kezdett el az akkor zenitjén lévő Ninja Tune kiadó környékén elektronikus zenéket bütykölni és főként dj-zni. A majd tíz éven át tartó felvezető időszak vége felé aztán egyre eltávolodott a tiszta tánczenéktől, gitárt ragadott, és elkezdett lecsupaszított, túlnyomóan akusztikus, érzelmes, folkos, popos dalokat írni. A váltást követő első lemez idején még inkább szólóprojektnek indult Fink pedig szépen lassan kompakt zenekarrá fejlődött. A két év után a Szigetre szép sikerrel visszatérő Greenall-lal beszélgettünk az új lemezről, stúdiózásról és és a címben is szereplő nagy kérdésről.

- Az új album, a Hard Believer, három évvel követte az előzőt. A dobosotok Tim pedig azzal viccelődött, hogy a megjelenés öröme helyett, inkább úgy érzi magát, mint ha most szabadult volna a börtönből. Miért tartott ennyi ideig a két lemez közti szünet? Ilyen macerás volt felvenni az új albumot, vagy egyszerűen csak kellett egy kis leállás az előző turné után?

Fink: - Igen, a Perfect Darknesst Los Angelesben vettük fel 2011-ben, és rögtön a megjelenés után elkezdtük a promozást és a turnét. Ha pedig a lemez jól fogy és kedvelik, akkor a turné egyre hosszabb és hosszabb lesz, így mi végül tizennyolc hónapig turnéztunk. Ami azt jelenti, hogy amikor 2012 decemberében befejeztük a koncertkörutat, akkor a lemez már majdnem két éve kint volt, nekünk meg kellett egy kis pihenő. A terv az volt, hogy mindenki szusszan fél évig, kalandozik kicsit, én konkrétan Los Angelesbe akartam költözni, ilyesmik. De amint hazaértünk a turné után, karácsony körül megvolt egy kis pihi, aztán egy-két hétre rá már el is kezdtem dalokat írni. Csak ennyi időre volt szükségem. A következő kilenc hónapot pedig nagyjából együtt töltöttük, ötleteltünk, számokat írtunk, felvettünk ezt-azt, henyéltünk, dumáltunk aztán, amint késznek éreztük magunkat és a dalokat, mentünk is vissza Los Angelesbe és felvettük a lemezt. Szóval nem is tudtuk volna ennél gyorsabban összehozni. A turné után tíz hónappal már kész is volt az album, ami egész jó, tekintve, hogy egy ilyen hosszú turné után még regenerálódni is kell. Na meg visszatérni az életbe, már ha van még hova visszatérned ennyi idő után (nevet).

- Érdekes, hogy akárcsak az előző lemezt, ezt is Los Angelesben vettétek fel, hiszen a zenétek azért nem feltétlenül azt a napsütötte tengerparti, pálmafák közt lazulós hangulatot árasztja magából.

Fink: - Igen, ez igaz, de annak, hogy szeretünk Los Angelesben stúdiózni, és Billyvel dolgozni (Billy Bush, a Perfect Darkness és a Hard Believer producere - a szerk.) két oka van. Az egyik, hogy az időeltolódás Európához képest pont ideális. Amikor otthon már mindenki lefeküdt aludni, mi épp akkor tudunk elkezdeni dolgozni. Így ott az egész nap a munkára, és közben senki nem nyaggat otthonról, se az asszony, se a gyerek, se a kiadó, senki. Ha meg hajnali háromkor hívnak, akkor az tényleg fontos. Szóval így könnyebb koncentrálni. A másik pedig, hogy Billy Los Angeles-i, mi pedig nagyon szeretünk vele dolgozni. Gyorsan lehet vele egyről a kettőre jutni, fel lehet vele venni egy lemezt két hét alatt, és így nincs időnk túlgondolni a dolgokat. Ha itthon vettük volna fel, sokkal tovább tartott volna az egész. A srácok ott kint baromi profik, baromi gyorsak, ahogy az egyik zenekar megy ki a stúdióból már jön a következő. És ez arra ösztönöz, hogy minél keményebben és pontosabban dolgozz. Ezt szeretjük.

- Mit gondolsz arról, ha valaki azt mondja, hogy a Hard Believer az eddigi legkomplexebb lemezeket? Abban az értelemben, hogy minden eddiginél zenekaribb a hangzása, még ha ez a változás folyamatos, és albumról-albumra érzékelhető is, mégis mintha most lenne a legnagyobb az ugrás.

Fink: - Igen, ezt eléggé befolyásolja a lemezt megelőző időszak. Amikor a Perfect Darknesst írtuk, az pont azután volt, hogy a Sort Of Revolutiont befejeztük, és valahogy eléggé intimre, és nyugisra sikerült. Pedig nem terveztük el előre, hogy így legyen. Aztán ahogy egyre nyúlt a turné, úgy játszottunk egyre nagyobb és nagyobb helyeken. Szóval a mostani lemezfelvétel előtt úgy voltunk vele, hogy ha már úgyis ekkora termekben fogunk játszani, akkor írjunk is olyan számokat, amik passzolnak ekkora színpadokra, ahelyett, hogy turné közben tupírozgatjuk a dalokat, hogy minél erőteljesebben szólaljanak meg. Úgyhogy miközben a számokat írtuk, mindig volt egy pont, ahol megálltunk, hogy „oké, de hogy fogjuk ezt eljátszani a Szigeten?”, és akkor bővítettük ki ilyen epikus befejezésekkel a dalokat. Lényegében már azelőtt koncertekben gondolkodtunk, hogy elkezdtük a stúdiózást. Na, nem mintha valami Kings Of Leon-féle stadionrock sült volna ki a dologból, de azért az olyan nagy fesztiválokon is elmegy, mint a Sziget vagy a Lowlands. És ugyan nekünk nem hallatszik annyira különbözőnek, mint az eddigiek, de tudom, hogy a legtöbb embernek igen, és tényleg az. Nagyobb szabású, mint az előző albumok, vesztettünk is sok rajongót miatta, de közben nyertünk is újakat.

- Annyiban tényleg nem nagy a váltás, hogy régebben is volt a dalaitoknak egyfajta posztrockos felépítése, csak közben mégis visszahúzódó volt az egész hangulata.

Fink: - Igen, mert akkor még nem volt meg az önbizalmunk. Szeretjük a saját zenénket, szeretem a dalaimat, de az önbizalom az egy teljesen más kérdés. Ha egy koncert jól sikerül, akkor utána baromi magabiztosnak érzed magad, de egy gyenge koncert után meg egyáltalán nem. És ugyanez a helyzet a dalírással is. A Perfect Darknessszel egy csomó szerepléshez jutottunk, bekerült a zenénk tévésorozatokba, filmekbe, rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk. Utána kezdtem azt érezni, hogy oké, zeneszerző vagyok, énekelni is tudok, a zenekarom is elég jó. Elég magabiztossá és ezáltal ambíciózusabbá váltam. A rádiók régebben például folyton azt mondták nekem, hogy „tök jó a zenéd, de ezt egyszerűen lehetetlen rádióban játszani, túl hosszú, túl lassú, túl szomorú, de imádjuk, csak adj nekünk valamit, amit le is tudunk játszani”. És végül lett egy ilyen szám, az új album első single-je, ami egyébként az egész karrierem első single-je is, a Looking Too Closely.

- Ami lényegében egy kompakt popszám.

Fink: - Igen (nevet). Amikor írtam, akkor az lebegett előttem, hogy meg akarom csinálni a legjobb számot, amit eddig valaha írtam. Persze azért nem olyan fülbemászó, mint egy George Ezra- vagy egy Clean Bandit-dal, de ezzel azt hiszem a lehető legközelebb jutottunk azokhoz.

- De mindennek meg is van az eredménye. A Hard Believer az eddigi legsikeresebb lemezetek, egész Európában ott van a lemezeladási listákon. Éreztétek miközben dolgoztatok rajta, hogy ekkora siker lehet?

Fink: - Mindegyik lemeznél azt hisszük (nevet). A Distance And Time-nál is azt hittük 2007-ben, hogy hatalmasat fog szólni, és elmegy majd belőle vagy hétmillió példány (nevet). Mindig minden zenekar ezt hiszi. Aztán eljön az igazság pillanata, amikor kinyomják az első promókat, hogy szétküldjék a rádióknak, akkor dől el minden. Szerencsére ezt nagyon sok országban szerették, sok helyen meg nagyon nem.

- Közben ti azért próbáljátok a lépést tartani a változó zenehallgatási szokásokkal. Már akkor felvettetek Spotify Sessiont, amikor a streaming még nagyon gyerekcipőben járt, közben pedig vinylen is kinyomjátok a lemezeket.

Fink: - Igen, de a cd-n mindig van valami extra, ami csak azoké, akik megveszik a lemezt. Most egy élő stúdió session-t raktunk hozzá bónusznak. Persze valaki úgyis felteszi majd YouTube-ra vagy valahova, de akkor is, a cd-n mindig lesz valami, ami a Spotify-on meg iTunes-on nem, egy kis ajándék azoknak, akik pénzt adnak érte. Lemezt venni manapság egyfajta elköteleződés az előadó felé, és mi értékeljük ezt. A vinyllel is akartunk ilyet, megjelentetni triplalemezként, de az már sajnos nem fért bele.

- És szerinted ez a jövő? Olcsó, könnyen elérhető zene a tömegeknek és valami extra a rajongóknak?

Fink: - Persze, a fizikai formátum soha nem fog eltűnni. De közben soha nem volt még ilyen könnyű hallani azelőtt egy lemezt, hogy megvetted volna. Az ötvenes években még el kellett sétálnod lemezboltba és beállni egy fülkébe, a nyolcvanas években, meg egy single alapján megvettél egy lemezt, amiről aztán kiderült, hogy szar. Most viszont lecsekkolhatod az egészet előre, ott van Spotify-on. A fura az egészben pedig az, hogy ezáltal több lemezt vesznek az emberek. Ugyan sok banda húzza a száját a Spotify miatt, meg szidja a streaming szolgáltatásokat, de a helyzet az, hogy ha csinálsz egy kurva jó lemezt akkor ma a Spotify miatt többet tudsz belőle eladni. Lehet, hogy egy csomóan csak a Looking Too Closely miatt keresnek majd rá az új albumra, de ha már ott vannak, lepörgetik az egészet, és lehet azt mondják, „hm ez nem is rossz, megveszem”. Ez soha ezelőtt nem történt volna meg. A személyes véleményem, hogy a digitális zenebiznisz baromi jó dolog. A koncertek dugig vannak, a cd-ket is veszik. Azoknak az időknek vége, hogy kiadsz egy gyenge lemezt, rajta egy-két jó számmal. Azt senki nem fogja megvenni. Minek, ha egyszer fent van Spotify-on, és ott rögtön leesik mindenkinek, mi a helyzet. Szóval a popsztárok is szenvednek kicsit, már nem olyan egyszerű eladni több millió lemezt. Jó albumot kell hozzá csinálni, ami ugyan nem könnyű, de a hallgatóknak jó.

- Jó tudni, hogy a nagyoknak se könnyű.

Fink: - Nézd, a giga lemezcégeknek megvan az előnyük, finanszírozni tudnak az elején, fel tudnak építeni, el tudnak indítani a pályán, de nem tudják megírni helyetted a lemezt. Lehetsz akármilyen dögös, szép satöbbi, ha a zenéd gyenge, akkor egy album után véged. Persze a nagy kiadóknak mindig szükségük van az új Mariah Carey-re, hogy szállítsa a bevételt, de a legfontosabb, hogy az indie-kiadóknak és zenészeknek még soha nem volt ilyen jó. A YouTube az anarchia és demokrácia csodás egyvelege, ahol minden egybemosódik, és mindenről az emberek döntenek.

- Mint itt a fesztiválon, ahol ugyanazon a színpadon egymás után jön az indie és az igazán nagy sztár.

Fink: - Pontosan. Ki is lép fel ma?

- A nagyszínpadon a Bastille aztán Lily Allen.

Fink: - Lily Allen egy igazi popsztár, olyan mint Lady Gaga. A kislányom is rajong érte. Olyan, mint Eminem nőben, igazat mond, amitől a pasik teljesen zavarba jönnek.

- Visszatérve hozzátok, elég hosszú utat tettetek meg a kezdeti akusztikus anyagokól a holland királyi szimfonikusokkal felvett koncerten át az új album epikus dalaiig. Mit gondolsz, merre lehet a tovább?

Fink: - Bármerre. Szerencsések vagyunk, mert minden egyes lemez sikeresebb, mint az azt megelőző, nem mindenki mondhatja ezt el magáról. Úgyhogy rugalmasak vagyunk. Lehetünk még nagyobbak, kísérletezőbbek, akusztikusabbak, ahogy jön. Olyan zenekarok lebegnek a szemünk előtt, akik 9-10 lemezt adtak ki, nekünk is ez a célunk, még ha egy kicsit már most is őszülünk, jó lenne elérni a tízet. Ehhez pedig rugalmasnak kell lennünk, ahogy az olyan igazán nagy zenekarok, mint a Radiohead vagy a U2 is azok voltak. Ha megnézed őket, folyamatosan meg tudtak újulni, miközben vannak olyan zenekarok, mint a Coldplay, akiknél ez hiányzik, és beleragadnak a saját hangzásukba. És persze nincs ezzel baj, sokkal több lemezt adnak el, mint én, de mi semmi esetre sem szeretnénk, ha a zenekarunk üzletté válna. Jó lenne, ha mindig minden albumunk másmilyen lenne. Ezért is szeretünk találkozni olyan emberekkel, akik valamelyik lemezt sokkal jobban kedvelik a többinél, mert ez azt jelenti, hogy sikerült mást csinálni, mint az előző. És tökre rendben van, ha a legújabbat épp utálod, de a 2008-ast meg imádod. Ez csak annyit jelent, hogy eltérő lemezeket csinálunk.

interjú: Csada Gergely
fotók: Lékó Tamás

a friss Hard Believer album végig: 

Fink akusztikusban, This Is The Thing: 

a